A Pritzker-díjas építésznek hosszú élet adatott – a napokban 102 éves korában hunyt el – és bár cégei vezetésétől 1990-ben formálisan visszavonult, a tervezéssel és tanácsadással csak mintegy tíz éve hagyott fel véglegesen. Ieoh Ming Pei 1917-ben Kantonban született és 17 éves kora óta élt az Egyesült Államokban; 37 éves volt, amikor megkapta az amerikai állampolgárságot. Tanulmányait a legjobb egyetemeken, többek között a Massachusetts Institute of Technology-n, majd a Harvard University Graduate School of Design-jában végezte. Kitűnő mesterei voltak; a nácizmus európai előretörése miatt ekkor már sok neves építész emigrált az USÁ-ba, tanította őt többek között Walter Gropius és Breuer Marcell is. Két kollégájával közösen már 1955-ben saját építészstúdiót alapított. A cég első ismertebb munkái a New York-i Kips Bay Plaza és a Silver Towers, illetve a philadelphiai Society Hill Towers voltak.
A 60-as években már befutott építésznek számított az USÁ-ban, komoly ingatlanfejlesztési projektek tervezési és kivitelezési jogát nyerte el, és ekkortájt fordult érdeklődése a kulturális intézmények tervezése felé is, ami később működésének fő területévé és világhírének megalapozójává vált. Első nagyobb munkái ezen a területen az iowai Des Moines Art Center és a syracuse-i Everson Museum of Art voltak. Egy évtizeddel később a washingtoni National Gallery of Art új keleti épületére, majd a bostoni John F. Kennedy Presidential Library and Museumra már világszerte felfigyeltek, fő műveként azonban a Louvre 80-as években épült üvegpiramisát tartják számon. A 80-as évek elejére nyilvánvalóvá vált, hogy a Louvre épülete már nem bírja a látogatók rohamát, szükség volt egy új bejárati csarnokra. Pei 1989-re megvalósult terveit kezdetben meglehetősen heves ellenállás fogadta; amikor a projekt a párizsi műemlékvédelmi bizottság elé került, a tolmács nem is mert lefordítani mindent az elhangzottakból Pei számára. De nem kímélte a tervezett piramist a sajtó sem, a Le Figaro cikkének címe például egyetlen szó volt: Megalománia. Valószínű, hogy ha az akkori francia elnök, François Mitterrand nem állt volna ki teljes mellszélességgel a projekt mellett, az üvegpiramis ma nem létezne. De létezik és az avatása óta eltelt három évtized alatt Párizs egyik jelképévé és a Louvre identitásának a Mona Lisával és a múzeumban őrzött többi remekművel azonos súlyú elemévé vált. Apró érdekesség, hogy a Notre Dame egy részét elpusztító, néhány héttel ezelőtti tűzeset óta a piramist újra sokat emlegetik, nagy vita folyik ugyanis arról, hogy a székesegyházat pontosan a tűzvész előtti állapotában építsék-e újra, vagy pedig abban jelenjen meg valamilyen formában az a kor is, amikor az újjáépítésre sor kerül, azaz a XXI. század. Utóbbi megoldás – legalábbis a lakosság körében egyelőre még kisebbségben lévő – hívei előszeretettel hivatkoznak érveik között a Louvre-ra, mondván, hogy ma már, utólag, szinte senki nem kérdőjelezi meg az akkori, a XX. századot az épületbe „beemelő” döntés helyességét.
A Louvre piramisával Pei a legkeresettebb múzeumépítészek közé emelkedett. Nevéhez fűződik többek között a Rock and Roll Hall of Fame and Museum Cleveland-ben (1995), aminek kedvéért az érintett zenei irányzat iránt nem sok érdeklődést tanúsító Pei koncertekre járt és hosszas diskurzust folytatott a rock and roll számos ismert alakjával. 2003-ban adták a Német Történelmi Múzeum általa tervezett új szárnyát Berlinben, majd 2006-ban a luxemburgi Grand Duke Jean Museum of Modern Art, közismert nevén a MUDAM következett. Ugyanebben az évben adták át a Suzhou Museum-ot is a kínai Csiangszu tartományban; annak a két épületnek az egyikét, amit Pei a népi Kínában tervezett. (A másik a pekingi Fragrant Hill Hotel, 1982-ből.) Az utolsó múzeum, aminek tervei még Pei műhelyéből kerültek ki, a dohai Museum of Islamic Art; ennek megnyitására 2008-ban került sor. Akárcsak a rock and roll hírességeinek csarnoka esetében, Pei ezúttal is rengeteg időt töltött a kultur- és vallástörténeti háttér felderítésével, mielőtt nekifogott volna a tervezésnek.
Bár emblematikus épületeinek többsége múzeum, Pei munkássága kifejezetten sokszínű volt, egyes művei főként a bennük testet öltő mérnöki-műszaki teljesítmény miatt vonultak be az építészet történetébe. Ezek közé tartozik például a Bank of China 70 emelet magas székháza Hong Kongban, ami 1990-es átadásakor egész Ázsia legmagasabb épülete volt. Pei és irodája készítette több amerikai város, így Oklahoma City, Providence és Augusta központjának rehabilitációs terveit is.
Pei stílusának megvoltak a maga félreismerhetetlen jegyei – a geometrikus formák, a sokszor nem derékszögben találkozó markáns élek, a hatalmas üvegfelületek, a sokszor monumentális méreteket is „megszelídítő” könnyed elegancia, melyek munkáinak időnként kubista, futurista jelleget adtak – de ezekhez nem ragaszkodott tűzön-vízen át. Úgy gondolta, s erről nem egy interjújában beszélt is, hogyha kedvenc megoldásai oly mértékben nyomnák rá bélyegüket munkáira mint ahogy az például Zaha Hadidnál vagy Frank Gehry-nél megfigyelhető, az csökkentené alkotói szabadságát, hiszen megrendelői eleve ezt várnák tőle és kevesebb lehetősége lenni kipróbálni új megoldásokat, alkalmazkodni a tervezett épületet befogadó közvetlen környezethez, illetve a tágabb környezet kulturális és építészeti hagyományaihoz. „Az nem annyira fontos, hogy egy adott épületet milyen stílusban terveznek és valósítanak meg” – mondta egyszer. „Ami igazán fontos, az a közösség. Az, hogy az épület hogyan hat az életükre”.
Miközben ízig-vérig modern építész volt, Pei sohasem szűnt meg hangsúlyozni, hogy a modern építészet sem lehet gyökértelen, a hagyományokra kell épülnie. Modern törekvései pályája kezdeti szakaszában még sokszor ütköztek ellenállásba – évtizedekkel később is szívesen elevenítette fel azt a történetet, hogy amikor a 40-es években egy barátjának tervezett házat, az illető arra való hivatkozással nem vehetett fel jelzáloghitelt, hogy az épület modern. Pei tisztában volt azzal is, hogy a modernizmus jegyében rengeteg banális épület is született, mégis meggyőződése volt – ahogy ezt a Pritzker-díj átvételekor 1983-ban a Metropolitan Museumban tartott beszédében is hangsúlyozta –, hogy az általa is következetesen képviselt irányzat jelentős eredményeket tud felmutatni a művészetben, a technológiában és a design-ban, és hagyományaira nem úgy kell tekinteni mint a múlt relikviáira, hanem mint eleven erőre, ami „informálja és serkenti a jelent”.
A Pei által tervezett múzeumok ezekben a napokban emlékeznek meg a nagyszerű építész haláláról. A Louvre vezetői és munkatársai a nevezetes piramis alatt gyűltek össze és egyperces tapssal búcsúztak tőle. Franciaország korábbi kulturális minisztere, Jack Lang, aki Pei tervének elfogadásakor hivatalban volt, rövid beszédében az építészt rendkívüli gentleman-ként jellemezte, aki „nagy tiszteletet generált maga iránt, mert maga is nagy tisztelettel viszonyult országunk történetéhez”.
