Egy átlagos szürke téli estén váratlanul felrobbant a net Murányi Kristóf számítógépes grafikáitól. Boldog-boldogtalan osztotta a kicsit ironikus, gyerekkorunkat előhívó, a szocializmus tárgykultúráját megjelenítő képeket. Leegyszerűsített kompozíciókba rendezve, tárgyilagos, talán szándékoltan naiv műveken ott volt előttünk az a kulissza, ami meghatározza a mostani életünket is, és amivel még mindig nem tisztáztuk a viszonyunkat.
A képek lehetővé teszik, hogy mindenki személyes élményekkel töltse meg ezeket a tárgyakat, helyszíneket, de nem lehet véletlen, hogy ennyien rámozdultak. Murányi Kristóf valamit nagyon eltalált a kollektív tudatalattinkból is. Az egyik hívószó bizonyosan a sivárság, hisz a szocializmus még a kádercsaládoknak is fénytelen volt, hát még az átlapolgároknak, vagy a rendszeren kívülieknek.
A neten beindult a képek hulláma, de aztán alább is hagyott, és így most talán lehetőség nyílik arról is beszélni, milyenek ezek a munkák, és kicsoda is az alkotójuk, Murányi Kristóf – azon életrajzi tényeken túl, hogy az „iparon”, a mai MOME-n végzett grafikus szakon, és jelenleg a Greenroom kreatív ügynökség alkalmazott grafikusa. Interjú.
artPortal (aP): Mi történt? Mitől indultak el egyszercsak a képeid a neten?
Murányi Kristóf (M.K.): Fogalmam sincs. Még furábbá teszi a történteket, hogy ez nem is egy új anyag, 2006 óta folyamatosan készítek ilyen képeket. Kilenc éve bővül a sorozat, még kiállítás is volt belőle, az első képekből a L’Office közösségi irodában 2006-ban, tavaly nyáron pedig a pécsi Zsolnay Negyedben, Imperfectum címmel. Mondjuk, ennél meghatározóbb helyeken még nem volt, de idealista vagyok, várom a lehetőséget, és azt eldöntöttem, hogy kávézókban, vagy olyan helyeken, ahol csak színes háttérként lógnak a képek az emberek feje fölött, akik egész másra figyelnek, szóval, efféle helyekre már nem adom őket. Ötletem sincs honnan és kitől indultak el most a képek.
Murányi Kristóf : Száradó szatyor / drying plastic bag (2013)
aP: Miért most kapták fel őket? És milyen volt az élmény, hogy mindenhonnan a képeid köszönnek vissza?
M.K.: Rémisztő. De nem tulajdonítanék az egésznek túl nagy jelentőséget. Színes képek egy szombat délutánon, miért ne, mindenki továbbosztotta…
aP: Ennél azért többről van szó. A képek beletaláltak valamibe. Mintha a maguk eszközeivel arra hívták volna fel a figyelmet, hogy nem lehet tovább halogatni a múltunkkal való szembenézést. Olyan módon tették ezt, ahogy az irodalom, a színház – legújabban például Pintér Béla darabjai – már pedzegetik a kérdést. De az is feltűnt, hogy mindenki csak osztotta, de nem írt hozzá szöveget, mitha nem lehetne erről már mit mondani, hisz a lényeg ott van a képen.
M.K.: Egyetértek. Ugye, most nem azt várod el tőlem, hogy én beszéljek a munkáimról, hiszen oka van annak, hogy nem novellákat írok, hanem grafikákat készítek. Csak felszínes dolgokat tudnék mondani, nálam sokkal jobban meg ezeket tudják ezt fogalmazni mások. És az is tény, hogy én azért olvastam olyan szövegeket, narrációkat a munkáim mellett, amiken megakadt a szemem. Utálom például, ha a retro kifejezést használják velük kapcsolatban, szerintem az teljesen félrevisz, és az újságcikkek címében rendre visszaköszönt. A retro netto giccs, minden megédesedik, megszépül általa. Ambivalens vagyok a nosztalgiával is, mert tagadhatatlan és tudatos grafikáim bizonyos fokú líraisága, de kínosan kerülöm a negédességet. Szándékaim szerint nem keltenek pozitív képzeteket, igaz negatívokat sem. Minden értelemben tárgyilagosságra törekszem, mégiscsak leginkább egyfajta tárgykultúra felidézése zajlik.
Szünet / Intermission (2014)
aP: Rendben. Én mégis erőltetném a gondolatiságot, mert nem véletlenül rezonáltak rá ennyien. Fejtsük meg a tartalom néhány alapsíkját!
M.K.: A tavalyi pécsi kiállítás címe, az Imperfectum erre utal. Az igeidő elnevezése a befejezetlen, velünk élő múltat jelenti, a grafikák ennek megjelenítései. Ezek metszetek mindannyiunk életéből, kiemeltem valamit, amit aztán a végletekig lecsupaszítottam, így létrejött egy keret, amibe mindenki beillesztheti a saját életét. Mindenképp benne van a ráeszmélés mozzanata, mint amikor hirtelen rálátunk arra, amiben éltünk. Olyan kérdésköröket feszeget, amiket mindannyian szégyellünk kicsit, de rosszabbul járunk, ha letagadjuk, mert itt van, bennünk van. Ebben éltünk és bizonyos értelemben még ma is velünk él, a részünkké vált. Én csak lejegyzetelem az életünket. Még azt sem mondom, hogy feltétlenül mindent ki kellene dobnunk, ami ehhez a kultúrához kötődik, hiszen például az én nagyszüleimnél is ezek a tárgyak voltak.
Új év / A new year (2014)
aP: Azt is gondolhatnám, életkorilag neked már nincs sok közöd a szocializmushoz, sem az ideológiájához, sem a tárgykultúrájához.
MK: Dehogyis. 36 éves vagyok, voltam még kisdobos, úttörő is egy ideig. A múlt mindannyiunk bőre alatt ott van, ma is előbukkan napi szinten, még ha nem is tudatosul bennünk. Észre sem vesszük, de tetten érhető például abban, hogy nem kérdőjelezzük meg egyes jelenségekről, miért vannak pont úgy. Újra és újra az imperfectum kifejezésre tudok utalni. Persze van egy személyes síkja is, amiről nehezebb beszélnem, én ezekben a képekben dolgozom fel a gyerekkoromat. Nem azért, mert bármi traumatikus történt velem, semmi szörnyűségről nem tudok beszámolni, egyszerűen csak dolgom van vele, ahogy mindannyiunknak.
A második és a harmadik között ( 2008)
Siófokon nőttem fel egy panelházban, ami sokak számára furcsa lehet. Nem gondolnak arra, hogy a Balaton mellett is vannak panelházak. A szüleim ott kaptak lakást, és örültek neki, remek helyszín volt ahhoz, hogy elinduljon az életük, de a jó dolgok mellett valami meghatározhatatlan idegenség, furcsaság is körüllengte mindig, nem illett a környezetbe, az biztos. Kétéves voltam a beköltözéskor, mondhatni velem öregedett a siófoki panelház. A szüleim nem siófokiak, pedagógus édesanyám és agrármérnök édesapám ott kapott munkát. A nagybátyám a pécsi Zsolnay gyárban dolgozott keramikus művészként, az ő életében volt respektje a művészetnek, mondom ezt úgy, hogy semmi bajom az alkalmazotti létformával. Apám családja pécsi, ők más milliőben éltek, a panelhoz képest egy polgáribb világot képviseltek.
aP: Most hol laksz?
M.K.: Pesten, négyemeletes téglaházban. A szüleim sem laknak már ott.
Kapucsengő / Door bell (2012)
aP: Hogy lettél képzőművész?
M.K.: Sose volt más alternatíva. Nem akartam tűzoltó lenni vagy vadakat terelő juhász. Ugyanakkor nem jártam képzőművészeti gimibe, tehát rá kellett szánnom az időt a felkészülésre, mert nyilván egy átlagos gimnáziumból nem kerül be senki művészeti egyetemre, nekik már a középiskola is erről szól. Ezért érettségi után Kaposváron elvégeztem egy kétéves iparművészeti képzést, ahol már tudatosan készültem a felvételire. Viszonylag simán, elsőre felvettek, kijártam az iskolát és azóta a pályán vagyok. Az is világos volt a kezdetektől, hogy a rajz érdekel és nem a festés. Ha nagyon ritkán festek, az sem az a költői festészet, határozottabb, keményebb grafikusabb vonalvezetés jellemzi inkább.
aP: Az egyetemen azt kaptad, amit vártál?
M.K.:Az iparművészeti és a képzőművészeti egyetem attitűdje közt akkoriban a leglényegsebb különbség talán az volt, hogy nálunk a mester – tanítvány viszony nem volt olyan erős, de a magam részéről még az sem állíthatom, hogy nagyon hiányzott volna, mert nem tudtam és ma se tudnék megnevezni senkit, akihez, mint mesterhez odamehettem volna. Hecker Pétert szokták emlegetni velem kapcsolatban, vagy a tumbrl-en nagyon népszerű, paint-tel rajzoló Mondik Noémit, de ezek csak amolyan összehasonlítgatások, amivel nem tudok igazán mit kezdeni, és nem valódi szellemi kötődések.
Túloldal ( 2008)
aP: Mi a munkamódszered? Mások hozzák a témát? Fotók alapján dolgozol?
M.K.: Én találom ki miről legyen kép, folyamatosan készülnek, mindig van egy-két képlékeny állapotú. Kétségtelen, egyre többen próbálnak témákat sugalmazni, de ezt nem szeretem, általában elvetem a kivülről jövő ötleteket. Fotózni se fotózok, ott van az internet, mint ötletek, előképek széles tárháza. Minden fent van a neten. Gyakran nézek olyan fotótárakat, mint a véletlenszerű amatőr képeket gyűjtő Kardos Sándor féle Hórusz archívum, vagy a Fortepan. A legfontosabb forrást persze az emlékeim jelentik, de mindennek utána szoktam nézni, hogyan is nézett ki pontosan.
Tágabb értelemben már a diplomamunkám is felvezetés volt ehhez a sorozathoz. Ráakadtam egy lemezre, tele Word-be illeszthető clip-art mintaképekkel. Szabadon formálható vektoros állomány volt, elkezdtem vele játszani, mintha báboznék. Történeteket raktam össze belőle, aminek aztán a Maszek szerelem címet kapta. Az akkori idők, a ’90-es évek hangulatát feleltettem meg a néhány évtizeddel korábbi múlttal. Hazai Attila volt akkor a nagy kedvencem, az ő írói látásmódja és nyelvezete hatott rám, és A rám csaj még nem volt ilyen hatással című film, Déri Miklóssal, akinek a portréfotói éppen most láthatók egy budapesti galériában. Szóval, ez a világ volt meghatározó számomra.
Annak idején az egyetemen is volt egy feladat, ex libriseket kellett készíteni íróknak, akkor is Hazait választottam. Tetszett a világa, nem hazudta el a valóságot, tényleg ilyen volt az életünk, tényleg azok a dolgok történtek meg velünk, mint ami a könyveiben vagy a filmben benne van. Például, hogy milyen egy vidékinek felköltözni Budapestre. És nem az a nehéz – ez megint hazugság lenne –, hogy Budapest nem fogad be, vagy ijesztő. Dehogyis. Izgamas és jó hely. Az a gáz, hogy ha ideköltöztél, többé nem térhetsz vissza oda, ahonnan jöttél. Még az is lehet, idillinek, bájosnak tűnik a kisváros neked is, de már nem tudsz visszamenni, neked már kiüresedett. Egyszer már elszöktél, nem mehetsz vissza. Nincs kontinuitás, törés van, és nem marad meg számodra, ami előtte a tiéd volt.
Annyian kérdezgettek most, hogy mivel kezdődött ez a sorozat, mi volt az első darabja, ilyesmiket, hogy egyszercsak beugrott: egy visszatérő álom volt az ihletője. Elvágyódtam Siófokról, nem voltam kompatibilis az ottani nyaralóhangulattal, 14 évesen egy távoli, bentlakásos gimnáziumba mentem. Közben a szüleim eladták a régi panellakást, elköltöztünk. Már az is furcsa és rossz érzés volt, noha már nem laktam rendszeresen otthon, hogy eladták a fejem fölül, és a költözés során sok cuccom el is tűnt. Ahogy pakoltunk, hordtuk le az emeletről a dobozokat, kitámasztottuk egy-két holmival az ajtót, és közben lába kelt néhánynak. Nem akartuk kidobni, csak egy rövid időre felügyelet nélkül hagytuk. Hol lehetnek most azok a tárgyak, amik fontosak voltak, jelentettek valamit, hozzám tartoztak, és egyszercsak eltűntek? Valami ilyen érzés maradt utánuk, mindenesetre egy időben gyakran álmodtam, hogy visszamegyek a régi panellakásba, és minden ugyanúgy ott van.
Utolsó nyomok / Last traces (2014)
aP: Melyik a kedvenc képed a saját sorozatodból?
M.K.: Amikor befejezek egy képet, úgy érzem, már nem az enyém, és az elidegenedés miatt nem szoktam érzelmileg viszonyulni hozzájuk a későbbiekben. De nem kerülöm meg a kérdést: ami szerintem sok mindent magába sűrít, amolyan igazi metafora módjára, az a folyosói villanykapcsolós. Ez történetesen a mi lépcsőházunkban van, de máskülönben mindenkiében van ilyen. Az ember megy a sötét folyosón és nem meri megnyomni a villanykapcsolót, mert attól retteg, becsönget valahová. Inkább botorkálunk a sötétben, ahelyett, hogy kockáztatnánk és megnyomnánk egy kapcsolót. Mi történhet? Legfeljebb becsöngetünk valakinek a lakásába, mégis félünk ettől.
Villany / not a door bell (2012)
aP: Folytatod még a múltfeldolgozást, vagy vége és új terveid vannak?
M.K.: Körvonalazódik egy új sorozat, valami, ami teljes ellentéte a szegényes tárgykultúrának, de még nagyon elnagyolt terv, semmi konkrét. Túlburjánzó barokk csendéletek, vanitas-dolgok járnak a fejemben. Már elkezdtem kutatni a jellemző fények, tárgyak, ételek nyomában, hogy mégis legyen benne pontosság és tudatosság. Talán még annyit tehetek hozzá, jóleső dolog elődökkel foglalkozni.