Pénteken nyílt meg a BTM Vármúzeumban az Osztapenko maradhat? című kiállítás, amelynek alcíme: Köztéri politikai szoboráthelyezések Budapesten 1990-1993. Megnyitószöveget nagyon ritkán teszünk közzé, csak, ha úgy érezzük, a konkrét kiállításon, eseményen túlmutató írásról van szó. Itt ez a helyzet. Nem mellesleg pedig ez a szöveg kapcsolódik ahhoz az emlékmű vitához és interjú sorozathoz is, amely az artportalon zajlott az elmúlt másfél évben. Alább Fehér Renátó költő, író megnyitószövege olvasható. (a szerk.)
Sudár Orsolyának és Takács Ákosnak
Képzeljünk el egy várost a szobrai nélkül.
Képzeljünk el egy aluljárót fornetti nélkül. Képzeljünk el egy kiállítást látogatók nélkül. A látogatók hiányát könnyebb elképzelni, mint a pogácsa hiányát, fogalmaz frappánsan Mark Fisher, aki mögött ma még nem áll társadalmi többség. A pogácsa kevésbé megosztó, mint a köztéri szobrászat. Kevésbé megosztó, mint a rendszerváltás emlékezete. A pogácsáról készpénzes számlát kell kérni, az összeget pedig múzeumpedagógiai kódon továbbítja majd a pénzügynek a közönségkapcsolat. A pogácsa reálpolitika, bezzeg a látogatóval és a köztérrel csak a gond van. Árkádiában élek én is: zengő érc vagyok és megnyirbált jogviszony. Az is bolond, aki közművelődési dolgozóvá lesz Magyarországon. És az is bolond, aki poétává, úgyhogy képzeljünk el egy megnyitószöveget szavak nélkül. […] Kínos, tétova, zártkörű csend ez. Csupa alkalmi szóköz.
Képzeljünk el egy várost a szobrai nélkül.
Köztereink valának: haza és hasadás. A rendszerváltások alkalmával mindig zökken az idő. A város szőttese, akár egy III/III-as jelentés tipográfiája: törlés a szenzitív adatoknál. De a múltat végképp eltörölni rezerválni, ilyesmire egyetlen rendszerváltás – akár kommunista, akár antikommunista, akár akármilyen – sem tud vállalkozni. A városkép folytonos, mint a repkény, eleve emlékmű, a bemetszésekkel együtt. Aztán megszületett a szoborpark, ki lett decentralizálva a Tétényi-fennsíkra. Aktanyilvánosság viszont továbbra sincsen, és már akkor is késő, ha egyszer mégis lesz. Persze a szoborpark sem a haza felegyenesedett gyémánttengelye, inkább az egykorvolt pillanat uralása. A szoborpark nem kőtár, nem szennyeskosár, nem atomtemető, nem trófeafal. Nem gorbacsovi tűzfolt a város homlokán. Nem nosztalgikus munkásőr vurstli. Nem a posztszocialista szellemtelenség iróniakényszeres kisvasútja. Nem Instagram-spot és nem fapados élménypark ausztrál legénybúcsúk csontmásnapos délelőttjeire. Nem múzeum, nem panoptikum, nem falanszter. Nem időkapszula, nem palackposta, nem Matrjoska-baba. Legalábbis mindez nem akart lenni. A szoborpark az szoborpark az szoborpark. A szoborpark egy lehetséges kompromissz[a kézirat itt megszakad].
Aztán harminc év telt el.
És ma is itt van a város, vagyunk lakói, maradunk itten, neve is van: Palimpszeszt. Visszakapartuk, írtunk a helyébe. Amnéziával hintette be a helyi érdekű emlékezetpolitika láthatatlan keze. Ki a csöcs az a Nagy Imre?, kérdezték húsz éve egy akkor még Moszkva tér című filmben. Vajon kérdezné-e ma ugyanígy bármelyik blúzos ballagó, hogy ki a csöcs – mondjuk – az a Lenin? Biztos a John Lennon testvére, válaszolnák neki egy Széll Kálmán tér című remake-ben. Erről viszont eszembe jut Ozzy Osbourne, aki azt nyilatkozta egyszer, hogy nem emlékszik a nyolcvanas évekre. Living Next Door To Engels. Engels már nem lakik itt. Milyen Engels? Nem is lakott itt soha. Nem, nem, soha. Nem mi voltunk. Ez mi mind nem voltunk egykor. Dehogynem, rajtunk, a szüleinken és a nagyszüleinken múltak át ezek az idők. S aztán, amikor már tényleg nem vagyunk azok, akik valaha voltunk, megjön a régmúlt és gyarmatosításba kezd. Negyvenhat év megszállás, diktatúra és az átmenet két zavaros évtizede után zárójelbe tenné ezeket a legutóbbi időket. Mint talált tárgyat visszavenné, azért őrzi meg. Régi dicsőségünk késel az éji homályban. Régen minden jobb volt. Legyen úgy, mint régen volt. És akkor a köztéri hűlt helyek máris meghódítandó, betöltendő (had)állások az emlékezetpolitika csataterén. Elszédülünk a horror vakuitól. Elszédülnénk, ha üres maradna egyetlen posztamens. A posztamenst javítom talapzatra.
Legyen talapzat! De maradjon üres minden új talapzat!
A köztéri zajszennyezés helyett táthassák el magukat végre a hallgatásalakzatok. Persze erre máris érkezik a válasz a kommentszekcióban, hogy konf-lik-tus-men-te-sí-tés, továbbá vétkesek közt cinkos, aki néma. Ezt egyébként azok üvöltözik mindig leghangosabban, akik megtehetik, akik tudnak beszélni, akiknek hallatszik a hangja. Akiket valójában sosem érdekelt, hogy mi is van a város másik oldalán, ahol Komp-ország lakatlan járdaszigetei lesznek emlékművé. Lakatlan járdaszigetek a digitális áramlatban. Lakatlan cipők a Duna-parton. Hol fülsiketítő hallgatás van, ott fülsiketítő hallgatás van. Eleget mondani a legnehezebb. Botlatókövek, kockacsöndek, kockakövek. Nagy rusztikus kő legyen a névtelen csőcselék emléke, amelyből lettünk, amellyel egyek voltunk, és akikkel együtt térünk meg. Sziszüphoszt pesti srácnak kell elképzelnünk. Márciusi ifjúnak. Golyózó fiúk egyikének a Práter utcában. Bár ésszerűbb lenne az einstandnak állítani szobrot. Azt nem bontaná el semmilyen rendszerváltás. Se a dinnyehéjat, se a tojáséjt, se az aranysárkányt. Se a Trabant vajszínű árnyalatát. Áll ércnél maradóbb művem, mondhatná hát mind, aki költő.
De akkor mégis miért folyton a test?
Miért a romlékony, átmeneti porhüvelynek emelünk emlékműveket? Miért még mindig ez a bizarr emlékezetpolitikai taxidermia? Figuratív fétisek, figuratív fóbiák. A társadalmak története eszerint csak dicsőséges egyéniségek története, nekik adózunk egészalakos nagyrabecsüléssel. De hányra bíznád rá közülük, hogy hazakísérje a gyerekedet, hányra bíznád rá, hogy hazakísérje az egész Póni csoportot az óvodából, a múlt és jelen közös utcáin át? Kik és hányfélék vagyunk és voltunk, mi, városlakók, akik nem érünk fel például Savoyai Jenő lába nyomához a történelmi alulnézetből? Mi, városlakók, városalapítók, dolgozók, költők, csecsszopók, muzsikus cigányok, asszonyok a fronton, asszonyok a hátországban. Hallgatásalakzatok, hallgatag szóalakok. Múlt idejű alakok, jelen idejű alakok.
Apropó idők.
A prágai Letná Parkban, a Moldva fölé magasodva állt minden idők legnagyobb Sztálin-szobra. Alkotója az az Otakar Švec volt, akinek a Masarykról és a Husz Jánosról készült emlékművét is felrobbantották a németek a háború alatt, az 1948-as puccs után pedig a Roosevelt-szobrát darabolták fel a kommunisták. A Sztálin-pályázatot már egy megkeseredett ember nyerte meg. Az ötéves terv munkafolyamat során az elvárások, a fenyegetettség és a megalkuvás teljesen felőrölték Švec idegrendszerét. Az 1955. május 1-jén tartott avatóünnepséget (Sztálinhoz hasonlóan) már nem érte meg: március 3-án befejezte a végrendeletét, megnyitotta a gázt, és leült arra a heverőre, amelyen a felesége egy évvel korábban ugyanígy halt meg. Ötven nap múlva találtak rá Otakarra. Otakar Švec, ismeretlen kelet-európai szobrász 1955-ből. A Sztálin-emlékművet hét évvel később pártutasításra a Moldvába robbantották egy novemberi hajnalon. Hűlt helyén ma egy hatalmas metronóm (mint egy felkiáltójel) figyelmeztet, hogy az időnk – mint most az enyém – lassan elszivárog. De a prágai metronóm közben mozdulatról mozdulatra meghaladja minden lehetséges múltak hübriszét is. És végül kitartóan szolgálja a kiszámíthatatlanul pontatlan örökkévalóságot.
Budapest, neked hol van a szíved? Benned hol ketyeg metronóm?
Elhangzott 2021. október 15-én, az Osztapenko maradhat? című kiállítás megnyitóján a BTM Vármúzeumban.
