Tavaly januárban a Fővárosi Közgyűlés ellenzéki többséggel határozatot fogadott el a háborúkban megerőszakolt nők emlékművének 2022-es felállításáról, nemzetközi pályázók és nemzetközi zsűri bevonásával. Ennek az átláthatónak szánt, tág történelmi és művészettörténeti szaktudást is felhasználó folyamatnak nyilvános vita is a részét képezi. Az emlékművet előkészítő állandó bizottság tagjai pedig nemzetközileg elismert tudósokat, teoretikusokat, művészeket interjúvolnak meg.
A Háborúkban megerőszakolt nők emlékezete projektnek tehát csak egyik eleme, hogy Budapesten létesüljön egy ilyen témájú emlékmű. Az emlékezet-történeti előkészítő fázisban forrásgyűjtés, nemzetközi tapasztalatok megismerése és gyűjtése, illetve a témával kapcsolatos tudások és kérdések nyilvános megismertetése is szerepel. Az interjúsorozat, amely itt tekinthető meg, és amelynek írott, szerkesztett változatát az artportal közli, ennek a folyamatnak a részét képezi.
Aleida Assmann (1947) az anglisztika és a kultúratudomány professzor emeritusa. A Konstanzi Egyetemen tanított angolt és általános irodalmat, valamint részt vett a berlini Felsőbbfokú Tanulmányok Intézete és a hamburgi Aby Warburg Ház ösztöndíjprogramjaiban. Vendégprofesszorként tanított a Rice, a Princeton, a Yale egyetemen, illetve Chicagóban és Bécsben. Fontosabb publikációi közé tartozik az Im Dickicht der Zeichen (A jelek sűrűjében) 2015-ből, a Der lange Schatten der Vergangenheit (A múlt hosszú árnyéka) 2014-ből, a Múlt és Jövő kiadó gondozásában magyarul is hozzáférhető Rossz közérzet az emlékezetkultúrában 2013-ból, a szintén 2013-as Ist die Zeit aus der Fugen? Aufstieg und Fall des Zeitregimes der Moderne (Kizökkent az idő? A modern időfelfogás dicsősége és bukása), illetve az Erinnerungsräume. Formen und Wandlungen des kulturellen Gedächtnisses (Emlékezethelyek. A kulturális emlékezet formái és változásai) 2011-ből.
Pető Andrea a bécsi Közép-Európai Egyetem tanára, a budapesti CEU Demokrácia Intézetének kutatója, jelenleg a Bielefeld Egyetem Zentrum für interdisziplinäre Forschung (ZiF) Global Contestations of Gender Rights programjának ösztöndíjas kutatója. A beszélgetés Budapest Főváros Levéltára, a budapesti Goethe Intézet és a CEU podcast könyvtár együttműködésében készült.
Pető Andrea (PA): Két témát fogunk körüljárni: az emlékezet jelentőségét a rendszerváltó politikában, illetve a felejtés formáit a háborúkban megerőszakolt nők Budapestre tervezett emlékműve kapcsán. Írásaiban azt állítja, hogy az emlékezet kulcsszerepet játszik a változás és átmenet folyamataiban, mivel az emlékezet maga rugalmas és rendelkezik egyfajta transzformatív tulajdonsággal. Mik tehát a sötét események emlékezetével folytatott munka módszertani feltételei?
Aleida Assmann (AA): Az emlékezet változó. Ebben az értelemben nem a múlt eseményeinek fényképe, sokkal inkább egyfajta megküzdési mechanizmus, a múlt eseményeinek feldolgozása, tehát mindig állásfoglalás, amely érzelmi választ és kritikai ítéletet is magában foglal. Ezért fontos, hogy mindig az eredetitől eltérő időtávlatban és értékrendben történik. Az emlékezés tehát a visszatekintés, illetve, mondhatni, a visszamenőleges reflexió egy formája. Így a jelenből képes befolyásolni a múltat.
PA: Ez nagyon fontos, mert ebben a tervezett emlékműben benne rejlik a változtatás lehetősége, ugyanis a háborús nemi erőszak témája hosszú ideig tabunak számított. Az emlékezet tehát nemcsak változásnak van kitéve, de maga is átformáló erővel bír, változást idézhet elő. Tudna példákat mondani arra, amikor tragikus, drámai, sötét eseményeknek állítottak emléket, illetve, hogy ezek az emlékállítási folyamatok maguk hogyan idézik elő a változást?
AA: Amikor az emlékezetről, mint a változás előidézőjéről beszélünk – gyakran használtam a kifejezést a politikai emlékezetről a rendszerváltó folyamatok kapcsán írott könyvemben –, fel kell ismernünk, hogy itt valami történik. Először is, a társadalmi és politikai emlékezet nyelvének kell megváltoznia, el kell fogadnia a tragikus eseményeket is, elkendőzés és elhallgatás nélkül, illetve a lehetséges vallomások cáfolata nélkül.
Tehát nem az emlékezet maga idézi elő a változást, hanem mindig egy társadalmi vagy politikai keretnek kell felépülnie. Németország talán jó példa arra, hogy ez hogyan történhet meg.
Nyugat-Németországról beszélünk, ahol öt évtizednek kellett eltelnie, hogy ez a fajta emlékezet végre a felszínre törhessen és a társadalmilag elfogadott politikai emlékezet részévé válhasson. Alulról építkező, nem pedig felülről irányított folyamat volt. Ennek a keretnek a kiépítése nagyon fontos, és azon múlik, hogy a demokratikus társadalmak vitát nyissanak róla. Tulajdonképpen a vita az, ami az új keretet bevezetheti.
PA: Írásaiban hangsúlyozza, hogy nem lehet tisztán elkülöníteni az emlékezetet a felejtéstől. Miért van ez, és milyen példa említhető erre?
AA: Egy rövid példát szeretnék felhozni az emlékezet átalakulására, éspedig a koreai és kínai „vigasznők” személyében, akiket a japán katonák bántalmaztak és prostitúcióra kényszerítettek a második világháború folyamán. Mára majdhogynem globális szimbólummá váltak, tele van a világ a közelmúltban nekik állított szobrokkal, de az elkövetők hazájában máig semmiféle válasz nem született erre a történelmi eseményre. Ez nagyon egyenetlen helyzet, amely mindig az adott ország kereteire épül. Kérdés, hogy itt az emlékezetnek sikerül-e áttörnie a csendet és úgymond új hegemón emlékezetté válnia.
PA: Köszönöm, hogy felhozta ezt a példát. Éppen most zajlik Berlinben nagy vita a nácizmus kelet-európai áldozatainak szánt emlékműről, amellyel kapcsolatban a különböző német politikai erők álláspontjai ütköznek.
AA: Pontosan. Jól látszik, milyen kölcsönhatás van emlékezet és felejtés között. Minél inkább emlékezni kezd az egyik csoport, annál inkább felerősödik egy ellentétes csoport, hogy szembeszálljon vele. Ez valóban egy időben zajlik, és ettől válik politikailag olyan ellentmondásossá és egyúttal fontossá.
PA: Írásaiban azt a folyamatot is elemzi, hogyan válik az ellenemlékezet normatív emlékezetté. Tudna erre is példát mondani?
AA: Amikor az imént a német holokauszt-emlékezet nagyon lassú felszínre törésére utaltam, az egyfajta ellenemlékezet. A kezdetektől jelen volt, de azok, akik ezt mondják, mégsem mondhatják ezt úgy, ahogy egy történész tenné, aki mindig forrásokra hivatkozik, hiszen összességében sohasem volt jelen. Ennek az emlékezetnek csak elszigetelt kis zárványai voltak, amelyek nagyon nehezen tudták hallatni a hangjukat, ugyanis a közösségi, illetve társadalmi emlékezetnek ahhoz, hogy hallassa a hangját, mindig szüksége van olyanokra, akik befogadják, akik meghallgatják. A vallomások pedig elvesztek vagy elhallgatták őket. Egészen a kilencvenes évekig kellett várni, az Anette Wieviorka által a tanú korának (The Era of the Witness, 1999) nevezett „tanúvallomások évtizedéig”, hogy végre nyitott fülekre találjanak ezek a tanúvallomások, és a politikai légkör, valamint az újraegyesítést követően Németország nemzeti keretei megváltozzanak.
PA: Rámutatott, hogy az emlékezet folyamatosan változik. Miért fontos, hogy a személyes emlékezet nyilvánossá, a nem hivatalos hivatalossá, a normatív ellenemlékezetté, a lokális globálissá, a nemzeti transznacionálissá válik? Miért releváns ez a felsorolás napjaink emlékezetprojektjei szempontjából, különös tekintettel Budapest e konkrét projektjére?
AA: Meg lehetne még toldani a már így is impozáns listát a férfi-női szemponttal. Felidézném Ruth Klüger Élni, tovább (Weiter Leben, 1992) című könyvét. Felismerte a saját történész férjével folytatott beszélgetésekben is – aki egy amerikai katona volt, tehát a szövetségesek oldalán harcolt, ő maga pedig azok közé tartozott, akik Kelet-Európa koncentrációs táboraiban szenvedtek –, hogy az emlékeinek nincs helye, mert nem volt kialakult nyelv az ő tapasztalatának elbeszélésére, hiszen ez egy marginalizált tapasztalat volt. A háború tapasztalatának női szempontú elbeszélése gyökeresen eltér a férfi résztvevőkétől, és így sokáig tartott kialakítani ezt a nyelvet, illetve olyan empatikus nézőpontot felállítani, amely képes belefoglalni mindezt a beszédmódunkba, hogy így visszhangra találjon ez az élmény is.
PA: Ez volt az interjúnk reményteli és pozitív része, amely eddig az emlékezet lehetőségeit, cseppfolyósságát, az eltérő emlékezet kölcsönhatásait járta körül. Térjünk most át a felejtés témakörére! Az ön 2016-ban a Wallstein Verlagnál megjelent könyve, a Formen des Vergessens (A felejtés formái) azt állítja, hogy a felejtés egyfajta szűrő, mintegy eszköz, az új dolgok kialakulásának előfeltétele. Tudná ezt részletezni számunkra? Hiszen a tervezett emlékmű éppen az ellen küzd, hogy feledésbe merüljön a katonák és civilek által elkövetett háborús nemi erőszak.
AA: Úgy gondolom, a felejtésnek nagyon különböző fajtái vannak, és engem mindig a bonyolult dolgok kibogozása érdekel, illetve, hogy a feldolgozásukat megkönnyítő intellektuális eszközt alkossak. Azt hiszem, a felejtés egyik módja, hogy szűrőt hozunk létre. Mindig túl sok információ vesz minket körbe, amit le kell szűkítenünk. De van benne pozitív lehetőség is. Eszköz vagy kellék a társadalom, illetve azok lelkiállapotának javítására, akik a múlttól szenvednek. A harmadik lehetőség a fegyverként való alkalmazása. Az ősi „damnatio memoriae” (az emlékezet elátkozása, kitörlése – a szerk.) jó példa erre.
Az ember halála utáni elhallgattatása afféle második halál: a név eltörlése. A fennmaradó név ugyanis része az adott ember identitásának, ezért a felejtés itt nagyon súlyos, erőszakos csapás.
A felejtés egy másik, védekező formája a másik fél vallomásának elfojtása, amelyet általában rendszerváltásokkor alkalmaznak, amikor a leváltott párt megpróbálja eltüntetni az összes forrást és nyomot a későbbi felelősségre vonás elkerülése érdekében. Ez történt például Dél-Afrikában az apartheid után, illetve Kelet-Németországban az egyesítést követően a Stasi dokumentumaival, amelyek azonban szerencsére fennmaradtak.
PA: Könyvében a felejtés kollektív formáit elemzi társadalmi, politikai és kulturális kontextusokban, és arra fut ki a gondolatmenete, hogy az internet lehetetlenné teszi a felejtést. Hogyan változtatja ez meg a felejtés dinamikáját?
AA: Az internet teljesen megváltoztatta az emlékezet és felejtés helyzetét. Azok a társadalmi és politikai keretek, amelyekről beszélünk, nem túl aktívak ebben a térben, hiszen bárki beléphet és bevezetheti a saját nézőpontját, és így virágkorát éli az alulról építkező emlékezet. Mindenki azt adja hozzá, amit jónak lát, és amihez kapcsolódik. De az eredmény korántsem pozitív, mert ez egy kaotikus és kozmetikázatlan tér. Forrás olyan emberek számára, akik az általuk igaznak hitt, valósnak vélt információk megerősítését keresik, és ezért azokhoz a véleményekhez maradnak szoros közelségben, amelyeket eleve osztanak. Az internet tehát nem oktatási, ismeretterjesztő platform. Lehetne, de nem akként használják, és ezért nagyon megbonyolította a megemlékezés általános helyzetét, mert most számtalan módon lehet lobbizni, illetve aláaknázni a társadalmi konszenzust, és ez különféle módokon jelenleg is folytatják Európában a jobboldali reakciós mozgalmak.
PA: Ebben a könyvében a felejtés hét különböző válfaját vázolja fel. Az első hármat a felejtés morálisan semleges formáinak nevezi, ezek: az automatikus, a megőrző és a szelektív felejtés. Ki tudná fejteni ezeket a terminusokat, és néhány példát adni rájuk?
AA: Megint csak úgy gondolom, hogy az emlékezetnek sok köze van a figyelemhez. A figyelem pedig adott, úgymond antropológiai adottság. Szükségünk van figyelemre, hogy összpontosítani tudjunk. Az emlékezet tere pedig… én úgy szeretem könnyen és egyszerűen megfogalmazni, hogy nem engedhet meg magának túl nagy teret. Önmagában véve színház, amelyben küzdelmek folynak és érzelmek vezérlik. Nemcsak figyelem, hanem érzelmek is, ugyanis az érzelmek próbálnak rendet tartani ebben a térben, és nem engednek behatolni oda az egyén énképével összeütközésbe kerülő dolgokat. Ez rendkívül fontossá válik, amint csoportok, nemzetek, társadalmak kollektív énképéről beszélünk. Ha politikai támogatást nyer ennek a térnek a kozmetikázása és rendben tartása, mindentől olyasmitől mentesen, ami ütközik vagy ellentétbe kerül vele, akkor az ellenvélemény hamar a cenzúra áldozatául esik. Ez történhet a berögzült társadalmi szokások felől, mint az Egyesült Államokban, ahol nehéz a múltat új szempontokból megközelíteni, vagy pedig felülről hozott törvények által, ahogy némely kelet-európai országokban láthatjuk. Ez egy igen drámai és dinamikus tér, és fontos elkülöníteni a felejtés e három fajtáját.
PA: Meg tudná határozni a felejtés két sötétebb válfaját, a represszív és defenzív felejtést? A represszív, azaz elfojtó felejtést ön emlékgyilkosságnak nevezi, amit más személyeken és csoportokon követnek el. A defenzív, vagy védekező felejtés a bizonyítékok eltüntetése az elkövetők védelmében.
AA: Igen, pontosan. Ismét felidézném az ősi egyiptomi mondást: „Egy férfi…” – az ókori Egyiptomban általában férfiakról van szó – „akinek a nevét megnevezik”, vagyis akit a nevén szólítanak, illetve egy beszélgetésben megemlítik, szóval amíg emlékeznek a nevére, „addig az élők közé tartozik”. Ahogy említettem, a damnatio memoriae nagyon súlyos bűn volt már az ókorban is, de a politika ezt nagyon gyakran használja a népirtás kapcsán. Az örmény népirtás egyben a hangok elhallgattatásának módja is volt, és mindenfajta tanúvallomást ellehetetlenítettek, ami az eseményeket követően a előkerült volna. Hitler 1939 augusztusában, röviddel Lengyelország megszállása előtt azt mondta: „Ki beszél ma már az örményekről?” Ez tehát az elkövetők álma, hogy mindent eltussoljanak és a hallgatás uralkodjon. Ezért nagyon sötét tett a hallgatást a tanúvallomások megsemmisítésével elősegíteni. A másik példa Dél-Afrika, illetve az NDK. A Stasi dokumentumai csupán azért maradhattak fenn, mert a forradalom során néhány nagyon bátor tüntető éhségsztrájkba kezdett. Máskülönben a nyugat- és keletnémet politikusok megsemmisítették volna az összes Stasi dokumentumot. Ez a felejtés sötét oldala.
PA: Könyvét egy könnyedebb hangnemben zárja, a felejtés építő és terápiás formáinak meghatározásával. Az építő felejtés az, amikor egy ember a múlt figyelembe vétele nélkül, tiszta lelkiismerettel halad előre. Gondolja, hogy ez egyáltalán lehetséges, és mi a történeti kutatás szerepe ebben a folyamatban?
AA:. Amikor azt mondom, hogy pozitív vagy konstruktív, az nem jelenti feltétlenül, hogy támogatom is. Azt akartam szemléltetni, hogy ez volt a modernista nyugati társadalmakban a múltfeldolgozás normális és normatív formája – akár Kelet-, akár Nyugat-Európáról beszélünk. Az NDK himnuszának első versszaka így kezdődött: „Auferstanden aus Ruinen und der Zukunft zugewandt,” azaz „A romokból feltámadva és a jövőnek szentelve.”
Ez volt tehát a modernitás, illetve, ahogy én nevezem, a modernitás nyugati időrendszerének ígérete, sőt a modernizmus egészének alapgondolata: el kellett törölni a múltat, hogy valami újat hozhassanak létre, hogy elnyerjék a jövőt. Ez teljesen megváltozott, új emlékezet-paradigma jött létre.
Már fogékonyabbak vagyunk arra, hogy ne engedjük el a múltat, hiszen az még mindig forrás néhányak, ha nem is mindenki számára, aki szeretne elérni egy olyan jövőt, amelyhez már nincs hozzáférésünk. Szóval, ez kreatív, amennyiben azért felejtjük el a múltat, hogy valami újat teremtsünk, de erre már nincs szükség, már nem ilyen irányultságúak vagyunk, de korábban ez volt a centrális, nyugati szemlélet. A másik, könnyedebb válfaj, a gyógyító felejtés a múlt terhének enyhítése azok számára, akik nem tudnak tőle megszabadulni, de továbbra sem szabad, hogy gátolja őket. El kell azonban ismerni a súlyát, nem tagadni, hanem elfogadni, és így könnyíthető a teher. Ez a terápiás felejtés, amire szerintem Freud is gondolt, bár ő többé-kevésbé teljesen el is akarta tüntetni az emlékeket. Egy befogadóbb emlék kialakítása is a teher könnyítésének egy formája, ezért hívom terápiásnak.
Nyitókép: Aleida Assmann, fotó: Jussi Puikkonen / KNAW