Tavaly két írásban is foglalkoztunk – itt és itt – az amerikai múzeumokon végigsöpört „palotaforradalommal”, aminek korántsem kizárólagos, de egyik legfontosabb oka volt az intézmények jelentős részében még napjainkban is tapasztalható faji diszkrimináció, ami megnyilvánul többek között az etnikai kisebbségekhez tartozó alkalmazottak, főként a vezető beosztásúak rendkívül alacsony számában, hátrányos megkülönböztetésükben a fizetések megállapításánál, az előmeneteli lehetőségek biztosításában, stb. Ezek a jelenségek nemcsak a nagy művészeti centrumoktól távoli intézményekben voltak tapasztalhatók, hanem a nemzetközi élvonalhoz tartozó legfontosabb múzeumok jelentős részében is.
A problémákat a tiltakozások hatására ma már a legtöbb helyen komolyan veszik és a helyzet javítására irányuló első lépésként egy új, többnyire az elnöknek, vagy a főigazgatónak közvetlenül alárendelt vezetői posztot hoztak létre. Elnevezésük múzeumonként változik – a leggyakoribb titulus talán a „diversity director”–, de feladatuk hasonló: ők dolgozzák ki azokat az intézkedéseket, majd felügyelik végrehajtásukat, amiktől az elmúlt hónapokban helyenként drámai erővel felszínre került problémák megoldását várják. Az új funkcióra szinte mindenütt olyan vezetőket neveztek ki, akik maguk is etnikai kisebbségekhez tartoznak. Ez azonban csak az első lépés, amit lassabban ugyan, de már követ egy második is: az etnikai kisebbségekhez tartozó szakemberek jobb hozzáférésének biztosítása a fontos szakmai funkciókhoz, beleértve a legmagasabb vezetői posztokat is. Utóbbiak tekintetében az első nagy áttörés Lonnie Bunchnak a Smithsonian Institution főnökévé történt kinevezésével már 2019-ben megtörtént, tavaly szeptemberben pedig megtalálták az utódot az ő megüresedett helyére is az ugyancsak a Smithsonian-hez tartozó National Museum of African American History and Culture élén. Itt a múzeum gyűjtési területéből adódóan hagyománya van annak, hogy a vezető maga is afroamerikai és ez a hagyomány most sem szakad meg: Bunch utóda a 49 éves Kevin Young lett, aki költő – 11 kötete jelent már meg –, eddig a népszerű New Yorker folyóirat irodalmi szerkesztője és a New York-i Schomburg Center for Research in Black Culture igazgatója volt.
A legnagyobb nemzetközi érdeklődést azonban a napokban született legújabb személyi döntés váltotta ki, aminek értelmében júniustól Naomi Beckwith lesz a New York-i Guggenheim vezető kurátora és egyben igazgatóhelyettese; ő az első afroamerikai, aki ezt, az amerikai múzeumi szakmai hierarchiában igen jelentősnek számító posztot betöltheti. Ezt a személyi döntést azért is kísérte megkülönböztetett figyelem, mert Beckwith elődje, Nancy Spector a New York-i szcéna egyik emblematikus alakja volt, aki közel három és fél évtizedet töltött a Guggenheim szolgálatában, ebből az utolsó hetet a főkurátori pozícióban.
Számos jelentős kiállítás fűződik Spector nevéhez, de volt a Velencei Biennále amerikai pavilonjának kurátora is: 2007-ben Felix Gonzales-Torres munkáit mutatta be. A távozása körüli konfliktusokat megelőzően a nemzetközi sajtó talán 2017-ben foglalkozott a legtöbbet vele, amikor Donald Trump egy Van Gogh festményt szeretett volna kikölcsönözni a Guggenheim gyűjteményéből. Spector a múzeum nevében elutasította az elnök kérését, és kárpótlásul felajánlotta neki Maurizio Cattelan ugyancsak jól ismert arany WC-csészéjét. A múzeumot tavaly ért rasszizmus-vádak jelentős részben Spector ellen irányultak; a botrányt egy afroamerikai vendégkurátor, Chaédria LaBouvier robbantotta ki, aki egy évvel korábban Jean-Michel Basquiat kiállítását rendezte ott és „szakmai pályája legrasszistább tapasztalatának” nevezte a Guggenheimben töltött időszakot. (LaBouvier volt egyébként az első afroamerikai, aki kurátori felkérést kapott az intézménytől, mint ahogy Ashley James személyében 2019 óta van a múzeumnak először főállású afroamerikai kurátora is.) A múzeum külső szakértőket kért fel a helyzet kivizsgálására, s bár ők 15 ezer dokumentum áttanulmányozása és a múzeum számos jelenlegi és korábbi munkatársával folytatott beszélgetések során nem találtak bizonyítékokat a vádakra, Spector végül tavaly ősszel önként távozott az intézményből.
Beckwith neve jól cseng a szakmában; előbb a Studio Museum in Harlem-ben dolgozott, 2011 óta pedig a Museum of Contemporary Art Chicago vezető kurátora volt. Legismertebb kiállításai a chicagói évek alatt a „fekete avantgárd” örökségét bemutató 2015-ös tárlat és az idős korára igazán felkapottá vált Howardena Pindell 2018-as szóló show-ja volt. Richard Armstrong, a Guggenheim igazgatója azt várja új kollégájától, hogy „eddig is nagy elismerésnek örvendő tudásával és teljesítményével járuljon hozzá egy újragondolt művészettörténeti kánon kialakításához és kreatív projektekkel segítse a kortárs művészek és egy bővülő közönségréteg közötti kapcsolatok erősítését”.
Beckwith a maga részéről azt hangsúlyozta, hogy nem mondott volna igent a felkérésre, ha nem bízna a múzeumnak a változások melletti elkötelezettségében. Ezzel együtt nem lesz könnyű dolga: a tavalyi konfliktusok csak lassan csituló hullámai és a múzeumnak a pandémia okán kritikussá vált anyagi helyzete lassíthatják elképzelései megvalósítását. A tavalyi év igen jelentős, mintegy 12-13 millió dolláros veszteséggel zárult, 24 alkalmazottat már el kellett bocsájtani és a többiek fizetését is csökkentették. De Beckwith optimista; „várom, hogy megkezdhessük a munkát közös célunkért, és megtaláljuk a művészet és a kultúra helyét az új realitások diktálta körülmények között” – mondja.
Nyitókép: Naomi Beckwith. Nathan Keay©Museum Of Contemporary Art Chicago
