A legdrágább kínai műtárgyért nem jelentkezik a licitharc nyertese. Pekingi ügynökök manipulációja?
Több kínai váza sorsa is foglalkoztatja mostanában a műtárgypiacot. Tavaly november 11-én egy 1740-ben, azaz a Qing dinasztiához tartozó Qianlong (Csien-lung) császár uralkodása idején készült váza megdöntötte a világrekordot a régi kínai műtárgy kategóriában. Az aranyhalakkal díszített vázáért fél órán keresztül folyt a licitcsata, mely végül 69,5 millió dollárnál (az árverőház 20%-os jutalékával és az ÁFA-val együtt 85,9 millió dollárnál) állt meg. Az 1–2 millió dolláros becsértékhez képest feltűnően magas leütési ár mellett az is figyelmet keltett, hogy ezt a csúcseredményt kivételesen nem a „nagyok”, a Christie’s vagy a Sotheby’s érték el, hanem a London elővárosában működő Bainbridge’s Aukciósház, mely ugyan régi szereplője az árverési piacnak, de ritkán kerül az érdeklődés előterébe. (Házi rekordját mindeddig egy 150 ezer dolláros leütés tartotta.)
Februárban az Artportál is beszámolt egy másik, Ming korabeli váza sorsáról, s miközben a szakemberek azt találgatták, mennyit adnak majd érte az új rekord által generált euforikus hangulatban, hirtelen robbant a bomba: a világrekorder váza minden bizonnyal nem kelt el, hanem egy nehezen vagy egyáltalán nem bizonyítható manipuláció áldozatává vált. A váza a császár pecsétjét viseli; feltehetően egyik palotája számára készült a hosszú századokon át a kínai porcelán fővárosának számító Jingdezhenben. Az aukcióra egy anya és fia adta be rokonaik hagyatékából. A vázáról nem sokat tudtak, de ismereteik szerint az a múlt század 30-as évei óta volt a család birtokában.
A szakemberek azt valószínűsítik, hogy az értékes műtárgy a második ópiumháborúban (1856–1860) részt vett brit csapatok zsákmányaként került a szigetországba az egyik pekingi császári palotából. Míg az elmúlt századokban számtalan régi kínai műtárgy jutott – többnyire illegális úton – Európába, majd az 1949-es pekingi kommunista hatalomátvétel után Tajvanra is, az utóbbi években a műtárgyak vándorlásának iránya megfordult; a népi Kína vagyonos polgárai sokat áldoznak hazajuttatásukra. Persze nemcsak hazafias megfontolásból, hanem a jó üzlet reményében is.
Az első aukciósház, ahová a tulajdonosok elvitték a vázát, mindössze 4 ezer dollárra értékelte azt. Következő útjuk a Bainbridge’shez vezetett, mely a váza értékének megállapítására Luan Grocholski személyében egy ismert szakértőt kért fel; a korábban említett 1–2 milliós becsértéket ő állapította meg. A kikiáltási ár 800 ezer dollár volt, innen kúszott fel a licit 69,5 millióig. Erre az összegre telefonos ajánlat érkezett Kínából. A licitáló személyét az aukciósház sem ismeri, tekintve, hogy a kapcsolatot egy Mr. Sun nevű ügynök tartotta. Ő azonban a sikeres licit óta nem elérhető, a pénz sem érkezett meg az aukciósház számlájára, miközben az adóhivatal máris követeli a jussát az egyre elkeseredettebb beadóktól.
A rejtélyes esetnek a londoni napilapok, így a The Sun és a The Telegraph szerint egyszerű magyarázata van: a kínai hatóságok kezét látják a történtek mögött. Feltételezésük szerint – és ennek igazolására korábbi hasonló eseteket is felsorolnak – Peking ügynökei licitálnak az országból korábban illegálisan kivitt műtárgyakra, a kellő publicitás érdekében magasra srófolják az árat, majd pedig nem fizetnek.
Céljuk az, hogy elvegyék az aukciósházak kedvét a kétes eredetű kínai műtárgyak forgalmazásától és arra ösztönözzék e tárgyak jelenlegi – az esetek nagyobbik részében jóhiszemű – tulajdonosait, hogy közvetlenül velük vegyék fel a kapcsolatot. A londoni eset első következménye nyilvánvalóan az lesz, hogy az aukciósházak – legalábbis az említett műtárgyak tekintetében – alaposan megszigorítják majd a telefonos licit feltételeit.
