Nélküle nem tarthatna ott a francia műkereskedelem, ahol tart – ebben valamennyi nekrológ egyetért, miközben többségük nem hallgatja el azt sem, hogy ténykedését nem mindig és nem mindenütt kísérte osztatlan egyetértés. A kortárs művészet mellett a primitív (vagy naiv) művészettel, bibliofíliával, judaikával is foglalkozott és avatott szakértője volt a ritka boroknak is – többek között ez a különleges portfólió emelte őt az 1970-es évektől kezdve az aukciós piac elit szereplőinek klubjába. Mindemellett egészen kivételes ízlésű műgyűjtő volt és rendkívüli képességeket mutatott a pénzügyek területén is; évtizedekkel előzte meg korát a műkereskedelem modernizálásában. Ő volt a francia műtárgypiac „enfant terrible”-je, aki sohasem nyugodott bele az előírt szabályokba és szorgalmasan döntögette a korlátokat. Az állam, és persze főként az évszázados hagyományokra épülő francia műkereskedelem konzervatív szereplői állandó – és a maguk szempontjából jogos – félelemben éltek, mert Loudmer korábban sohasem tapasztalt mértékben feszegette a konvencionális műkereskedelem technikai, jogi és pénzügyi kereteit. Híressé vált példamondata így hangzott: „Minden többségi alapon hozott döntés csak a hozzá nem értést erősíti.”
Loudmer volt az első, aki szembe mert szállni az évszázados múltra visszatekintő árverezőház, a Drouot monopóliumával, és önálló aukciós termet nyitott Párizs egyik elegáns negyedében. Kezdetben mindenki ellene fordult, az idő azonban Loudmert igazolta. Ugyancsak az ő nevéhez fűződik a dadaizmus alapítójaként ismert Tristan Tzara felbecsülhetetlen értékű könyvtárának (1969), vagy a híres művészeti mecénás, Aimé Maeght (1982) gyűjteményének elárverezése. Amikor Heinz Berggruen, Picasso, Kandinszkij és Klee galériása, elhagyja Párizst, hogy visszaköltözzön Berlinbe, barátja, Guy Loudmer nemcsak a rue de l’Universitén lévő hatalmas kiállítótermét vásárolja meg tőle, hanem a 78 folyóméternyi, felbecsülhetetlen értékű archívumát is. A versenytársak féltékenységét és irigységét csak tetézi, hogy egy különleges pénzügyi megállapodás keretében a Bourdon képkereskedő házaspár 1990-ben Loudmert bízza meg többek között Modigliani, Vlaminck, Derain, Braque és Léger műveit is szép számban tartalmazó gyűjteményének elárverezésével. Az akkor az évszázad árverésének tartott aukció – amelyen, úttörő módon, távközlési műhold segítségével Japánban is licitálhattak! – kiugróan magas, 500 millió frankos árbevételt hozott. (Ebből az anyagból számos kép – így Modigliani aktja is – Alain Delon magángyűjteményébe került.) Loudmer és Bourdon megállapodásában az szerepelt, hogy az aukció jutalékát egy alapítványban helyezik el – amelynek vezetésével Bourdon Loudmert bízza meg – és az alapítvány bevételeit jótékonysági célokra fordítják. A hatóságok 1994-ben kezdték vizsgálni a 12 millió frank értékű tőke felhasználását és a létrehozott üzleti vállalkozást, majd Guy Loudmert hosszan tartó ügyészségi nyomozás és vizsgálatok után 2001-ben, a pénznek a megállapodástól eltérő felhasználása miatt 18 hónapi felfüggesztett börtönre és pénzbüntetésre ítélték. Az addigra már a francia műtárgypiac egyik legnagyobb alakjának számító Loudmer ezután már csak erősen visszafogott aktivitással volt jelen az árverések világában, de vitathatatlanul az ő szakértelmének és forradalmian új szemléletmódjának is köszönhető, hogy a francia műkereskedelem képes volt a megújulásra.
2019 márciusában, halála előtt néhány hónappal, Guy Loudmer az Institut national d’histoire de l’art-ra (Nemzeti Művészettörténeti Intézet – INHA) bízta a Berggruen archívumot, így bizonyítva hűségét – ellentmondásos kapcsolatuk ellenére is – a francia államhoz.
Nyitókép: Le commissaire Guy Loudmer. Lesage/Neco/SIPA. / lequotidiendelart.com
