ANTICAMERA – David Claerbout és Ősz Gábor kiállítása, Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ, 2022. február 16. – 2022. március 27.
A fogalom Birkás Ákostól származik, a Dokumentum III. című, Pécsett megrendezett kiállítás katalógusában jelent meg, és elsősorban fényképezőgépet körülvevő, a kép előszobájaként működő térrel, vagyis magával a valóságra utal. Birkás azt állítja, hogy a kettő elválaszthatatlan, hiszen nemcsak a fényképezőgép szempontjából van alapvető jelentősége annak a környezetnek, amiből az kvázi kimetsz egy részletet, majd egy érzékeny hordozófelületre rögzít belőle egy felvételt, hanem a környezet számára is, hiszen valójában e kettő kölcsönösen konstituálják egymást.
Ősz Gábor és David Claerbout közös, a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban látható kiállítása ezt a problémát járja körbe. Alkotásaik a fotográfia elméletét és gyakorlatát elválasztó küszöb felett lebegnek, ám egyik teret sem lakják be igazából, egyik pozíciót sem teszik magukévá teljesen, hanem mindvégig megmaradnak külső szemlélőnek. Így lehet, hogy tulajdonképpen egy olyan fényképészeti kiállításról van szó, ahol nincsenek hagyományos értelemben vett képek, hiszen azok a munkák, amelyek látszólag képként vagy képek sorozataként tűnnek fel, szintén csak látszatok maradnak. Esetükben az apparátus saját munkáját szünetelteti, hogy helyette önmagát kezdje el szemlélni. Így juthatunk el olyan kérdésekig, mint a reprezentáció hitelessége, a technikai képek viszonya az idő és a mozgás problémájához, illetve más hasonló, a kiállított művek középpontját alkotó tematikákig. Miközben a művek folytonosan felvetik a hiteles (fény)kép problémáját, a munkák nemcsak a leképezés filozófiai, elméleti aspektusával foglalkoznak, hanem azzal a tudati előfeltételezéssel is, miszerint amit a fényképen látunk (legyen az valamilyen sajtómunkában vagy éppen családi albumban megjelenő kép), bizonyos szempontból megegyezik azzal a megélt valósággal, amiből az egyúttal ki is lett szakítva.
A Capa Központban most kiállított alkotások az apparátus működésének maximalizálásával (mint Claerbout a technikai képeivel), vagy éppen látszólag minimalizálásával (mint Ősz az installációival) érik el a valóság leghitelesebbnek tűnő reprezentációját. A két alkotó sebészként hatol be nemcsak a környezet szövetébe, hanem kutatott/ alkalmazott médiumuk testébe is. A munkákban mindemellett erőteljesen megjelennek intermediális megoldások, amelyek korántsem idegenek az alkotóktól, hiszen mind Ősz, mind Claerbout korábbi alkotásaiban megfigyelhető a fényképészet határainak folytonos átlépésére, elmosására irányuló kísérletezés és játék. Mindez javarészt filmes technikák és megoldások segítségével történik, de ezek soha nem jelentenek konkrét határátlépéseket, hiszen kísérletek folyton megmaradnak a két művészeti ág közötti képzeletbeli határon.
Képkívület
Ez a sajátosság jelenik meg például David Claerbout első, a Futótűz — Meditáció a tűzről (Wildfire — Meditation on fire) című művének esetében is. A kép technikáját tekintve rettentően összetett, hiszen a megjelenő látványt technikai úton állították elő, elsőként lemodellezve, majd hiperrealista módon újraalkotva a bemutatni kívánt környezetet. A látvány azonban nem kívánja saját művi jellegét elleplezni, sőt, sokkal inkább folyamatosan felhívja a néző figyelmét saját természetellenességére, hiszen míg a virtuális felvevőgép folytonos mozgásban van, addig a környezet — ezt ellenpontozandó — mindvégig mozdulatlan, halott. A szálló porszemek atmoszférikus mozgásától és a videó elején látható lengedező páfrányokon kívül a táj mintegy pillanatképként tárul fel elénk. Egy pillanat rögzítéseként, ami kikezdi a fényképezés mediális jellegzetességét, megkérdőjelezve annak időbeli kiterjedését, pillanatszerűségét, és ehelyett egy adott mozzanatot nagyít ki és jár körbe. Egy pillanatot, vagy ha tetszik: a jelen totalitását. Ennek köszönhetően pedig az észlelés hagyományos kereteinek (látszólagos) kitágításáról is beszélhetünk. A fenséges lángoszlopok szótlanok maradnak, a tűz pattogása elhal. A jeleneteket szintén filmes eszközökkel különítik el, finom, sokszor láthatatlan, puha vágásokkal, amelyek azonban, saját működésükkel ellentétben, mégsem képezik meg az időbeli változás képzetét, csupán a tekintet útját teszik könnyebbé, hogy zavartalanul bejárhassa azt a kimerevített, preparált teret, ahol a csendes katasztrófa végbemegy. Ahogy arra tárlatvezetése során a kiállítás egyik kurátora, Petrányi Zsolt is rámutatott, az alkotás egy alig fodrozódó vízfelülettel indít, ami, miként a további munkákban is, a leképezés folyamatának allegóriájaként is működik.
Claerbout másik műve, A csendes part (Quiet Shore) is ebből a pozícióból indul ki. A látszólag analóg módon elkészített fényképek sorozatából összeálló kisfilm vezérmomentuma egy tengerparton játszó kisfiú, aki kezével a sima víztükör felületére csap. A képek folytonos pergéséből kirajzolódik ugyanannak a témának a körvonala, egy kiterjesztett, totális jelené, amit azonban ebben az esetben mintha épp a másik oldalról közelítene meg az alkotó. A képek nem totalitásként ábrázolják, hanem nézőpontról nézőpontra járják körbe ezt az eseményt. Megfigyelhetőek további filmszerű megoldások is, mintha egy szinte kiterjedéstelen pillanatok egymásutánjából összevágott filmet látnánk. A képek szintetizálását, a tekintet haladását szintén a filmekre jellemző beállítások segítik elő. Ezzel együtt pedig mintha a kamera szinte teljesen egyenes vonalú mozgása, a képi elemeken történő logikus végighaladás fegyelmezettsége képezné meg a felvevő apparátus kvázi mozgását. Azonban ez esetben sem analóg munkák egybefűzéséről van szó, hanem egy számítógéppel megalkotott környezetről, amelybe aztán az álló figurákat mintegy utólag illesztették bele. Ezeken a képeken a valóságtól való radikális eltávolodás — paradox módon — éppen a valóság legmagasabb fokú reprezentációján keresztül történik meg.
Fénykívület
Ősz Gábor munkái mintha más irányba indulnának el, ahogy az már korábbi, így például az Ontológia vagy a Tautológia című munkáiban is megfigyelhető volt. Művei a felvevőgéppel és annak megszüntetésével, önszemlélésével foglalkoznak. A Passzív mozgás (Passive Movement) című első munkája olyan, mintha a felvevőgép kiküszöbölésén és elrejtésén munkálkodna, megteremtve ezáltal a gépezet magányos világát. Az installáció három megmozgatott vetítőgépből áll, amelyek saját mozgó képüket vetítik ki a falra úgy, hogy az ellentétes mozgásuk által képesek megképezni egy szubjektív nézőpont mozdulatlanságát. Nézőkként tehát voltaképp a „vetítők”, vagyis a kimeneti eszközök “önszemlélésének” lehetünk tanúi. Az alkotást Ősz egyik, a mozgással, az idővel, és a rögzítés problémájával foglalkozó irodalmi munkája kíséri, ami a plafonra erősített hangszórókból hallható.
A fény képe (The Image of Light) esetében is az apparátus maga jelenik meg saját képe által, létrehozva a mediális önreflexió újabb allegóriáit. A lezárt dobozokból álló installációból egyetlen fényforrás szűrődik ki. Ez a korai fotográfia eszköztárát hivatott megidézni, azonban ebben az esetben nem egy külső kép kivetülésének, hanem a leképezésért felelős eszköznek mint fényforrásnak lehetünk tanúi. A munka látszólag kizár minden külsődlegességet, már nem a környezetnek, hanem magának gépezetnek a reprezentálása lesz a közvetlen probléma. A dobozok belsejében ugyanis, amelyekre apró környílásokat vágtak, az a forrás található, ami a sötétkamra működési elveinek felel meg. Az így megjelenő kép pedig egy villanykörtét ábrázol, amely az elé helyezett sötétített lapokon tűnik fel. A fény ez esetben nemcsak eszköze, hanem egyúttal tárgya is a leképezési műveletnek — és egyben a tárgy tiszta önmegjelenítésének és önszemlélésének médiuma is.
Összességében elmondható, hogy a meditatív jellegű kiállítás rendkívül izgalmas, mégsem didaktikus módon veti fel a fotográfia művészetének legalapvetőbb filozófiai problémáit. A kiállított munkák elbizonytalanítják a fényképészet elméletéről alkotott bevett fogalmainkat, miközben elmélkedésre és saját gondolkodási folyamatukba történő betekintésre hívnak meg bennünket. Az Anticamera kiállított művei arra emlékeztetnek bennünket, hogy még mielőtt a fényképészet csarnokába lépnénk, érdemes megállnunk annak előszobájában, hogy egy pillanatra elgondolkodjunk azon, mit is nevezünk voltaképp fotográfiának.
