Külföldre emigrált magyar alkotók a rendszerváltás tükrében címmel, elgondolkodtató problémát vet fel Mészáros Flóra a közelmúltban indult kulturális folyóirat, az Országút 2020. június 9-i számában közölt cikkében. Feltétlenül dicsérendő, hogy a szerző ebben a hiánypótló és figyelemfelkeltő írásban a külföldre távozott művészek magyarországi fogadtatásával foglalkozik. Való igaz, hogy e téren még nagyon sok a tennivaló, hiszen a hazájukat különböző okoknál fogva és különböző időpontban elhagyó művészek a világ számos országában kezdtek új életet. A szerző írása joggal koncentrál a franciaországi magyar művészekre, hiszen a legnagyobb létszámban, beleértve az európai országokat és az Egyesült Államokat is, itt telepedtek le. Egy ilyen rövid írásnak természetesen nem lehet feladata, hogy mélységében tárgyalja ezt a komolyabb feldolgozást érdemlő témakört, azonban úgy tűnik, hogy nemcsak a szélesebb szakmai közeg számára felderítetlen területről van szó, de úgy tűnik, maga a szerző sem rendelkezik róla kellő ismerettel vagy – ami valószínűbb – valamilyen okból szükségtelennek tart megemlíteni bizonyos tényeket. Mivel több mint két évtizedes kutatómunkám alapján a franciaországi területet ismerem a legjobban, az ezeket érintő hiányosságokra, tévedésekre szeretném felhívni a figyelmet.
„Mint ahogy azt a Martyn-monográfiában és más írásaimban kifejtem, az első emigrációs hullám munkásságának feltárását nehezíti, hogy ezen alkotók művei és életútjuk dokumentációja külföldön maradt. Ezért az elmúlt három évtized feladata lett volna, hogy minél több kutató az adott nemzetközi térben vizsgálja az avantgárd külföldön maradt, magyar származású képzőművészeit” – írja Mészáros Flóra. Mindenképpen egyet kell értenünk vele abban, hogy a korábbinál valóban sokkal több kutatónak kellene foglalkoznia a külföldre szakadt magyar művészek munkásságával, de az idézet arra enged következtetni, mintha az ő munkáján kívül eddig semmi sem történt volna ezen a téren. Márpedig történt, és éppen ezért sajnálatos, hogy fontos eseményeket, publikációkat hagy figyelmen kívül. Elsőként a 2006-ban a Vince kiadó gondozásában megjelent és a Magyarországon jól, kevéssé és egyáltalán nem ismert, mintegy száznegyven képzőművészt bemutató Magyar képzőművészek Franciaországban, 1903-2015 című kötetet kell megemlítenem, de nem azért, mert én vagyok a szerzője. A könyv (amiben a fejezetek – Mészáros Flóra is ezt teszi – a Magyarországról távozás időpontja szerint csoportosítják a művészeket) ugyanis, mintha ajtót nyitott volna, sokban hozzájárult ahhoz, hogy a megjelenését követő években sok emigráns képzőművész jutott magyarországi kiállítási lehetőséghez és publikációk sora jelent meg. Mészáros Flóra úgy kezel fontos műveket, mintha azok meg sem születtek volna. Eltekintve a számos kiállítási katalógustól, mindenképpen meg kell említeni a Bakay Péter által szerkesztett Távlatot kapott élet (Békéscsabai Evangélikus Egyházközség, 2013) című, Pátkai Ervin életművével foglalkozó kötetet, Lőrinc László alapos kutatómunkából született, két kiadást is kiérdemelt könyvét, a Blattner – egy bábos életútjá-t (Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, 2014) és a Kolozsváry Marianna által szerkesztett, a festőről írt eddigi legteljesebb, leghitelesebb kötetet, a Kihűlt világ – Farkas István (1887-1944) művészetét (Szépművészeti Múzeum-Nemzeti Galéria, 2019).
„Az első csoportnak, a XX. század első felében külföldre vándorolt és ott élő magyar alkotóknak 1989 után történő újraértékelését, az említett példákon túl, főleg a kereskedelmi galériák (kiemelten a Kálmán Makláry Fine Arts, a Kieselbach Galéria és a Virág Judit Galéria) végzik el, szinte át is vállalják a múzeumoktól ezt a munkát” – állítja a továbbiakban a cikk szerzője. Ezzel szemben a valóság az, hogy az utóbbi húsz évben több intézmény is jelentős kiállítást szentelt a szóban forgó művészeknek. Íme néhány példa: Rozsda Endre életmű kiállítása, Műcsarnok, 1998; Rozsda Endre, Székesfehérvári Szent István Múzeum, 2000; Lucien és Rodolf Hervé, Székesfehérvári Szent István Múzeum, 2001; Réth Alfréd, Budapest Galéria, 2003; Hollán Sándor, Kiscelli Múzeum és Francia Intézet, 2003; Vértes Marcell, Újpesti Városi Galéria, 2006; Pátkai Ervin, Képzőművészeti Egyetem, 2006; Anton Prinner, Ernst Múzeum, 2007; Csató György-Kilár István-Neuhaus Ervin, Budapest Galéria, 2011; Ioan Bunus, Budapest Galéria, 2014; Gróf Ferenc, Mutató nélkül | B. A. úr X-ben, Kiscelli Múzeum, 2016; Blattner Géza kísérleti bábszínháza az avangárd Párizsban, MODEM, 2017, de intézményi bemutatásra került Bán-Kiss Edit, Wittmann Sigur, Munkás-Mészöly Béla, Etienne Sved, Liptay Mátyás, Bér János is. A magyar származású franciaországi fotográfusok alkotásaiból pedig Au Revoir címmel, 2019 -2020-ban a Budapesti Történeti Múzeum rendezett nagyszabású tárlatot, amelynek bázisát Cserba Júlia és Cseh Gabriella munkája, a Magyar származású fotográfusok Franciaországban (Corvina, 2019) szolgáltatta. Mindezek elhallgatásával, a cikk szerzője semmibe veszi a felsorolt intézmények vezetőinek és munkatársainak és nem utolsósorban a külső kurátoroknak a munkáját.
Ajándékozás révén gazdagodott a Nemzeti Galéria Gertler Tibor, Rozsda Endre és Mészöly Béla képeivel, és feltétlenül ki kell emelni a Kiscelli Múzeum erőfeszítéseit, amelynek a kiállítások rendezése mellett gyűjtemény- gyarapítási politikájában is komoly hangsúlyt kapott a külföldi magyar származású képzőművészek alkotásainak megvásárlása. Így például Pátkai Ervin szobraival, valamint Márk Anna, Reigl Judit és Molnár Vera képeivel jelentős művek kerültek magyar közgyűjteménybe.
A szerző három kereskedelmi galériát említ név szerint (Kálmán Makláry Fine Arts, Kieselbach Galéria és Virág Judit Galéria) azok közül, amelyek a külföldi művészek hazai bemutatásában nagy szerepet töltenek be. Míg a Kálmán Makláry Fine Arts említése teljesen helyénvaló, addig a másik kettő kiemelése kevésbé indokolt. Érthetetlen módon megfeledkezik a Várfok Galériáról, pedig tulajdonosa már 1999 óta foglalkozik Rozsda Endre és évek óta Aatoth Franyó valamint Hervé Rodolf munkáival. Nem említi az Abigail Galériát sem, amelyik egyebek mellett 2006 és 2008 között – A próféták hazatérnek címmel – nem kevesebb, mint négy csoportos kiállítást szentelt külföldön, elsősorban Franciaországban élt vagy ma is élő művészeknek. Figyelmen kívül hagyja a Kogart Galériát is, pedig tulajdonosának köszönhető, hogy 2009-ben hazakerült Csernus Tibor több száz alkotásból álló hagyatéka.
A fenti kiegészítések mellett javításra szorul az art déco egyik kiemelkedő szobrászának neve, ami magyarul helyesen Miklós Gusztáv, vagyis a vezetékneve Miklós, nem pedig Gusztáv. Ugyancsak helyesbítendő az a téves állítás, miszerint Reigl Judit életművének képviselője a Kálmán Makláry Fine Arts. Makláry Kálmánnak, azzal, hogy számos jelentős kiállítást és döntően fontos könyvet szentelt a művésznek, valóban elvitathatatlan érdemei vannak abban, hogy Reigl Judit Magyarországon is ismertté vált. Az igazság azonban az, hogy Reigl Judit életművének kezelője és képviselője, a művész megbízásából nem ő, hanem a franciaországi Fonds de Dotation Judit Reigl.
„A teljes művészemigrációt szemlélve nem feledhetjük, hogy a rendszerváltás után harminc évvel egyre sürgetőbbé válik az említett alkotók elismerése, mert ezzel születhet meg pontosabb és a nemzetközi közegben is érvényes értékelésük” – összegezi gondolatait Mészáros Flóra. Az írás befejező mondatával tökéletesen egyet lehet érteni. A szakmai média és munkatársai, a művészeti írók és művészettörténészek mindez idáig az elvárhatónál jóval kevesebb figyelmet szenteltek a külföldön élt és élő képzőművészek munkásságával foglalkozó törekvéseknek, de ezzel az írásával Mészáros Flóra sem járult hozzá annak a problémának a kezeléséhez, amelyet ő maga is felvet.
Nyitókép: Ferenc Gróf: unsilence. prototipus, festett fa és aluminium, 160 x 200 x 30 cm, 2015 / prototype, painted wood and aluminium, 160 x 200 x 30 cm, 2015. / Photo: Zsuzsanna Simon / Enyészpontok (Vanishing Point) projekt
