Október 26-án hétfőn, Budapesten meghalt Bodóczky István. Kiállítása, amelynek befejezését még megérhette, október 27-én nyílik meg, „Játsszuk azt, hogy meghaltunk” címmel a budapesti Artus-ban.
Bodóczky István 1943-ban született Szolnokon. 1970-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Főiskola festő szakán, ahol mesterei Barcsay Jenő és Fónyi Géza voltak. Alkotói munkája mellett életének integráns része volt a pedagógia. Vizuális nevelésről írt könyveket, 1974-től a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola művésztanára, 1993-tól a Magyar Iparművészeti Főiskola Tanárképző Tanszék tanára, később a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem (MOME) címzetes egyetemi tanára, a Magyar Képzőművészeti Egyetem (MKE) doktori iskolájának témavezetője. A világ számos országában állított ki, tanított és tartott workshopokat. „Az évek során egyre inkább tudatosult bennem, hogy a tanítás is szerves része művészeti tevékenységemnek” – írja utolsó kiállításához fűzött rövid önéletrajzában.
Több generáció emlékezhet sárkány-építő („zsinóros repülő szerkezetek”) művészetpedagógiai foglalkozásaira is. Az artportal lexikona így ír sárkányairól: „Függesztett térplasztikái, közismert “sárkányai” a szobrászat és a festészet sajátos transzmutációi, lebegő síkok vagy éppen festett terek – a japán papírból, bambuszból készített lucidus, “szárnyaló” konstrukciók térrel foglalkoznak, de súly nélkül, sem nem szobrok, sem nem festmények, hanem olyan, a minimal arttal, vagy Rothko, Malevics, Mondrian abszolút redukcióra való törekvésével rokonítható “érzéki konceptek”, melyek épp annyira alkalmasak egy hangulati, meditatív elem univerzalizálására, mint amennyire reflektálnak a médiumbeli, műfaji korlátokra.”
Bodóczky István így fogalmaz önmagáról: „Önálló művészpályám kezdetétől fogva foglalkoztattak a térbeli alkotások is. Az első köztéri munkám egy helyspecifikus térbeli konstrukció volt. 1979-ben kaptam felkérést arra az utca felett felfüggesztett, alumínium vázra feszített textil térplasztikára, ami a Bartók 32 Galéria előtt évekig látható volt. Az évek során számos egyéni és csoportos kiállításon vettem részt festményekkel és térmunkákkal egyaránt. Köztéri munkáim között szintén találhatók festmények és térbeli alkotások is.
Végül ez a kettősség feloldódott, amikor mindkét területen efemer anyagokkal kezdtem dolgozni – festményekhez és térkonstrukciókhoz egyaránt egyre gyakrabban használtam a bambuszt és a papírt. 1989-ben Budapesten a Francia Intézetben a „Lucidum intervallum” című kiállításomon már olyan szabadkörvonalas képeket állítottam ki, amelyeket papírra festettem és levékonyított bambuszhasítékokból kötözött vázra feszítettem. Ezután a térbeli munkáim között is egyre gyakoribbak lettek a hasonló technikával készült térfestmények„.
Az artportal lexikona műveinek „posztmodern univerzalizmusát” emeli ki: „különböző kultúrák metszéspontján áll és archaikus-geometrikus díszítőformákkal, a dekoráció és az ornamentika eredetével tart ősi és mítikus homályba vesző rokonságot.”
Utolsó kiállításához fűzött személyes kommentárja így szól: „A kiállítás címe unokáim egyik vidám játékából származik. Ebben a játékban a halál nem elborzasztó vég, inkább csupán átlépés egy másik dimenzióba, láthatatlanná válás tettetése, eltávolodás.”
A cikk lejjebb folytatódik.