Alberto Giacometti életműve – hasonlóan a Giacometti-művészcsalád nemzetközileg talán kevésbé ismert, de Svájcban igen nagyra tartott többi tagjához – az alpesi ország kulturális örökségének féltve őrzött része.
Érthető ezért, hogy szinte nem múlik el év nagyszabású Giacometti-tárlat nélkül. A legfontosabbaknak rendszerint a zürichi Kunsthaus ad otthont, mely amúgy is a szobrász alkotásainak egyedülálló kollekciójával büszkélkedhet. (E művek kisebbik része a Kunsthaus saját tulajdona, a többit a Giacometti Alapítvány helyezte itt tartós letétbe.) A Kunsthaus idei, Alberto Giacometti – A látás a műben című, május 22-ig látható tárlata is sok látogatóra számíthat, hiszen Giacometti ma népszerűbb, mint valaha; munkái a legnevesebb aukciósházakban dollármilliókért találnak gazdára. Sőt, a Sétáló ember című szobra a Sotheby’s tavaly februári londoni árverésén 103,4 millió dollárért kelt el és ezzel néhány hónapig minden idők legmagasabb áron eladott műalkotásának számított. Ezt a címet ugyan időközben egy Picasso-festmény elhódította, de a szobor-kategóriában ma is a Sétáló ember tartja a világcsúcsot.
A gazdag, de azért jól áttekinthető életművekből rendezett egyéni tárlatok túlzott gyakorisága ugyanakkor azzal a veszéllyel jár, hogy egy idő után a kurátorok mondanivalója is elfogy. A Kunsthaus mostani kiállítása, ha túl sok meglepetéssel nem is szolgál, de mégis új megközelítésből vizsgálja az életművet, amikor azt a kérdést helyezi a középpontba, milyen szerepet játszik a látás, a vizuális érzékelés Giacometti munkásságában. Ehhez a megközelítéshez egy, a művész által megfogalmazott gondolat adja az alapot, miszerint a művészet nem más, mint eszköz ahhoz, hogy lássunk, hogy látni tudjunk.
A tárlat szigorú kronológiai sorrendben 90 művet vonultat fel, köztük a szobrok mellett szép számmal festményeket és grafikákat is. Giacometti korai műveiben, így első jelentős, 1922-ben festett önarcképében lenyűgöző az a természetesség és magabiztosság, mellyel a látottakat művészi formába önti. A párizsi Akadémián folytatott tanulmányai során azonban eltűnik ez a magabiztosság – inkább szerencsére, hiszen különben Giacometti talán soha nem fordult volna az absztrakció felé és nem hatott volna rá erőteljesen a szürrealizmus se. Ennek az időszakának emblematikus alkotása a Fej, mely néz (Tête qui regarde) 1928-ból; a kisméretű gipszszobor a vízszintesen elnyújtott nyílásra redukált szemmel egycsapásra az avantgárd élvonalába emelte a művészt.
1934-ben Giacometti visszatér a „látható realitáshoz”, bár jókora adag szkepszissel szemléli azt. Pillantása nyugtalan, tudja, hogy amit éppen lát, az a következő pillanatban már más fényben jelenik meg. És nemcsak az lesz más, amit lát, hanem az is, ahogyan. Ekkortájt születnek hatalmas posztamensre állított parányi figurái, melyek a távolság kérdését járják körül. A távolsággal folytatott játék a későbbiekben is folytatódik: az ”50-es években készülnek ketrecnek nevezett kockái, melyekben egy nagyobb fej egy kis egészalakos női figurán nyugtatja tekintetét. A ketrec a „látó” és a „látott” dialógusának keretévé válik – az élet a szemekből sugárzik.
Kunsthaus, Zürich
2011. március 11. – 2011. május 21.