Szerencsés egymásra találás gyümölcse Korniss Péter Folytatás című kiállítása a Várfok Galériában. Szalóky Károlyt, a galéria tulajdonosát és a Kossuth-díjas fotóművészt több évtizedes ismeretség fűzi egymáshoz, munkakapcsolat azonban mindaddig nem alakulhatott ki közöttük, míg Szalóky a galéria életét, működését jelentősen befolyásoló átalakítások keretében nem döntött arról, hogy a Várfok profilját kibővíti a fotóművészettel.
Tudta, hogy azon fotósok kiválasztásával, akik először kerülnek be a művészkörébe, programot is ad. Döntésében ugyanaz a szándék motiválta, mint eddig is: egyidejűleg képviselni és hozzáférhetővé tenni a gyűjtők számára befutott, a kortárs művészet élmezőnyébe tartozó alkotókat és egyengetni olyan fiatalok pályáját, akikben ígéretes indulásuk és hozzáállásuk alapján komoly fantáziát lát. Előbbi kategóriában az elmondottak fényében szinte magától adódott a döntés; így esett meg, hogy Korniss 75. születésnapjának évében lett először egy galéria szerződött művésze.
Borítékolható, hogy ez az együttműködés mindkét félnek hasznára lesz, pontosabban máris hasznára volt, hiszen e kapcsolat nélkül nem készültek volna el Korniss vadonatfriss, mostani kiállításának ívét lezáró munkái, s talán a Várfok sem tudta volna ilyen jelentős programadó tárlattal nyitni az új esztendőt. Amúgy már nagyon ideje volt, hogy Kornissnak legyen egy új, nagyszabású egyéni tárlata Budapesten; az utóbbi években Debrecentől Tihanyig, vagy akár Rigától Nürnbergig, Pozsonytól New Yorkig sokhelyütt szerepelt, csak éppen a magyar fővárosban nem a 14 évvel ezelőtti emlékezetes Műcsarnok-béli tárlat óta. A Várfok művészkörének másik fotós tagja a 30 éves Misetics Mátyás lett, akinek művei tavaly a Rozsda Endre emlékkiállításon már szerepeltek a galériában. A fotográfia, mint (természetesen a meglévők melletti) új profil hangsúlyos bevezetését szolgálja, hogy Korniss Péterrel párhuzamosan az újonnan létrejött project room-ban is egy fotóművész mutatkozik be: a fiatal osztrák Christiane Peschek két képsorozata a női szerepek témáját járja körül.
Korniss kiállításának megrendezésére Szalóky a fotós világának talán legjobb ismerőjét, Jerger Krisztina művészettörténészt kérte fel, aki már az említett műcsarnoki tárlatnak is kurátora volt és a művész több külföldi kiállítását is rendezte. Jerger arra vállalkozott, hogy retrospektív tárlat nélkül, az életműnek csak néhány fontos pillérét kiragadva mutassa fel a pálya teljes ívét, az egyes állomások következetes egymásra épülését. Ez jó döntésnek bizonyult, és nem elsősorban azért, mert a Várfoknak még a jelentősen kibővült kiállítótere is kicsi lenne az életmű minden emblematikus alkotásának bemutatására, hanem azért, mert segít a lényegre koncentrálni és valószínűleg azok számára is jól érzékelhetővé teszi Korniss művészi hitvallását, akik esetleg először találkoznak képeivel. A tárlat megnyitásához sikerült megnyerni Colin Ford fotótörténészt, a brit Nemzeti Média Múzeum alapító igazgatóját, aki több mint 30 éve foglalkozik a magyar fotográfiával és Korniss már első, 1987-es magyar témájú kiállításán is szerepelt. Kurátori munkásságára a londoni Royal Academy of Arts tavalyi nagyszabású magyar fotóművészeti bemutatójának társrendezőjeként tette fel a koronát; Korniss ezen a tárlaton hat munkájával vett részt. Ford kiemelte, hogy Kornissban – nagy elődeihez, így Kertészhez hasonlóan – egyszerre van meg két, a jó fotós számára elengedhetetlen tulajdonság: a világ, az élet, az emberek iránti kielégíthetetlen kíváncsiság és a pontos formaérzék.
Mint dokumentarista fotós, mindig tárgyilagos akart lenni – vallja Korniss –, de idővel rájött arra, hogy ez lehetetlen. Ragaszkodni kívánt a valósághoz, de annak túl sok arcát ismerte meg. A kolozsvári születésű, de korán Budapestre került művész 1967-től kezdte újra felfedezni Erdélyt, lázas tempóban megörökítve mindazt, amit hamarosan eltűnőnek gondolt. Képeinek számos hősét a 90-es években ismét felkereste: a gyerekekből felnőttek, a szülőkből nagyszülők lettek és környezetükben olyan tárgyak jelentek meg, amelyek már egy egészen másfajta életforma szimbólumai voltak. Ekkor már beállított, vagy – ahogyan ő fogalmaz – sűrített fotókat készített. A tömörítés nem jelent hamisítást; kizárólagos célja az, hogy szembesítse műveinek szereplőit életük változásaival és egyetlen képben tudjon egy egész történetet elmesélni. Korniss tudja, hogy az ember sokkal lassabban változik, mint a környezete. Hőseinek tartása még a régi az újabb képeken is, a kezükben tartott családi fotó is a múltat idézi, de az asztalon ott a kólásüveg, a falakat nyugati samponokat reklámozó friss poszterek díszítik, a régi szőttesekkel borított padon farmerban, lábán görkorcsolyával pózol a kamaszlány az utolsó vacsorát ábrázoló falvédő előtt. Ez a sorozat, még mindig fekete-fehérben, az elmúlt években is folytatódott – Korniss munkamódszeréhez tartozik, hogy képeinek szereplőit időről időre újra felkeresi és ilyenkor mindig megmutatja a róluk készült képeket is; fontos számára, hogy „hősei” is elfogadják azt, ahogyan ő látja őket. E sorozattal párhuzamosan megjelent egy új téma is, immáron színesben, a betlehemezés. Korniss egy széles körben elterjedt, mély gyökerű, ma is élő hagyományt keresett, melyet szembesíteni tud azzal a korral, azzal a világgal, amiben élünk. Egy betlehemes fesztiválra érkező erdélyi csoportot kísért végig Debrecen utcáin és terein, és hatalmas panelházak tövében, bevásárlóközpontok sétálóutcáin, a MODEM csupa üveg homlokzata előtt fényképezte őket, de kiment velük a mezőre is, ahol subáik szinte beleolvadtak a borongós őszi tájba. A fotós egyedülálló atmoszférateremtő képessége színesben sem veszít erejéből.
A február 25-ig nyitva tartó tárlatot többször meg lehet tekinteni vezetéssel is: a galéria művészettörténészei február 4-én és 11-én 16 órától Korniss Péterrel, 18-án pedig, ugyancsak 16 órától Misetics Mátyással együtt mutatják be a kiállított anyagot, s egyúttal beavatnak a fotográfia technikai rejtelmeibe is.
Korniss Péterrel készült egy video az Artportal számára, mely a video szekciónkban tekinthető meg. (a szerk.)