Andy Warhol, az amerikai pop art legnagyobb mestere, a 20. század egyik legnépszerűbb és üzletileg is legsikeresebb képzőművésze már 25 éve halott, de ma is alig múlik el nap, hogy ne szerepeljen valahol az újságok címoldalán. A legtöbb hír természetesen magas áron elkelő műveiről szól, bár e tekintetben az utóbbi években némi lehűlés volt tapasztalható.
Az árrekordot még mindig a Nyolc Elvis című 1963-as munkája tartja, mely magáneladás keretében 100 millió dollárért cserélt gazdát 2008-ban. Warhol aukciós rekordja még régebbi, 2007-ben a Christie’s-nél született. Itt a Green car crash című 1963-as festményéért adtak 71,3 millió dollárt. Egy érdekes rekordot azért tavaly is felállított a művész: az az 1,3 millió dollár, amit Flowers című 1978-as képéért adtak, az első egymillió dollár feletti leütési ár, ami online aukción – az Artnet tavaly július 20-i internetes árverésén – született. Évente csak az aukciós műkereskedelemben mintegy ezer munkája cserél gazdát, melyeknek összesített ára jobb években a 300 millió dollárt is meghaladja.
Képeinek értékesítésén túl azonban Warhol számos más téma kapcsán is rendszeresen szerepel a sajtóban. A legnagyobb súlyú aktuális téma, ami még sokáig foglalkoztatni fogja a szakmai közvéleményt és komoly hatással lehet a Warhol-képek piacára, az a műveinek eredetiség-tanúsítványait kiadó bizottság közelmúltbeli döntése, miszerint 2012-ben beszünteti ilyen irányú tevékenységét. Warhol esetében az eredetiség-igazolás a szokásosnál is kényesebb kérdés, mivel a művész szinte szándékosan gondatlanul járt el ebben az ügyben, iparszerűen előállított műveinek „termelésében” számtalan, rendszerint meg sem nevezett asszisztens működött közre.
Az Andy Warhol Vizuális Művészeti Alapítvány fiókintézményeként működő bizottság fennállásának 17 éve alatt több mint 6600 művet bírált el. A munka igen jelentős kapacitásokat kötött le, a fő probléma azonban mégsem ez volt, hanem azok a perek, amelyeket az elutasított művek tulajdonosai akasztanak a bizottság nyakába. Hiába iratnak alá minden igazolás-igénylővel a munka megkezdése előtt egy papírt arról, hogy a bizottság döntését nem támadják meg, ha mégis perre mennek, a bíróság sokszor nem utasítja el keresetük tárgyalását. 2007-ben még a versenytörvény megsértésével is megvádolta őket egy kétszer elutasított gyűjtő, mondván, hogy a bizottság monopolizálja a piacot és már csak azért sem ismer el eredetinek számos művet, hogy szűkítse a kínálatot és ezáltal felverje a saját birtokában lévő, a hagyaték részét képező alkotások árát. Mivel a perek sokmillió dollárt emésztenek fel, a bizottság a jövőben csak a kutatómunkára kíván koncentrálni, az életmű-katalógus pontosításával és Warhol-szakértők képzésének támogatásával segíti a hamisítványok elleni harcot. A szakemberek véleménye eltér a lépés következményeinek megítélésében. A csúcsműveket a probléma vélhetően kevésbé érinti.
Ezek provenienciája rendszerint jól dokumentált; az utóbbi években aukción értékesített felsőkategóriás Warhol-képek egyikéhez sem kértek a bizottságtól eredetigazolást. A kisebb, kevésbé ismert művek esetében már több lehet a gond és egy jelentősebb áresés sem kizárt – legalábbis azok szerint, akik nem bíznak a piac önszabályozó képességében. (Megjegyzendő, hogy ez a probléma nem ismeretlen más művészek esetében sem, legfeljebb a súlya kisebb, ha az életmű kevésbé szerteágazó. A Pollock- és a Lichtenstein-alapítvány sem ad már ki eredetigazolásokat és hasonló lépésre készül még az idén a Basquiat-alapítvány is.)
Viszonylag kevesen tudják, hogy Warhol képzőművészeti munkássága mellett 1969-ben Interview címmel egy folyóiratot is alapított Amerikában, s személyesen is közreműködött a lap layout-jának és stílusának kialakításában. A lap interjúit nem a minden szót gondosan mérlegelő sztárriporterek készítik, hanem az egyik celeb kérdezi a másikat, rendszerint meglehetősen pongyola stílusban, s az így született szövegek mindenfajta utólagos szerkesztés nélkül jelennek meg a magazinban. Warhol találta ki az úgynevezett screen teszteket is, melyek keretében a prominens „áldozatokat” három percen át fényképezik és filmezik vakító reflektorfényben, s az így született képek egy része is bekerül a lapba. A folyóirat túlélte Warholt, ma is viszonylag jelentős népszerűségnek örvend, ám mindezidáig nem lépte át Amerika határait. Ezekben a hónapokban viszont a sajtópiac egyik legnagyobb eseményének számít, hogy novemberben Moszkvában, majd január végén Berlinben orosz, illetve német nyelven megjelent a folyóirat két első európai mutációja.
Az Interview európai megjelentetésre két magánszemély hozott létre egy új kiadót: Vladiszlav Doronyin, a moszkvai Capital Group milliárdos alapítója és elnöke, mellesleg Naomi Campbell élettársa és Bernd Runge, aki korábban a Condé Nast lapkiadó németországi leányvállalatát igazgatta, majd évekig a Phillips de Pury Aukciósház vezérigazgatója volt. Az Interview-t kiadó társaság operatív irányítását Runge látja el. A lap mindkét országban Andy Warhol’s Interview címmel és jelentős részben azonos tartalommal évi tíz alkalommal jelenik meg. Az első szám nagy terjedelmet, közel 40 oldalt szentel Warhol munkássága és az eredeti amerikai Interview bemutatásának, az öt nagy interjú beszélgetőpartnerei között pedig olyan sztárokat találunk, mint Angelina Jolie, Clint Eastwood, Leonardo DiCaprio vagy Ariana Huffington. A screen tesztekben is ismert színészek, énekesek és képzőművészek szerepelnek. A lapok megjelenésükkel is felhívják magukra a figyelmet: az átlagosnál nagyobbak, kitűnő papírra nyomják őket, 270 oldalas terjedelmüknek köszönhetően nehezek – és természetesen drágák is, a német változat például 6 euróba kerül. Hogy mennyire lesznek sikeresek Európában, az idő majd eldönti, az azonban biztos, hogy jelentős figyelmet generálnak Warhol iránt és főleg az oroszországi gyűjtők körében tovább élénkíthetik műveinek forgalmát.
A legutóbbi hetekben a Warhol két képének birtoklása kapcsán kirobbant viták is élénken foglalkoztatják a sajtót. A decemberben elhunyt neves amerikai szobrász, John Chamberlain valószínűleg magával vitte a sírba a választ arra a kérdésre, hol van most az az őt ábrázoló 315 John című Warhol-festmény, melyet ő adott el 2000-ben 3,8 millió dollárért. A vételár rendben megérkezett a számlájára, ám minden, a pénz feladójára való utalás nélkül, maga Chamberlain pedig meglepő módon azt válaszolta az új tulajdonos kilétét firtató kérdésekre, hogy nem emlékszik a vevőre… Az már csak hab a tortán, hogy Gerard Malanga, Warhol egykori asszisztense öt évig perelte Chamberlaint, mondván, hogy a kép az övé, azt csak tárolta a szobrász műtermében. És akinek ennyi nem elég: Malanga egyúttal azt is állítja, hogy a képet ő festette és nem Warhol… A cikkünkben korábban említett Warhol-bizottság ugyanakkor a képet eredetinek minősítette. Mindenesetre ezzel a háttérrel a festmény most gyakorlatilag eladhatatlan, ezért a közeljövőben aligha bukkan fel a műkereskedelemben. A szakmában egyébként azt a Warhol-gyűjtő Peter Brant-et sejtik a kétséges mű egyik lehetséges új tulajdonosának, aki az Interview eredeti, amerikai változatának jelenlegi kiadója. Nem kevésbé kacifántos a másik vitatott kép története sem. Ez a 2009-ben meghalt színésznőt, Farrah Fawcett-et ábrázolja és az ő tulajdonában is volt; értékét 30 millió dollárra becsülik. Fawcett a birtokában lévő műtárgyakat alma materére, a Texasi Egyetemre hagyta, ahová azok e portré kivételével meg is érkeztek. A Warhol-festményt az egyetem hiába kereste, míg egyszer csak felfedezte egy filmben – Fawcett élettársa, Ryan O’Neal hálószobájában. O’Neil szerint Warhol kétszer festette meg a színésznőt és mindkettejüknek ajándékozott egy-egy példányt, az a kép tehát, ami az ő lakását díszíti, az ő tulajdona. A másik kép létezéséről ugyanakkor eddig senki sem hallott. Egyelőre még csak becsületsértési perek zajlanak – többen ugyanis lopással vádolták O’Nealt – , de aligha lehet kétséges, hogy előbb-utóbb a kép tulajdonjogáról is bíróságnak kell majd döntenie.
