A biennále címe Erdők⇄Felhők. A koncepció szerint az erdő jeleníti meg az emberiség által közösen használt földet, klímát, a fizikai adottágokat, melyek évszázadokon keresztül formálták az emberek életmódját, tudását. Az elmúlt három évtizedben az ember útjára indította az internetet és ezzel kialakította a felhők világát, amely teljesen „behálózta” eddigi tudásunkat. A főkurátor Yuko Hasegawa és csapata ezzel a metaforikus kölcsönhatással többek között egy olyan generációs különbségre utal, amely a tradicionális médián felnőtt művészek és a gyökértelen hálózati kapcsolatrendszert és digitális technológiát zsigerből használó fiatalabb alkotók között áll fenn. Ők azok, akik látva a felhők világára egyre inkább jellemző gyökértelenséget, keresik a kapcsolatot a fizikai realitással és kulturális tradíciókkal.
Yuko Hasegawa a művészeket mint egy új, kreatív törzs tagjait képzeli el. A technológiáknak köszönhetően kiáramlanak az erdőkből a felhők felé, és újraépítik önmagunkról alkotott elképzeléseinket, továbbá megmutatják a kerativitás szerepét az új környezeti tényezők (szférák) megalkotásában. A japán kurátor azokat a munkákat preferálta, amelyek az új technológiák segítségével frissíteni tudják a klasszikus művészeti nyelvezetet, nem feledkeznek meg gyökereikről, továbbá a világot egységes ökoszisztémaként fogják fel.
Hasegawa sok olyan művészt hívott meg, akikkel már korábban is dolgozott, hiszen mindössze nyolc hónapja volt a program összeállítására és megvalósítására. A kurátor személyét, a helyszínek teljes listáját csak idén januárban jelentették be hivatalosan.
Huszonnégy ország 51 művésze vesz részt a Biennálen, amely 2018. január 18-ig tekinthető meg a Tretyjakov Galériában.
A francia művésznő munkáit a természetudomány ihleti. Egyik legismertebb projektjében tudományos kísérletekben használt legyeket kötött pórázra (ami valójában egy-egy hajszál volt), és mint háziállatokat tanította, háziasította őket. A biennálera készített munkája az ember és a klíma kölcsönhatását kutatja és egy saját maga által kreált szerkezettel hoz létre felhőket. „A felhő az egyik legfurább dolog a Földön, folyton változik a formája, átkel kultúrákon és országhatárokon”- tartja a Marie-Luce Nadal. Felhőgyárában az emberi álmokat realizálja és a megfoghatatlannal dacol.
Eliasson munkája egy egyszerű optikai eszköz segítségével koncentrikus gyűrűk által hozza létre fény-árnyék játékot a falon. A központi elem egy ferde gyűrű, a Fresnel-lencse része, melyet eredetileg világítótornyok fénykibocsátásának fokozására használtak. Eliasson azonban az eszközt a fény, mint formálható „anyag” bemutatására használja. A LED-ben végződő szerkezet gyűrűi prizmaként működve végül egy halvány szivárvány íveit vetítik a falra.
A svájci származású angol művész, Uriel Orlow főleg multimédiás installációkat készít, melyek mikrotörténeteket mesélnek el konkrét terekről. A kiállított munkák Európa kolonizáló hatásáról szólnak, kiemelve, hogy mi, itt az európai szempontú történelmet ismerjük. A képek és szövegek arra a folyamatra hívják fel a figyelmet, ahogyan az európai hódítók saját nyelvükre nevezték át a latin-amerikai növényeket, és az így kapott nevek váltak nemzetközileg elfogadottá.
Elliott Hundley úgynevezett hibrid mixet, kollázsokat alkot: emberi figurákat vegyít épületekkel vagy állatokkal, gyakran erős politikai és kulturális utalásokkal. A biennále kurátorai szerint pop-artra is emlékeztető kollázsai korunk kultúrájáról beszélnek.
Aurora Sander mindig kisegít a bajból. A Berlinben élő duót Ellinor Aurora Aasgaard és Bror Sander Berg Størseth alkotják, és fő feladatuknak azt tekintik, hogy friss nézőpontból közelítsenek hétköznapi tárgyainkhoz. Objektjeik forma és funkcionalitás, művészet és dizájn, valamint „diskurzus és undor” között hoznak létre kapcsolatot.
A Moszkvai Biennále egyik legerősebben promotált projektje a Björk Digital, amely az énekesnő Vulnicura című albumához készült hat audio- és videoinstallációból áll. Minden video, kezdve a Mouth Mantra-tól, mely Björk szájában játszódik, egészen a vallomásszerű Stonemilker videóig, amelyben a művésznő izlandi környezetben tűnik fel, egy őrült virtuális valóságba repít.
Natalia Bazowska a hegyekben nőtt fel, ezért nagyon erős kötelék fűzi a természethez. Gyógyszerészetet, művészetet és pszichiátriát tanult. Foglalkozott a vizualitás szerepével a depresszió elleni küzdelemben, és 2011 óta leginkább az orvosi gyakorlat, a művészet és természet kapcsolata érdekli. Bazowska azonban nem nevezhető hagyományos értelemben vett pszichiáternek, nem csak az emberi természet érdekli, hanem az állatok, növények lelke is – mindezeket vizsgálja a Moszkvában látható installációin és objektjein keresztül is.
A Bajkál-tónál született, és a burját tradíciók fontos insprirációt jelentenek Dashi Namdakov munkáiban. Az itt látható projektben a természet, a fa emberi vonásokkal kel életre a Bajkál-tó környezetében a virtuális valóság eszközeivel.
Az iráni származású művész, Bahar Benbahani projektje egy iráni kém életét kutatja az Egyesült Államokban, a II. világháború után. A titkos iratok egyes részletei ugyanolyan fekete jelekkel vannak besatírozva, mint amilyeneket a tradicionális iráni festészetben is használnak. Az installáció az USA és Irán közötti konfliktust és a cenzúra eszközeit tematizálja.
Prouvost volt az első francia művész, aki megnyerte a nagy presztízsű, brit Turner Prize-t. A Moszkvában látható bemutatójának alapja egy történet, melynek szereplői a művész fiktív nagyszülei. A nagyapa személyében egy heroikus művész szatíráját láthatjuk, aki egy művészeti projekt keretében tűnik el és sosem tér vissza. A főszereplő azonban a nagymama, aki a közös múlt emlékeiben elveszve tárja fel fantáziáit, álmait és reményeit. Prouvost egy ismeretlen világot beszél el, ahol a tudat feláldozza saját realitásérzékét, hogy így állítsa vissza egy eltűnt állapot harmóniáját.
Matthew Barney – akinek nagy szerepe volt Björk képzőművészeti megjelenésében – képein ezúttal farkasok sziluettjeit, rejtélyes szimbólumokat, nyolcszögleteket lehet látni. A biennále legdrágább alkotásai ezek a galvanizált rézlemezek, melyekkel úgy bánik a művész, mintha élő szervezetek volnának.
Fotók: Fekete András
