Magyarországon már alig emlékszik valaki az ilyen-olyan minőségű műtárgyakat kivivő szocialista ARTEX vállalatra, Észak-Korea viszont még ma is a kortárs szocreállal üzletel. A műtárgy-gyár megrendelői európai galériások és afrikai diktátorok.
Első hallásra bizonyára meglepőnek tűnik, de a műalkotások exportja, illetve kulturális projektek külföldön történő megvalósítása fontos szerepet játszik Észak-Korea (hivatalos nevén: a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság) gazdaságában. A világ egyik legelszigeteltebb országának égető szüksége van a keményvalutára, ugyanakkor alig rendelkezik exportképes termékekkel. A műalkotások nemcsak gazdasági okokból kedvesek a phenjani vezetés számára, az ideológiájuk exportjára is jó lehetőséget jelentenek.
Észak-Korea a szocialista realista művészet utolsó bástyája, s aki ma ilyen műveket kíván vásárolni, az előbb-utóbb az ország legnagyobb „képgyáránál”, a Mansudae Művészeti Stúdiónál köt ki. Itt négyezren dolgoznak, köztük ezer művész, akik túlnyomó többségükben a phenjani képzőművészeti egyetemen szerezték diplomájukat. A stúdióban zömmel hagyományos tusrajzok és olajfestmények készülnek, de foglalkoztatnak szobrászokat, keramikusokat és iparművészeket is. A művészeket teljesítményük alapján 3 kategóriába sorolják, a „krémhez” a „Népművész” és „Érdemes művész” címmel kitüntetett alkotók tartoznak.
Egy-egy művész keze alatt havi átlagban két mű születik; ezek egy része állami megrendeléseket elégít ki, más része helyben, illetve Kínában működő galériákon vagy a stúdió Olaszországból üzemeltetett honlapján keresztül külföldre kerül. A külvilággal a stúdió nem közvetlenül, hanem Pier Luigi Cecioni olasz műgyűjtő cégén keresztül tartja a kapcsolatot. Cecioni magángyűjteménye 600 koreai műalkotást számlál; a kollekció java 2007-ben a genovai Palazzo Cattaneóban volt látható. A kortárs észak-koreai művészet legnagyobb szakértőjének mégsem ő, hanem a brit Nicholas Bonner számít, aki főállásban építész és filmproducer. 2009–10-ben Bonner volt az észak-koreai kiállítás társkurátora az ázsiai és csendes óceáni térség legutóbbi Kortárs Művészeti Triennáléján Brisbane-ben. Ez volt az észak-koreai művészet eddigi legnagyobb nemzetközi bemutatója. Az észak-koreai művek ismert gyűjtői és kereskedői közé tartozik a londoni galerista David Heather, a holland Wim van der Bijl és Ronald de Groen, akik Rotterdamban szerveztek néhány éve fontos kiállítást, valamint a politikai plakátokra szakosodott milánói Alessandro Belgiojoso is.
A Mansudae választékában az erős ideológiai-politikai töltetű, általában munkásokat, politikai rendezvényeket, vezetők látogatásait megörökítő képek mellett tájképek, csendéletek is szerepelnek, ám a politika rendszerint itt is jelen van. Az „ártatlan” tájkép címéből például sokszor kiderül, hogy olyan helyet örökít meg, ahol szívesen időzött a „szeretett vezérek” egyike, a virágokról pedig megtudjuk, hogy az említett vezetők iránti hála jegyében róluk nevezték el őket. Az absztrakt művészet Észak-Koreában továbbra is ellenforradalminak minősül; ilyen alkotásokat természetesen hiába keresünk a cég honlapján.
Az árak a művész ismertségének függvényében tág határok között mozognak. Vásárolni már néhány száz euróért is lehet, de a „népművészek” alkotásaiért nem ritkán 10–15 ezret is le kell tenni az asztalra. A Mansudae-nál történő vásárlás nagy hozzáértést igényel, mert a nagyon sikeres képeket rendszerint több példányban is lemásolják, és eredeti alkotásként értékesítik. Hamisításról mégsem beszélhetünk egyértelműen, mert az újabb változatokat nem az eredeti kép alkotója, hanem a másoló szignálja. Még bonyolultabb a helyzet a sokszorosított grafikák esetében.
A műtárgy-export nagyságrendjéről nincsenek hozzáférhető hivatalos adatok, nyugati szakértők becslése szerint azonban az elmúlt évtizedben százmillió eurós nagyságrendben kerülhettek észak-koreai alkotások külföldre. A csatornák nem mindig legálisak, az elmúlt napokban például azért jutott a stúdió nem kívánt publicitáshoz a nyugati sajtóban, mert a dél-koreai rendőrség bejelentette, hogy felszámolt egy csempészhálózatot, ami Kínán keresztül 1308 képet juttatott Szöulba. (A 2010. márciusi, 46 áldozatot követelt tengeri incidens óta Dél-Korea erősen korlátozza az északi szomszéddal való kereskedelmet; műalkotások legális vásárlására sincs lehetőség.) A csempészett képek mellé eredetiségük igazolására fotókat mellékeltek, amiken a művészek az eladásra kínált képeket tartják a kezükben. Az illegálisan Dél-Koreába került művek között több neves északi művész alkotása is szerepel. Dél-Koreában az ügy kapcsán eddig három letartóztatásra került sor. (Az eset északi következményeiről nyilván semmi sem fog nyilvánosságra kerülni, legalábbis a hivatalos csatornákon keresztül.)
Az igazán nagy üzletet azonban nem a Mansudae, hanem annak külföldi kulturális beruházásokra szakosodott testvérintézménye, a Mansudae Overseas Projects bonyolítja. Ez a cég rendszerint minden szóba jöhető vetélytársnál alacsonyabb áron vállalja kulturális intézmények építését, monumentális köztéri emlékművek felállítását. Munkájuk iránt elsősorban Afrikában mutatkozik kereslet, de dolgoztak már több ázsiai országban is. A megrendelők között találjuk többek között az angolai, algériai, benini, etiópiai, namíbiai, kambodzsai és malajziai kormányokat. Ezek a projektek még az alacsony árak mellett is jól jövedelmeznek Phenjan számára, de ritkán zajlanak bonyodalmak nélkül. Botswanában például a helyi művészek szerveztek tiltakozó akciókat, amikor az ország legfontosabb törzsi vezetői emlékművének tervezését koreai kézbe adták. Zimbabwéban pedig a család nyomására a kormány nem vette át Joshua Nkomónak, a „nemzet atyjának” az emlékművét.
A legnagyobb vihart a több mint 50 méter magas dakari függetlenségi emlékmű kavarta, mely a becslések szerint 28 millió dollárt emésztett fel. A kritikusai által „kolosszális pénzügyi, politikai és esztétikai botránynak” minősített alkotás a nőalak ábrázolásmódja miatt főleg a muzulmán lakosság körében váltott ki heves bírálatot. Namíbiában Sam Nujoma emlékművének silány minőségű kivitelezése vezetett tiltakozáshoz. Az alacsony ár azonban továbbra is varázsszó a megrendelők számára, így a cég továbbra is jó pozícióból indul harcba az új megbízásokért. Jelenleg többek között a függetlenség 50. évfordulójához kapcsolódó építkezéseken dolgoznak Csádban, míg Angolában az Agostinho Neto Kulturális Központ építését vették át egy brazil cégtől.