Szakmájában igazi polihisztornak számított: egyidejűleg foglalkozott képző- és iparművészettel, műgyűjtéssel és művészeti oktatással. Tervezett bútorokat és enteriőröket, festett és rajzolt képeket, létrehozott kis és nagyméretű tűzzománc alkotásokat, plasztikákat, készített akvarelleket, applikációkat és asszemblázsokat. Kereste rész és egész, szimmetria és aszimmetria, figuratív és non-figuratív elemek összefüggéseit, kapcsolódási pontjait, s mindezen túl az állandó szépséget.
Bednay Dezső az Iparművészeti Főiskola belsőépítész szakán végzett, mesterei Kaesz Gyula, Györgyi Dénes és Weichinger Károly voltak. Az 1948-as centenáriumi kiállításon több lakberendezése is sikerrel szerepelt, s a Bednay Bútorház bemutatótermében, az István körúton több mint 50 saját tervezésű és kivitelezésű szobabútora volt látható. Az ötvenes években, az államosítás után kényszerűségből új kibontakozási lehetőségeket keresett: ezt képzőművészeti munkájában találta meg. Munkásságára többek között a magyar konstruktivizmus, Moholy-Nagy, de Jean-Hans Arp és Joan Miró is nagy hatással volt.
Számos egyéni kiállítása volt Magyarországon, Németországban és Ausztriában. Legutolsó kiállítására tavaly áprilisban a Kóka Ferenc Művészeti Alapítvány szervezésében került sor, itt néhány régebbi tűzzománc munka mellett elsősorban az idősebb művész által készített asszemblázsok szerepeltek.
Az ötvenes és hatvanas években jó érzékkel ismerte fel a XX. századi nagy magyar alkotók által létrehozott értékeket, s államilag is elismert, védett magángyűjteményt hozott létre többek közt Gulácsy, Csontváry, Derkovits, Bernáth, Czóbel, Csók, Egry, Ferenczy, Gadányi, Szőnyi, Szinyei, Rippl-Rónai, Mednyánszky, Márffy, Kernstock, Uitz, Koszta, Haranghy, Börzsönyi és Pólya műveiből. Főiskolai és egyetemi hallgatók generációi kaptak betekintést az újkori magyar művészetbe az ő magángyűjteményében. Rendszeresen adott kölcsön képeket a legnagyobb magyar művészeti kiállításokra. A hetvenes években – egzisztenciális okokból – sajnos a gyűjteményt felszámolták, de a legjelentősebb aukciókon számos darabja mind a mai napig fel-felbukkan (pár éve Gulácsy Lajos és Bernáth Aurél egy-egy képe).
Pályájának elején elsősorban fából kisplasztikákat és absztrakt reliefeket készített. Feleségével, a később elsősorban selyem-kollázsairól ismertté vált, külföldre kivándorolt Bednay Évával az akkor divatba jött műanyagok művészeti felhasználásával kísérletezett. Mindketten bekapcsolódtak a művészeti oktatásba: a Mozgássérültek Állami Intézetében fiatalok képzésével foglalkoztak, velük együttműködve akkoriban divatos, exportra szánt karakter-figurákat készítettek.
Pályájának csúcsán érdeklődése a tűzzománc-technika különböző változatai felé fordult. A budapesti Lampart Gyárban tanulta el a zománctechnika egyes változatait, de a tulajdonos meghívására, többször is ellátogatott a bécsi Schauer Zománcgyárba is. A tűzzománcot a hagyományos olaj és akril festési eljárás alternatívájának tekintette. Az 1970-es években alakította ki a későbbiek során rá jellemző sajátos stílust, mely a rezet társította az ékszerzománccal. Az 1980-as években azonban már nem elégedett meg pusztán a zománc nyújtotta lehetőségekkel, a zománc-lemezeket festett akril háttér-elemekkel kombinálta, s ez a technika leginkább a különböző anyagok ötvözésével készülő asszemblázshoz áll közel. Életének utolsó éveiben főleg applikációkkal, grafikákkal jelentkezett. Életművének katalogizálását és publikálását a művész orientalista, textiltörténész lánya, Prof. Dr. Ildikó Klein-Bednay végzi.
