A 48 éves, kinshasai születésű Sindika Dokolo Belgiumban és Franciaországban nőtt fel, milliomos bankár apja maga is az afrikai művészet szenvedélyes gyűjtője volt. Az ifjabb Dokolo 1999-től egészen a legutóbbi időkig az angolai fővárosban, Luandában élt, ahol üzletemberként tevékenykedett és elnökölte az általa létrehozott, az afrikai kortárs képzőművészetet és annak a globális vérkeringésbe való fokozott bekapcsolását célul kitűző alapítványát. A gyűjtést egy német műgyűjtő, Hans Bogatzke 500 darabos hagyatékának megvásárlásával kezdte, kollekciója ma már több mint 3 ezer tételt számlál. Gyűjtői és mecénási tevékenysége azt követően kapott új dimenziókat, hogy 2002-ben feleségül vette Isabel dos Santost, az Angolát közel négy évtizedig autokratikus módon irányító és csak 2017-ben háttérbe vonult José Eduardo dos Santos elnök lányát, aki kétmilliárd dolláros vagyonával Afrika leggazdagabb nőjének számított.
Dokolónak ambíciózus tervei voltak: nagy nemzetközi kiállításokon, köztük 2007-ben az 52. velencei képzőművészeti biennálén mutatta be gyűjteményét, kortárs afrikai múzeumot tervezett Luandában és Havannában, alapítványának Portugáliában is nyitott egy székházat, hogy kontinense művészetének európai pozícióit is könnyebben tudja javítani. Gyakorlatilag kizárólag az ő nagyvonalú támogatásának köszönhető, hogy a kortárs afrikai művészet minden korábbinál nagyobb hangsúllyal lehetett jelen a legutóbbi kasseli documentán; ő előfinanszírozta többek között a nigériai származású Olu Okuibe obeliszkjét, ami az egész rendezvény egyik legismertebb alkotásává vált, többek között a városban való maradása körül kirobbant heves vita miatt is.
Gyors anyagi gyarapodása – és főképp feleségéé – már korábban is kérdéseket vetett fel; volt olyan művész, aki emiatt már tíz éve sem élt az általa felajánlott támogatással. Dokolo és neje a pénzügyekre vonatkozó kérdéseket rendszerint azzal hárította el, hogy rasszizmussal vádolták a kérdezőt, mondván, egy fehér milliomost bizonyára nem faggatnának pénzének eredetéről. (Dokolo édesanyja egyébként dán, dos Santosé orosz származású volt.) Igaz, hosszú ideig legfeljebb néhány elszánt újságíró érdeklődött a pénzekről, mindenki más boldog volt, hogy azok, e téren legalábbis, nemes célt szolgálnak. Aztán egy-két éve világszerte szigorodni kezdtek a mecénásokkal szembeni etikai elvárások – lásd tavalyi írásunkat a „toxikus filantrópia” témájában – és amikor kirobbant a „Luanda Leaks” is, Dokolo és dos Santos lába alatt kezdett – ha nem is forróvá, de – melegebbé válni a talaj. A Luanda Leaks-t egy afrikai whistleblower-platform robbantotta ki, amihez nem kevesebb mint 715 ezer e-mailt, feljegyzést, szerződést juttatott el egy akkor még ismeretlen.
Utóbbiról idővel kiderült, hogy egy Rui Pinto nevű portugál állampolgár, aki a „Football Leaks” kirobbantásával vált ismertté, és jelenleg maga is vizsgálati fogságban várja perét. Pintót amúgy Budapesten fogták el, a vád ellene pedig: cyberbűnözés. Az említett tengernyi dokumentumot az Oknyomozó Újságírók Nemzetközi Konzorciuma (ICIJ) dolgozta fel; ugyanaz a szervezet, ami a „Panama-papírokat”. Az anyagokból jól nyomon követhető, hogyan mosódtak el a határok Angola állami vagyona és a dos Santos család, valamint Dokolo magánvagyona között. Rengeteg pénz az állami Sonangol olajkonszernen keresztül folyt magánzsebekbe; a cég elnökének az ország elnöke 2016-ban saját lányát, Isabelt tette meg, utódja azonban 2017-ben, nem sokkal megválasztása után menesztette. Nagyon sok kérdést vet fel az a mód is, ahogyan az angolai állam és Dokolo a patinás genfi ékszercégben, a De Grisogonoban szerzett többségi részesedést. Papíron fele-fele arányban szálltak be világszerte jelen lévő cégbe, valójában azonban inkább csak az állam fizetett.
Dokolo és neje a rasszizmus-kártya kijátszása után most politikai leszámolást emlegetnek, miközben az angolai politikai erőviszonyok az 2017-es választásokon nem változtak érdemben, az elnököt most is a Népi Mozgalom Angola Felszabadításáért (MPLA) adja. Dokolóék mindenesetre gyorsan áttették székhelyüket Londonba, az új angolai vezetés pedig kasszát csinált és egymilliárd dollárban határozta meg az őt ért kárt. Ezt az összeget most visszakövetelik, s ahogy ez ilyen esetekben lenni szokott, zárolták a család angolai vagyonát és bankszámláit. Ez azt jelenti, hogy egyelőre Dokolóék ott őrzött műkincsei sem hagyhatják el az országot. Mindez persze láncreakciót indított el: a Sindika Dokolo Alapítvány honlapja karbantartás miatt egy ideje már nem elérhető, a De Grisogono pedig csődvédelmet kért. A jövő egyelőre nehezen megjósolható; ha Dokolóék megússzák ennyivel, nem válnak földönfutóvá, de nimbuszuk minden bizonnyal örökké odaveszett. Nagyon rossz hír ez az afrikai kortárs képzőművészetnek, hiszen Dokolo Jochen Zeitz egykori Puma-vezér, a fokvárosi Zeitz Museum of Contemporary Art Africa alapítója mellett eddig a legfontosabb mecénásuk volt.
A Dokolo-botrány persze visszahullott a legutóbbi documenta főnöke, Adam Szymczik fejére is, aki a nagy mustra pénzügyei miatt már eddig is sok kritikát volt kénytelen lenyelni. A lengyel kurátor az újságírói megkeresésekre azt válaszolta, hogy akkor, amikor Dokolo a támogatást felajánlotta, nem voltak tisztában a vagyonának eredetével kapcsolatos vádakkal. Valószínű azonban, hogy később, de még a documenta előtt már eljuthatott valamennyi információ Szymczykhez; ezt a gyanút erősíti, hogy Dokolo neve az általa nyújtott támogatás nagyságához képest csak nagyon szerényen bukkant fel a documenta kommunikációjában.
