Infosphere
Karlsruhe, Zentrum für Kunst und Medientechnologie (ZKM), 2016. január 31-ig.
A ZKM idén ősszel nagyszabású, több hónapos programsorozatot indított, Globale néven. A szándékosan nagyratörő című projekt – amely eszünkbe juttathatja a nemrég ugyanitt megrendezett Global Contemporary-t is (2011–12) – a globalizálódó világ, az információs társadalom, a művészet és tudomány összefonódása, valamint a posztinternet paradigma mentén szervezi számos programját. A nyitó kiállítás a januárig is látható Infosphere, (kurátor: Peter Weibel) amely bátran nevezhető giga tárlatnak, hiszen közel nyolcvan alkotót, azaz művészt, designert, tudóst, kutatót vonultat fel.
Clement Valla (Fotók: artPortal)
Az Infosphere erénye és hibája is heterogenitásában rejlik. Egyfelől támaszkodik a Carolyn Christov-Bakargiev által rendezett documenta 13-on is megfigyelhető művészi dimenzió kiterjesztésére, különösen a tudomány területére. A kiállított művek nagyrésze abszolút túllép mind a klasszikus mind a konceptuális műalkotás fogalmán, hiszen a térben az új médiumok mellett megjelennek telefonos applikációk, blogok, vizualizáció formájában megjelenő tudományos kísérletek, valamint szimulációs programok.
Ez részben összefügg a második emeleten a kiállítással párhuzamosan zajló, Global Games című, a számítógépes játékok történetét tematizáló mini tárlattal is. Ez a sokféleség csak fokozza a kíváncsiságot a látogatóban, akin azért többször eluralkodik egyfajta 21. századi, felnőtteknek szóló „csodák palotája” érzés. A szándék, hogy minél több dolgot kipróbáljunk, gyakran csak felszínes befogadást eredményez, miközben az interaktív installációk egy része is nehezen lép túl a puszta látványosság szintjén. Üde színfoltot jelentenek például a laptopokon prezentált blogok, mint amilyen a James Bridle-féle The New Aesthetic is, amelyen számos kurrens jelenséget gyűjt össze a szerző, például a Karlsruhétól nem messze, Stuttgartban is gyakran előforduló, prototípus autók szemkápráztató, geometrikus camouflage borítással.
James Bridle
A kiállítás számos kisebb, ám annál fontosabb altéma szerint épül fel. Ezek gyakran egymással átfedésben jelennek meg, és éppen ez a „hiperlink” felfogás az, ami által a kiállítás élő, folyamatosan alakuló szövethez válik hasonlatossá. Ezt erősíti a hangsúlyos építészeti-installációs elem, melynek fekete formái felülnézetből kémiai vegyületek szerkezeti képletére is emlékeztetnek. Az egyik elkülöníthető téma maga az internet, mely ma már nem nevezhető újdonságnak. Éppen ezért egyfelől történeti, másfelől kritikai vizsgálaton keresztül jelenik meg a kiállításon.
Aleksandra Domanević
Aleksandra Domanević dokumentarista videójában az ex-jugoszláv országokban az internet igéjét elsőként hirdető pionírok visszaemlékezéseit mutatja be, amikor a „világháló” még új, forradalmi ötletnek számított. Megjelenik ezen történeti-nosztalgikus beállítódás ellenpólusa is: Zach Blas Contra-Internet projektje egy virtuális manifesztum, melyben különböző online felületekre írt posztjait olvashatjuk. Ezek a bejegyzések mind az internethasználat megtagadását és az ebből való kilépést tematizálják. Ugyanakkor a művész írásából kiderül, itt nem pusztán az internet irányító erejét jelző kritikai attitűd hangsúlyozása a fontos, hanem az alternatívák megtalálása is, mint amilyen a hackerek tevékenysége vagy a darknet jelensége is lehet.
!Mediengruppe Bitnik
A !Mediengruppe Bitnik pedig Blas projektjének folytatásaként az internet „sötét bugyraiba” kalauzol. Az ún. darknet illegális piacterén eladásra kínált termékekből láthatunk egy-egy darabot álló formátumú monitorokon megjelenítve, köztük egy hamis magyar útlevelet is. Ezeket a művészeti csoport egy speciális szoftver segítségével vásárolta (Random Darknet Shopper – The Bot’s Collection), amely naponta vásárol valamit a darkneten 100 dollár értékben. Ez megidézheti az egyik legnagyobb darknet botrányt, ami a Silk Road nevű piactér 2013-as lekapcsolásához tartozott: Ross Ulrich üzemeltető 2012 és 2013-ban évi 18 millió dolláros forgalmat bonyolított a „sötét” piactéren az ott létrejövő tranzakciók részesedéséből, az elérhető áruk közt pedig szerepeltek fegyverek, drogok, de kereskedtek szervekkel is.
(darknet: „Azokat az internetes szolgáltatásokat és helyeket nevezik így, amelyeket már kifejezetten illegális célokkal rejtenek el a hagyományos internetről. A módszer lényege egy olyan titkosítás, amely helyes beállítások mellett bármilyen “mezei” felhasználó gépén is úgy kezelhető, hogy sem az internet-szolgáltató, sem semmilyen más szervezet nem fejtheti vissza a kliens IP-címét” forrás: Szex, drogok és forradalom: mi is az a Sötét Internet?)
Ugyanakkor fontos említést tenni a darknet másik oldaláról: elnyomó politikai rezsimek uralkodása alatt tevékenykedő politikai ellenállók, aktivisták is ezen a felületen tudnak érintkezni egymással.
Emma Charles
A kiállításon felvetődik továbbá az internet anyagisága is: Emma Charles Fragments on Machines című videójában a művész a New Yorki-i Art Deco stílusú felhőkarcolók impozáns felszíne mögé néz és azt vizsgálja, hogyan váltak az épületek az internet, a virtuális tőke tárhelyeivé. A szerverek és kábelek közt, egy ismeretlen világban bolyongva hirtelen világos lesz, hogy a gyakran immateriálisnak gondolt poszt-indusztriális rendszer működési mechanizmusa milyen helyszíneken és berendezéseken keresztül zajlik.
Aram Bartholl
Ebből az irányból is következik, hogy számos munka foglalkozik a felhasználók és az adatvédelem kapcsolatával. Aram Bartholl ironikus, Forget your password című munkájában nyolc darab vastag, fehér kötetet látunk, melyekben különféle jelszó kombinációk sorakoznak – választhatunk belőlük, de a munka azt sugallja, hogy már minden variáció előre megjósolható és feltörhető.
Jennifer Lyn Morone
A személyes adataink védelme és a megfigyelés, információ kiszivárogtatás kérdése Jennifer Lyn Morone videójában manifesztálódik a legizgalmasabb és egyben a legironikusabb módon. Az angol művésznő egy reklámszerű felvételben arról beszél, hogy saját magát „változtatta át” vállalattá, egy 21. századi hibriddé, (Jennifer Lyn Morone ™ Inc.), melyben ahelyett, hogy azt mások tennék helyette, ő bocsátja nyilvánosságra, és adja el minden adatát (egészségügyi, pénzügyi adatok stb). A munka humoros, ugyanakkor véresen komoly, és megidézi napjaink adatvédelmi botrányait, az egyéni döntések szűk mozgásterét, a kiszolgáltatottságot, valamint döntéseink be nem látható következményét. Nehéz eldönteni, valóban komolyan gondolja a művész ezt a fiktívnek tűnő projektet? Tudatos művészi ellenállásnak lennénk tanúi?
Philipp Schaerer
A kiállítás másik központi témája az „új típusú” képek megjelenésével és elterjedésével,valamint e képek folyamatos áramlásával függ össze. Philipp Schaerer munkája első ránézésre egy absztrakt képre emlékeztet, csak közelebb lépve válik láthatóvá, hogy egészen kisméretű fotók sorakoznak egymás mellett. Ezek a művész által 2005 óta gyűjtött és egy speciális szoftver segítségével rendszerezett fotók, dokumentumok és egyéb adatok, melyek egyfajta virtuális naplóvá, indexképpé állnak össze, mely ismerős lehet saját számítógépünkről is.
Jon Rafman
Természetesen nem hiányozhat a kiállításról Jon Rafman Google Street View sorozatának néhány darabja sem – a művész az online térképen keresgélve számos abszurd, szokatlan, vagy éppen hogy megkapó és hihetetlennek tűnő képre talál rá és emeli ki azokat 9 eyes című projektje keretében. Rafman tulajdonképpen egy mindenki által gyakorolt, szinte szokássá váló tevékenységet emel művészetté és űzi ezt mesterfokon, hiszen valóban speciális jelenteket fedez fel. Ugyanakkor a kiállításon megjelenik ennek fokozásaként Aram Bartholl 15 Seconds of Fame című munkája, melyben a művész saját magát vette észre egy Google Street View kamera által rögzített képen. Ahogy arra a cím is ironikusan utal, itt mindenki számára megadatik a 15 perc hírnév és valóban, szinte mémmé váltak az ehhez hasonló találatok az interneten.
Clement Valla fókuszában pedig a Google Earth vizuális világa áll, a furcsa összecsúszott tájakat, glitcheket, hibákat tartalmazó képeket kiemelve a művész a szoftver működésére helyezi a hangsúlyt és az ebből fakadó anomáliákat, képi torzításokat állítja előtérbe. Az, hogy mindezt képeslap formájában tárja elénk, csak még jobban ráerősít a klasszikus „tájképek” kifordítására, és hogy autópályákról, kietlen utakról nem igazán szoktunk képeslapot gyűjteni.
Wafaa Bilal
Végül Wafaa Bilal projektjét (3rdi) érdemes megemlíteni, amelyben összeér a mindent dokumentálás kényszere egyfajta cyborg-léttel. A művész egy minikamerát szereltetett (sebészi beavatkozással) a tarkójára, amely mint egy harmadik szem, percenként rögzítette azokat az eseményeket és körülötte történő dolgokat, melyeket Bilal amúgy nem láthatott. Ahogy a művész fogalmazott, ez a módszer tulajdonképpen anti-fotográfiának is nevezhető, hiszen teljesen kimarad belőle a szem és a kéz szerepe, a kiválasztás és a tudatosság művelete és teljesen objektív, és ezáltal „ártatlan” kép jön létre.
A művészet az Infosphere -en tudományos kíséretekkel és high-tech alkalmazásokkal vegyül – mint például a telefonhívásra elinduló videó – és ha a látogató feladja, hogy minden egyes munka tudományos hátterét megértse és rendszerbe helyezze, egy folytonosan alakuló és mozgásban lévő, rendkívül sokrétű anyagot tekinthet meg.