Emil Nolde – Eine deutsche Legende. Der Künstler im Nationalsozialismus
Hamburger Bahnhof, Berlin, szept.15-ig
Emil Nolde minden kétséget kizáróan a XX. század első felének kiemelkedő jelentőségű német festője volt, aki mindenekelőtt az expresszionizmus egyik vezető képviselőjeként, az akvarell mestereként, ragyogó koloristaként írta be nevét a német és az egyetemes művészet történetébe. Nincs tehát semmi meglepő abban, hogy legfrissebb egyéni tárlatát, aminek a berlini Hamburger Bahnhof ad otthont, élénk érdeklődés kíséri. És bár emblematikus munkái mellett számos ritkán látható alkotása is szerepel az Emil Nolde – egy német legenda. A művész a nemzetiszocializmusban című kiállításán, az érdeklődés ezúttal nemcsak és vélhetően nem is elsősorban a bemutatott festményeknek és grafikáknak szól.
Sokkal inkább azoknak a dokumentumoknak, amik a közelmúltban váltak először kutathatóvá és bemutathatóvá, s amik egyértelműen bizonyítják, hogy a művész nem valamiféle alkalmazkodási kényszerből lépett be a nemzetiszocialista pártba – ahol tagsága eddig is köztudott volt – hanem annak ideológiáját messzemenően osztotta, politikáját egészen az utolsó pillanatig, a náci rezsim bukásáig lelkesen támogatta.
Tette mindezt annak ellenére, hogy a nácik az ő művészetét is elfajzottnak nyilvánították, műveit leparancsolták a múzeumok falairól és szerepeltették az „entartete kunst”-ot elrettentő szándékkal bemutató hírhedt müncheni, később Berlinbe és más városokba is eljuttatott kiállításokon.
A nácizmus bukása után aztán gyorsan köpönyeget váltott, életrajzait a kényesnek ítélt elemek kihagyásával újraírta
s elfajzottként történt megbélyegzésére, továbbá mestersége gyakorlásának tilalmára folyamatosan hivatkozva csaknem sikerült olyan képet sugallania magáról,
mintha egyenesen szemben állt volna a hitleri rezsimmel.
Az ezt a képet cáfoló dokumentumok, például a náci rezsim vezetőivel és pályatársaival folytatott levelezése, az életművét és hagyatékát gondozó alapítvány, a Stiftung Seebüll Ada und Emil Nolde „jóvoltából” hosszabb ideig nem voltak hozzáférhetőek az életét és munkásságát kutató szakemberek számára. (Seebüll az az észak-frízföldi település, ahol Nolde életének utolsó negyedszázadában idejének nagyobbik részét töltötte, s ahol Adával, dán feleségével együtt végső nyugalomra is lelt.)
Az alapítvány évtizedekig mindent megtett annak érdekében, hogy a rezsim áldozataként beállított Noldéról egy idealizált kép maradjon meg a közvélemény szemében. Ahol ez a megközelítés végképp nem volt tartható, ott Nolde egyes megjegyzéseit politikailag naivnak minősítették. Életrajzírói is jórészt az utólag átírt forrásokra tudtak csak támaszkodni, s ezt a megszépített életutat hitelesítette akaratlanul is a nagy német író, Siegfried Lenz is, aki főművében, a Németórában (Deutschstunde, 1968) róla mintázta egyik főhősét, a nácik elől bujkáló, rejtekhelyen élő Max Ludwig Nansent. Voltak persze korábban is olyan szakemberek, akiknek gyanús volt ez a retusált Nolde-kép, de például Markus Heinzelmann tanulmánya a Sprengel Múzeum 1999-es Nolde-kiállításának katalógusában – Bernhard Sprengel a festő egyik legismertebb gyűjtője volt; a múzeum ma mintegy félezer (!) Nolde-művet őriz – még szinte szentségtörésnek számított. Stefan Koldehoff ismert német oknyomozó újságírónak a Die Zeit 2013. október 10-i számában megjelent nagyobb írása azonban új dokumentumok alapján már igen erőteljesen megkérdőjelezte azt a Nolde-képet, ami a Hamburger Bahnhof mostani tárlata után végképp tarthatatlanná vált.
2006-ban még a náci eszméket azok minden, a háború után újraéledő változatával együtt a leghatározottabban elutasító Angela Merkel német kancellár sem érezte problematikusnak azt, hogy dolgozószobájába többek között két Nolde-festményt kölcsönözzön. E két kép egyike, a Hullámtörés szerepel is a mostani berlini kiállításon, innen azonban már nem kerül vissza a kancellári hivatalba; Merkel már a tárlat megnyitása előtt, annak tartalmával megismerkedve jelezte, hogy mindkét képet visszaadja az alapítványnak. A Cicero magazinnak nyilatkozva 2006-ban Merkel Noldét kedvenc festőjének nevezte, és ezzel nem volt egyedül: egyik elődje, a szociáldemokrata Helmut Schmidt Siegfried Lenznek címzett levelében azt írta, hogy számára Nolde Ernst Barlach-hal együtt a XX. század legnagyobb német művésze és ő, mármint Schmidt, 17 évesen akkor szakított a nemzetiszocialista eszmékkel, amikor Nolde műveit elfajzottnak bélyegezték. Schmidt bonni kancellári irodáját Nolde virágokat és felhőket ábrázoló képei díszítették, amik akkori felfogása szerint „az ellenállás egy darabját” jelentették a nácikkal szemben.
Érdekes, hogy Merkel egyik párttársa a minap épp fordítva járt el mint a kancellár. Arra hivatkozva, hogy Nolde a legfontosabb schleswig-holsteini festő, Karin Prien tartományi oktatási miniszter épp most látta elérkezettnek az időt arra, hogy irodájába Nolde-festményt kölcsönözzön az alapítványtól, s amíg az ígért kép nem érkezik meg, sietve annak másolatát akasztotta ki irodája falára. Döntését a művészet szabadságával indokolta, hangsúlyozva, hogy „borzalmas emberek is hozhatnak létre nagyszerű műveket”.
A fordulatot tulajdonképpen a Nolde alapítványnak az a régóta időszerű és 2013-ban kinevezett új igazgatója, Christian Ring nevéhez fűződő elhatározása jelentette, hogy tiszta vizet önt a pohárba és tanulmányozhatóvá teszi a náci érában született dokumentumokat a szakemberek számára. A mostani kiállítást Ringgel együtt jegyző Bernhard Fulda történész és Aya Soika művészettörténész hosszú évek munkájával rágták át magukat a dokumentumokon, s a legfontosabbakat a tárlaton és az azt kísérő kétkötetes katalógusban is bemutatják.
A tárlat jól érzékelteti, hogy a Nolde-kultusznak nem ártott az idő. Művészetének piedesztálra emelése már a 10-es-20-as években megkezdődött – igazi „német művészetnek” deklarálva és szembe állítva azt a francia, később zsidó jelzővel illetett impresszionizmussal. Hiába volt Nolde ekkor már nagyon sikeres, igyekezett magát magányos farkasként beállítani, akit a „zsidók által uralt művészeti szervezetek és műkereskedők” minden erejükkel akadályozni igyekeztek az érvényesülésben. Gyűlölete mindenekelőtt a neves műkereskedő, Paul Cassirer és a Berlini Szecessziót akkortájt vezető neves festő, Max Liebermann ellen irányult. Cassirer – akinek nevét sokszor bizonyára nem véletlenül Kassiererként, azaz pénztárosként írta le – bűne az volt, hogy szerinte nem ismerte fel a zsenialitását, míg Liebermanné az, hogy egy művét nem vették be a Berlini Szecesszió 1910-es kiállítására. Ez szerinte kifejezetten Liebermann mesterkedésének köszönhetően alakult így, amiért olyan durva írásokban támadta festőtársát, hogy ki is zárták a Szecesszióból – egyébként Liebermann ellenszavazata mellett. De kapott például Noldétól egy másik festőtárs, Max Pechstein is, akinek zsidó származására személyesen hívta fel Goebbels figyelmét.
Pályája a náci érában sem tört meg oly mértékben, mint ezt utólag beállítani igyekezett. Képeit ugyan valóban elfajzottnak minősítették, ám 1938 után már nem szerepeltették azokat az elfajzott műveket bemutató hírhedt kiállításokon. A kereskedés pedig a galériákban zavartalanul folytatódott műveivel; a festő ezekben az években, még 1940-ben is a legjobban kereső német művészek közé tartozott, festményeit Hitlerrel szorosan együttműködő iparmágnások is előszeretettel vásárolták. Alkotásainak megbélyegzésére Nolde mindig egyes tisztviselők túlkapásaként és nem a rendszer működésének szerves részeként tekintett, ezért a történtek hatására nem kiábrándult a rezsimből, hanem ellenkezőleg, fokozott erővel igyekezett demonstrálni ahhoz való hűségét, ami addig sem volt kétséges.
Különösen erős volt gondolkodásának antiszemita vonala; már 1933-ban kidolgozta a német társadalom „zsidótlanításának” tervét, amit személyesen Hitlernek akart bemutatni. Hogy erre sor került-e, nem tudni, de tény, hogy bejáratos volt a náci vezetés legfelsőbb köreibe, ahol többek, így a Hitlerjugendet vezető, majd a Führer bécsi helytartójaként elhíresült Baldur von Schirach támogatását mindvégig maga mögött tudhatta. A „félreismert zseni” önképe Noldét a náci korszakban is végigkísérte.
A mítoszépítés sokáig a háború után is zavartalanul folytatódott – 1956-ban bekövetkezett haláláig természetesen Nolde aktív személyes közreműködésével. Ebben a kezdeti években legfontosabb partnere a berlini Új Nemzeti Galéria első igazgatója, Werner Haftmann volt, maga is az egykori náci párt, az NSDAP tagja, aki Nolde-katalógusaiban tudatosan hallgatott a művész náci-affinitásáról és táplálta az úgynevezett „megfestetlen képek” legendáját. Ezek a kis méretű munkák akkor születtek, amikor a művész nem állíthatta ki alkotásait, általános festési tilalom hatálya alatt azonban nem állt, így ezek a művek nem tekinthetők a hatalommal való szembenállás semmiféle jelének.
A frissen ismertté vált tények természetesen más kontextusba helyezik a bemutatott munkákat is, pontosabban érthetővé teszik a Nolde témaválasztásában bekövetkezett változásokat, így például a bibliai témák lassú eltűnését – 1933 után Nolde már nem akart zsidókat festeni –, a vikingek és az újonc katonák megjelenését, és más szemmel nézzük az eddig talán unalmasnak tartott, bár bravúrosan megfestett dáliákat és pipacsokat is. A mostani tárlat célja nem az, hogy Noldét ismét száműzze a múzeumok falairól – épp ellenkezőleg, sok kép most látható először és a nagyközönség elől eddig elzárt Hullámtörés is szerepel a tárlaton –, a cél sokkal inkább a pontosabb értelmezés segítése. A Nolde Alapítvány több évtizedes elzárkózás után azért tette hozzáférhetővé a dokumentumokat, mert új vezetője nem látja szükségét annak, hogy a művészt, több mint 60 évvel halála után, „megvédjék saját magától”; művészete megítélése szerint elég erős ahhoz, hogy ellenálljon a nácizmussal való kapcsolatáról folyó vitának.
Az Emil Nolde-kiállítás a berlini Hamburger Bahnhofban szeptember 15-ig tekinthető meg. A rendkívüli érdeklődés miatt a múzeum előzetes online jegyvásárlást javasol; a megváltott jegyek konkrét időpontra érvényesek.
Nyitókép: Emil Nolde: Self Portrait, ca. 1917, watercolor and reed pen and black ink on japanese paper (detail). Photo: Detroit Institute of Art
