Erdélyi Gábornak – gyanítom – van egy hajszálpontos szellemi patikamérlege, erre helyezi rá a festői mesterséget és az elvont tartalmat. A fiatal kortárs festőművész pontosan dolgozik: a művészi techné és az absztrakt gondolatiság aránya művein mindig egy az egyhez. Most odahagyta a non-figuratív vásznakat, hogy bevezessen minket a Festő műtermébe.
Tintasugaras printerrel kinyomtatva ott díszeleg egy fotó, a sötét Dunán úszó kivilágított hajóról. Mellette láthatjuk mindezt olajból a vásznon, a festői munka végeredményeként. Durván leegyszerűsítve így működik a képzőművészet. Veszem a valóságot (jelen esetben a fotó dokumentálja), és kialakítom belőle a „művészetet”. Klasszikus impresszionista házifeladat: tükröződések, fényjátékok, a tovatűnő pillanat megragadása. Csakhogy a festménnyel valami nem stimmel, a kivilágított hajó mögött az ég nem sötét, hanem világoskék. Erdélyi új sorozatán ugyanis a háttér megváltoztatásával játszik, a pohár és az erdő fölött sötét, a város és a hajó mögött világos lesz az égbolt. Miközben a főtéma színvilága nem változik. A művész elégedetlen a dokumentált valósággal, és belenyúl a készen kapott „képbe”. Ez a látványfestést megtagadó modern piktúra alapművelete, ugyan az, mint a tévéshop reklámoké: ilyen volt – ilyen lett. Erdélyi ezt a folyamatot analizálja, de nem izzadságszagú, koncept körítéssel, hanem a rá jellemző könnyed, világos és kerek gondolatisággal. (Talán ez a kerekség, a zártság teszi műveit olyan klasszikus, érett zamatúvá, hogy nem akar megfelelni a nyitott értelmezés, nyitott mű iskolássá koptatott parancsolatának.) És hogy a patikamérleg se akadjon ki, Erdélyi gondoskodik az ellensúlyról is, a pittoreszk festőiséggel, az érzéki ecsetnyomokkal és a mélyen csillogó kolorittal. Profi munka.
Vadnai Galéria
2006. január 10.–2006. február 25.