“Itt voltunk: voltak vészjelek…”
(Ady Endre: Az undor óráiban)
Őszintén bevalljuk, nem gondoltuk volna. Mikor már szinte minden autonóm kulturális intézmény a padlón hevert, mikor az összes anyagi forrás átcsatornázódott és irányba állt, mikorra szinte teljesen kiszáradt a független, kortárs képzőművészeti terület, amikorra már csak önkéntesek tartják fönn ingyenmunkában, amikor úgy tűnt, a kormányzat végképp hátat fordított a művészetnek, mert ugyan mit is nézzen rajta, akkor egyszer csak elérkezett 2018. És előkerült a kultúra, és benne a képzőművészet, a művészeti intézményrendszer is. Frontvonalba került, olyannyira, hogy nyáron a miniszterelnök már kifejezetten „egy új kulturális korszak” felépítését jelentette be (“Új kulturális korszakba kellene ágyaznunk a politikai rendszert” – mondta Tusnádfürdőn). És miközben betiltottak egy egész egyetemi képzési szakirányt, szinte egy tudományágat, elzavarták az ország legmagasabban jegyzett egyetemét, elvonták az akadémiai pénzek igen nagy részét, a NER villogó tekintetével a múzeumok rejtett zugait is pásztázni kezdte, ellenséget keresve.
Hirtelen kiderült, hogy az igazgatói pozíciók hihetetlenül értékesek, elképesztő figyelmet kapott egy kortárs művészeti kiállítás Óbudán, lelepleződött Frida Kahlo, aki népünk és rendszerünk ellensége, közben, nem mellesleg, ütöttek még néhányat a kritikus, autonóm művészet szereplőin is. És az év folyamán, egy mostanra húszrészesre duzzadt és kissé hagymázassá vált cikksorozat mentén (Kinek a kulturális diktatúrája? – Magyar Idők), amely most már azt vizionálja, hogy a magyar kultúra „szószólói” a „magyar érdekeket, identitást és értékeket hátba támadják”, kibomlott valami, ami a közbeszédben – ha létezik még Magyarországon ilyesmi –, nevet is kapott: kultúrharc.
Itt máris álljunk is meg egy pillanatra, harcot ugyanis nem láttunk ebben az egész kusza folyamatban. A harchoz szemben álló felek kellenek, erők – adott esetben akár összemérhető erők –, amelyek egymásnak feszülnek, és létezik háborús jog is, a harcnak is lehet valamiféle etikája. Ezen felül a kultúrharchoz kultúra is kell, azaz értékekről zajló vita a felek között. Nem voltak küzdő felek, egyenlő erők végképp nem, valamiféle leszámolás zajlott inkább, sortűz, egy eleve eldöntött meccs végjátéka. Tartalomról sem volt szó, értékek ütközéséről pláne nem beszélhettünk. A vádaskodó, fölényes, bornírt beszédmódban, amellyel a propagandasajtó a művészetet, kultúrát, tudományt támadta, fogalmak keveredtek össze, üresedtek ki. Az általános iskolához is kevés volna az a színvonal, ahogyan itt művekről, kiállításokról vagy akár tudományterületekről, életművekről nyilatkoztak – erre mi is rámutattunk itt és itt –, egyben pedig feléledt egy szép, régi kelet-európai tradíciónk:
a műveltség és olvasottság mostanra ismét az ellenállás egy formája lett.
A kultúrharc eddigi szaldója pedig? Kirúgtak néhány intézményvezetőt, aki zömmel az ő emberük volt. Ráijesztettek másokra, akik egyelőre maradhattak. És méginkább marginalizáltak néhány autonóm alkotót és szakembert, akik egyébként sem a reflektorfényben dolgoztak, de akiknek az újabb bélyeg, amelyet rájuk sütöttek, már aligha fáj. Különös volt látni, ahogy a NER önmagát kezdi felfalni, az övéit küldi a lecsóba.
Itt álljunk meg ismét, hisz mégsem volt ennyire egydimenziós ez a história. Olyasmi ugyanis nem fordult elő még a rendszerváltás utáni idők történetében, mint ami idén, vagyis hogy a felfokozott, művészetellenes és értelmiségellenes pszichózist, majd az azt követő politikai tisztogatást egy tökéletesen dilettáns, arcpirítóan gyengén összetákolt, fenyegető cikksorozatra, politikai heccre lehessen alapozni. Ide vezetett az a folyamat, amelynek során, a kultúra területén 2010-től fokozatosan felszámolták a szakmai alapú döntéshozatal mechanizmusait és formáit, teljesen megszüntették a döntések még úgy-ahogy meglevő transzparenciáját és számonkérhetőségét. Régóta nincs kulturális minisztérium és nincs kompetens kulturális államtitkár sem. EMMI van, amelyet már rég elhagytak a területet jól ismerő szakemberek, és amelynek feje, a miniszter, obskúrus zagyvaságok hívője és hirdetője.
Arról megoszlanak a vélemények, hogy mi volt előbb, a politikai szándék, hogy emberektől és intézményektől megszabaduljanak, és ehhez valamiféle alapot kellett barkácsolni, ami Szakács Árpád cikksorozata lett, vagy fordítva: csupán egy önjáró szerző ment neki kivont klaviatúrával bizonyos embereknek és intézményeknek, ami jól jött a hatalom számára, hogy leszámoljon ezzel-azzal.
Bárhogy is volt, a kormányzattal összenövő dezinformációs gépezet működését láttuk itt: a politika megcsinálja a heccsajtót, ami aztán megcsinálja a politikát. Eközben pedig a kilencvenes évek óta tartó populista térnyerés lépett új fázisába. A nóta ősrégi: az unalomig ismert, tökéletesen irreleváns ballib vs. nemzeti felosztást hangszerelték itt újra. A halvány újdonság legfeljebb az, hogy nem kell hivatalos kulturális politikával sem vesződni már, elég, ha a Magyar Idők megdob valakit a McCarthysta minősítéssel: „a kommunizmus propagálója”, és ez az abszurd koholmány simán végigfut a rendszeren, mígnem aztán az EMMI minisztere döntést alapoz rá. Ez történt a PIM (Petőfi Irodalmi Múzeum) főigazgatójával, Prőhle Gergellyel. Eltávolítása méltatlan volt, de nem váratlan. Politikai kinevezett volt ő is, és a politika az, amely nem engedi el mégsem a kezét akkor, amikor kvázi kárpótlásul új stallumot kap és a hírek szerint a Habsburg Ottó Alapítvány igazgatója lesz. A PIM-be pedig Demeter Szilárd kerül, a NER irodalomstratégiáját megvalósítani hivatott KMTG (Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft.) környékéről érkezik és egészen biztosan semmiféle szakismerettel nem rendelkezik arról, hogy egy múzeum az mégis micsoda.
Ha azonban belegondolunk mindebbe, a történet mélyén ott húzódhat a hatalom elégedetlensége is azzal az intézményrendszerrel, amelyet zömmel saját maga hozott létre. Ezek szerint tehát nem elég az MMA, a Magyar Művészeti Akadémia? Évi tízmilliárdból nincs eredmény? Úgy tűnik, ez a helyzet, hiszen az egész „új kulturális korszaknak” eszmei alapot adni szándékozó szövegek, Békés Mártonnak, a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatójának írásai ezt pendítik meg. Nem szó szerinti idézetben: rendben, hogy megvannak az intézmények, le vannak téve a kezünbe, de tessék végre ennek megfelelő tartalmat létrehozni, büszkén vállalva a kormánypolitika iránti lojalitást, kétharmad van, nem szükséges magyarázkodni, úgyhogy, azon kívül, hogy elszámoljuk a taxiszámlát, tessenek most már végrehajtani azt a kánoncserét!
„Politikai rendszerünk jó, hasznos és működik. A közelgő korszak, amely kényelmes otthont ad neki, kitartó történetmesélőket igényel, akik magyarázatot adnak arra, hogy miért és miként.” – írja Békés, kurziválás az eredetiben. Fölösleges volna a fent említett urak és orgánumok figyelmét felhívni bizonyos nem elhanyagolható részletekre, de azért mégiscsak: az MMA, vagy bárki más, nem oldhatta meg a feladatot, mert ilyen feladatot nem is lehet megoldani. Alattvalói lojalitásból, a kritikai érzék és a lelkiismeret elhallgattatásából még nem született érvényes művészet. Akármennyi pénzért sem. Hofi Géza kivánkozik ide: „Tud úszni? Nem. És ha megfizetem?” Amit pénzzel meg lehet tenni, az az, hogy kitömjük a hozzánk lojálisak zsebét, akik cserébe aztán vagy dolgoznak, vagy elkényelmesednek, cifra palotákat vásárolunk, ahol aztán vagy folyik valamiféle tevékenység vagy nem, és teleírunk papírlapokat valamiféle saját művészettörténettel, úgy-ahogy megkreálunk egy narratívát. Csakhogy az ötvenes-hatvanas-hetvenes éveknek is megvolt a hivatalos művészettörténetük, narratívájuk, és ma mégsem erre emlékszünk.
Akadtak jócskán bohózati elemek is a fentebb vázolt a folyamatban (például, amikor a Magyar Idők pajzsra emelt alkotókat, akik aztán ezt kikérték maguknak), de voltak brutálisak is. Nem mindegy, ki mire kap felhatalmazást a hatalom sáncai mögül.
Amikor például a Magyar Idők, hetekkel Birkás Ákos festőművész halála után szükségét érezte belerúgni, nos, nekünk akkor telt be a pohár, akkor kezdtünk el aláírásokat gyűjteni a műkritikusok szervezetével, az AICA-val, ez ellen a kampány ellen. És ha illúzióink nem is lehettek, hogy akármennyi aláírás közvetlen változást idézhet elő, a kiállást most is fontosnak gondoljuk. Birkás Ákos európai szinten is a legfontosabb magyar művészek közé tartozott, és az a minimum lett volna, hogy az esélyt megkapja arra, hogy dönthessen arról, hogy a (mégoly nemtelen) vádakra válaszol-e. Vele együtt egyébként számos kiváló kortárs magyar képzőművészt és művészeti szakembert, kurátort összesároztak és nagyon is számít, hogy a művészeti szakma egyértelműen kiállt mellettük. Más szakmáknál ez, úgy tűnik, nem volt ennyire egyértelmű.
Merthogy a művészeti területen történtek szélesebb kontextusa messze nem csak a PIM-ügy volt, hanem az általános tudomány- és értelmiségellenes hajsza: a társadalmi nemek szak effektív betiltása, a Magyar Tudományos Akadémia igába hajtása, a CEU elüldözése. És csak igen elszórtan születtek szakmai kiállások ezekről a területekről. Az például kifejezetten szégyenletes, hogy a Magyar Rektori Konferenciától – noha azt kijelentették, hogy a gender-szakok megszüntetését „nem támogatják”, és említsük meg: 2017-ben, az MKE akkori rektora egyedüliként írt tiltakozó levelet Áder Jánosnak – mindvégig hiányzott egy egyértelmű és erős kiállás a CEU mellett.
Sosem tudjuk meg, mi lett volna, ha a rektorok az első sorban vonulnak a CEU-ért rendezett tüntetéseken.
Nehéz minősíteni mindazt, ami ebben az évben akadémiai, egyetemi területen zajlott – és még nincs is vége a folyamatnak –, de az biztos, hogy 2010 óta az idei volt a legsötétebb esztendő. 2019-ben pedig, amikor majd a Bauhaus századik évfordulóját ünnepeljük, sokszor elő fog kerülni a Bauhaus iskola története (magyar szereplőkkel), amelyet a náci hatalom szorított ki fokozatosan Németországból. Elképesztő belegondolni abba, amit egy egyetem térdre kényszerítése és kiebrudalása jelent: 2018-ban, itt, a mi országunkban, az Európai Unióban ténylegesen megtörtént, mindenki szeme láttára.
A CEU megalázása és kiseprűzése nem csak a joggal való visszaélés volt, és nem csak az ott tanulóknak és tanítóknak szólt. Diákok, tanárok, értelmiségiek tízezrei élhették meg és érthették meg az üzenetét: semmi szükség kritikusan gondolkodó értelmiségre a NER országában, és semmit nem fog értük és intézményeikért tenni még az EU és az Egyesült Államok sem. Talán ezért is tüntetnek most, ezekben a napokban kint az utcán – főként – a munkásokkal szolidáris diákok, magyarok és külföldiek.
2018 folyamán sokat emlegették a kultúrát államunk vezetői. A házelnök a „Kurultaj – magyar törzsi gyűlésen” is fölszólalt. Megtudhattuk tőle, hogy valakik meg akarják törni és össze akarják zavarni a tudatunkat, hogy aztán megszállják a területeinket. A miniszterelnök pedig annak adott hangot idén októberben, hogy a „másokat majmoló, tehát törvényszerűen kisszerű kultúrpolitika korszaka véget ért”. De, hogy mi az a kultúrakép, amelyet kívánatosnak tartanának és mi az a kulturális politika, amely törvényszerűen nagyszerű, az persze teljes homályban van. És miközben a kortárs magyar művészet számos, mondjuk így, közös, nemzeti (sors)kérdést tematizál, sorolhatnánk a példákat a Parasztok Atmoszférában projekttől a Gaudiopolisig, az Enyészpontoktól a The Most Beautiful Catastrophe-ig , az állami kultúrában és művészetben mintha pusztán egyetlen kívánalom lenne: csak ne legyen kritikus, ne kérdezzen semmit. Budapest múzeumi jövőképével kapcsolatban idén feltettünk 17 kérdést, amelyek a parlamentbe is eljutottak, de éppen úgy nem érkezett rájuk válasz, ahogyan gyakorlatilag semmire sem, amit az elmúlt években kérdeztünk.
Ezek után mi várható jövőre?
Nagyjából ugyanez. Felkészülnek a színházak? A TAÓ-t ugyebár elvonja tőlük az állam, a támogatás újraosztása eztán már csak rajta múlik, zaj, tiltakozás, egységes szakmai kiállás megint csak nincs. És felkészülhet az NKA is? A Nemzeti Kulturális Alap, amely még haloványan, de emlékeztet egykori önmagára, még támogat projekteket, de már rég nem önálló, és amelyet… De nem, ezt a bekezdést inkább nem is írnánk tovább.
Térjünk végül vissza a házunk tájára, a képzőművészethez! A kortárs szcéna legalább építkezik. Független, autonóm helyek még mindig vannak és nyílnak újabbak Budapesten. Ne felejtsük el azt sem, hogy ez a szcéna hozta létre a térség legnagyobb független művészeti eseményét, az OFF-Biennálét (a következő 2020-ban lesz), és a képzőművészet emberei indították el a leghosszabb ideje tartó nyilvános tiltakozó és ellenállási akciót, az öt éve zajló Eleven Emlékmű projektet. Ami a Budapesten kívüli kortárs művészeti közintézményi színteret illeti: egy, azaz egy darab hely visszakapta a korábban elvett önállóságát, újra él, működik, izgalmas kiállításokat produkál, bár igaz, hogy épületét a város azonnal fedezetül ajánlotta föl egy hitelügyletnél. Csak, hogy el ne felejtsük, hol élünk.
Nyitókép: Tüntetőtábla Budapesten, 2018 decemberében. A többi gif sorrendben: Fényvillamos a Parlament előtt, 2018, A Magyar idők weboldala, 2018, Augusztus huszadikai ünnepi vásár Tótkomlóson, 2018, BUÉK!, 2018. Fotó: Erdei Krisztina
