A riportfilm egy pontján, Istvánkó Bea, az ISBN könyv+galéria kitalálója és vezetője azt mondja: „A realitás az, hogy el kell engednünk, hogy az állam majd támogatni fogja ezt a szektort. Be kell látni, hogy ez esélytelen. 2013 óta teljesen reménytelen a helyzet és évről-évre, hónapról-hónapra romlik. Mindenkinek meg kell ezt értenie, és ahelyett, hogy azon kesergünk, hogy miért történt így, el kell fogadni, hogy ez a helyzet és kitalálni egy másik alternatívát.”
Talán a filmben elhangzó interjúk kulcsmondatai ezek. Az év, amelyre a megszólaló utal, 2013, azért lehet határkő, mert a művészeti színteret figyelők számára akkor már nyilvánvalóvá válhatott, hogy a kormányzat fokozatosan és egyre gyorsuló ütemben veszi el a levegőt az autonóm kultúra elől. Abban az évben már alkotmányba iktatva szerepel az MMA, lezajlik a Ludwig Múzeum vezetőváltása és arra válaszul a közel kéthetes múzeumfoglalás, már és még aktív a Szabad Művészek csoport, tiltakozó akciók sora kezdődik. Akkor kezdett a művészeti színtér először komolyan beszélni párhuzamos struktúrák létrehozásáról. Érződött, hogy van a művészeti „termelésnek” egy egyre növekvő része, amely bemutatóhelyek híján láthatatlan marad. Látszott, hogy a kereskedelmi galériák egyre inkább közintézményi szerepeket vesznek át. Megalakul az OFF-Biennále Budapest mögötti csoport, elkezdődik az OFF szervezése. És mindezzel párhuzamosan nőni kezd az igény alternatív működési modellekre és helyszínekre – a Telep részéről Kovács Kristóf a film elején kifejezetten a közpénzen fenntartott, kortárs művészettel foglalkozó nagyintézmények elértéktelenedéséről beszél.
Pár évvel később pedig már annak tanúi lehettünk Budapesten, hogy ha kicsiben is, de él egy kortárs művészeti non profit magánintézményi színtér, amelyben az aktivitás, az önszerveződés, a reakciókészség a kulcsszavak. A riportfilm megszólalói ebből a körből kerülnek ki. A helyek és a nevek: Telep: Kovács Kristóf (Sajnos Gergely helyszínelő), Hidegszoba: Bérdi Tamás, Tillinger Adrienn, AQB (Art Quarter Budapest): Magyari Dorottya, Kukla Krisztián, Műtő: Agg Lili, Barta Bence, ISBN könyv+galéria: Istvánkó Bea, Pince: Balogh Boglárka.
A legkülönbözőbb paraméterek és működési modellek rajzolódtak ki: szuteréntől a külvárosi gyártelepig, a magánzsebtől a közösségi finanszírozásig, üzleti tevékenységből származó jövedelem visszaforgatásáig. Ami azonos, a függetlenségre törekvés. Közben pedig az is láthatóvá vált, hogy a helyek igyekeznek megosztani a tapasztalataikat egymással és a közösségükkel. Az artportal közölte annak a kerekasztal beszélgetésnek a szövegét, amelyet a MŰTŐ rendezett 2018 szeptemberében Non-profit Budapest címmel. Ennek a színtérnek talán az eddigi legintenzívebb időszaka épp 2017-18 lehetett, és a színtérbe most beleértjük azokat a helyeket is, amelyek ebben a dokuvideóban nem jelennek meg, de nagyon fontosak, az FKSE Stúdió Galériájától a FERi feminista projekt galérián át a Gallery 8-ig, az Everybody Needs Art-ig, a Gólyáig.
Most, két évvel később egy olyan helyzetben debütál ez a riportfilm, amikor hónapokra befagyott a művészeti élet, zárva volt minden helyszín, és ennek mellékhatásaként felszínre jött az összes, évek óta halmozódó probléma (az artportal cikke erről itt). E percben az látszik, hogy a filmben szereplő helyek túlélték a vírusidőszakot. De miközben egyesek eltűntek, mások felbukkantak – és a listához hozzáírhatnánk még neveket, mint a SKURC, vagy az Easttopics –, ami nem látszik, az a fenntarthatóság. Az egyik megszólaló meg is jegyzi: addig működnek a helyek, amíg a bennük dolgozók számára identitás kérdés, hogy működjenek. A folyamatos bizonytalansággal pedig úgy látszik, együtt kell élniük a non-profitoknak.
A Nonprofit című videót két fiatal, Farkas Laura művészettörténész-kurátor és Tomas Krivocenko művészeti menedzser készítette. Azt artportal a bemutató apropóján Farkas Laurát kérdezte.
ap: Miért éreztétek úgy, hogy beszélni kell a budapesti non-profit galériás színtérről?
Farkas Laura (F.L.): Az, hogy beszélni kell, talán kissé erős megfogalmazása a film indíttatásának. Inkább úgy finomítanám, hogy pályakezdő művészettörténészként, ahogy az ember egyre jobban átlátja az itthoni kortárs képzőművészeti színteret, nyilvánvalóan szembesül annak – diplomatikusan szólva – nehézségeivel. A filmben bemutatott helyek és a mögöttük álló emberek azon szereplői a szcénának, akik minden negatív tényező ellenére tevékenyek és érdemileg hozzátesznek a kortárs azon szegmenséhez, ami a leginkább támogatásra szorul, lásd: fiatalok, pályakezdők. Ez a hozzáállás üdítő, inspiráló, és bár ez érzelgősen hangozhat, szerettünk volna ehhez valahogy kapcsolódni, és esetleges hozzájárulni ahhoz, hogy szélesebb körökhöz is eljusson.
Miért éppen ezeket a szereplőket szólaltattátok meg? Érvényes szereplőkről van szó, természetesen, de akad pár név, amely belefért volna még, akár a FERi, akár az Everybody Needs Art, vagy a régebbieket közül a Liget – igaz, az nem magánintézmény, hanem önkormányzati. Az azonos pozíció mellett a filmetekben megjelenik egy generációs metszet is?
F.L.: Ez a hat helyszín már jó ideje közösen gondolkozik, tehát nem légből kapott lista volt ez a részünkről. A generációs metszet fontos volt a film kezdeti, ötletelési szakaszában. Bár ez személyes vélemény, de számomra az igazán hiteles megmozdulások a közel azonos korosztályon belüli együttműködésekből születnek. A film szereplőit és alkotóit, a korosztályos egyezésen túl, hasonló, nyitott szemlélet is jellemzi.
Érdekes pillanatban készült, illetve jön ki ez a riportfilm. A járványidőszak előtt szinte a csúcson volt ez a szcéna, márciustól azonban befagyott, ahogy minden más is. Szerinted visszajöhet az a pezsgés, ami korábban volt?
F.L.: Jóslásokba nem bocsátkoznék, inkább csak remélni tudom, hogy igen. Itt most fel lehetne ülni arra vonatra, hogy „melyik ország, hogyan, mennyivel jobban kezeli a kulturális szektor támogatását a jelen helyzetben”, de inkább mégsem tenném. Brutál sok a kérdőjel jelenleg az életünk összes szegmensével kapcsolatban, de ez van. A közösségen alapuló dolgok egymást kisegítő tulajdonságára szerintem továbbra is lehet támaszkodni.
Ami közös a szereplőkben: mindenki azt hangsúlyozza, nem érdemes az állam pályázataira várni, fölösleges részt venni ebben a szisztémában. Hogy látod: tényleg túl tudnak élni ezek a helyek pusztán az alternatív modelleknek köszönhetően?
F.L.: Túl tudnak élni, azonban ehhez részükről elég nagy adag kreativitás és elhivatottság szükségeltetik. A filmben részletesen kitérünk erre is. A szereplők testközeli gondolatai nyilván relevánsabbak, mint az enyémek, ezért annyit tennék hozzá, hogy „külsősként” is lehet módot találni arra, hogy hozzájáruljunk a fennmaradásukhoz. Főleg annak terjesztésével, hogy a kortárs kultúra fontos – ahogy Istvánkó Bea is fogalmaz a filmben. De akár anyagilag is!
Volt-e számotokra valami olyan újdonság, ami az interjúk készítése során derült ki? Ami meglepő volt és amitől esetleg ti is másképp nézitek mostantól ezt a szcénát.
F.L.: Hogyne, sok. Konkrét példákat nem emelnék ki, inkább ismét csak azt az érzetet említeném, amit a filmben szereplők és remélhetőleg maga a film is átad, hogy nem szabad elmerülni a mocsárban, és, talán idealistán hangzik, de próbálkozni kell, láttatni kell a művészetet, újítani, csinálni. Nagyon fontos bejutni a külföldi vérkeringésbe, fontos a nemzetközi horizont, nem lehet itthonra beszűkülni. A gondolkodás léptékét is a nemzetközi szinthez igazítani. Nem várni arra, hogy valaki csináljon valamit, hanem csak szimplán belekezdeni bármibe. Ez a könnyű mondani, nehéz csinálni kategória, de ezek a non profit helyek remek példákat mutatnak föl.
