„ »Kutya nehéz úgy hazudni, ha ember nem ösmeri az igazságot«, kezdte Esterházy Péter nagy, rendszerező művét. Soros sem ismeri. Egyetlen titkos társaság sem ismeri. A kultúra is ilyen. Nem elfoglalható, nem irányítható, mert működése nem kiismerhető. A világunk, elfogadjuk ezt, vagy sem, akkor is: kétségbeejtően irányítatlan. Minden, az ellenkezőjét állító összeesküvés-elmélet csupán XX. századi, nagyon anakronisztikus voluntarizmus.”
(Szabó Tibor Benjámin: Valami a vérről / 24.hu, 2019.07.08.)
Kis túlzással, az év vége felé hirtelen annyi minden történt a kulturális politika területén, mint az egész év folyamán együtt. De már rögtön ennél a mondatnál elbizonytalanodunk, hiszen van-e egyáltalán olyan Magyarországon, hogy kulturális politika? Tizedik éve töprenghetünk azon, hogy amit tapasztalunk, amiben kénytelenek vagyunk benne élni, az vajon tudatos program eredménye-e, vagy pedig improvizált, ad hoc intézkedések, informális erőcsoportok közti huzakodások okozta téboly. A legvalószínűbbnek mindezek szertelen kombinációja tűnik. Persze, tíz év után lassan elengedhetjük a kérdést, hiszen semmilyen, a társadalmat szervező, összefüggő, számonkérhető közpolitikai koncepcióról nem tudni, 2014 óta annyi a program: folytatjuk. Ez azonban maradéktalanul meg is valósul. A tendencia a kultúra területén is egyértelmű: évről-évre kevesebb intézményi autonómia, mind szorosabb kontroll a források felett és egyre szűkebb terület a kritikus gondolkodás és az ennek megfelelő gyakorlatok számára. Az alternatívák szisztematikus (na, tessék: szisztéma!) megszüntetése, elvágása, az intézmények folyamatos átszabása, szakmai szempontú struktúrák helyett politikai hierarchiákba és személyi függelmi rendszerekbe szervezése.
A 2018-as év, a CEU elűzésével és az értelmiségellenes propaganda hadjárattal annyira súlyos volt, hogy nem nagyon lehetett überelni, maradt az egyenesvonalú, egyenletes süllyedés. Területünk a képzőművészet, de a változtatások ebben az évben csomagban érkeztek, ideológiai szőnyegbombázások, jogi egérfogók, másodrendű frissességű salátatörvények formájában, így aztán minden mindennel összefüggött.
A legnagyobb változás kétségtelenül a kutatóhálózat levágása a Magyar Tudományos Akadémiáról (MTA) és átszervezése az Eötvös Loránd Kutatói Hálózatba (ELKH). Ennek a mai napig sem ésszerű oka, sem koherens indoklása nem látszik lenni, már csak ezért is volt érdekes itt az év végén Maróth Miklósnak, az ELKH Irányító Testülete elnökének interjúja, amelyet a Pesti Srácok.hu-nak adott (hogy ’56 októberének utcai harcosai ma mit szólnának ahhoz, hogy róluk van elnevezve ez az oldal, azt most hagyjuk). Az interjúból, amelyet széles körben idézett a sajtó, főként a „hiszékeny” fiatalságot ostorozó, a Harry Potter-regényfolyamot és a Pókember képregényt kárhoztató kirohanások miatt, konkrétan semmi sem derül ki arról, hogy miért történt az MTA-val az, ami, és mi zajlik most. (Azt nem tudjuk értelmezni, hogy „a volt akadémiai hálózat olyan társadalmi légkörbe került, amelyben nem állt ki a társadalom az Akadémia mellett”.) Viszont teljesen kompakt rasszista alapvetést olvashatunk a tudós embertől – aki nem mellesleg orientalista –, ténylegesen össznépi lustasággal vádolja meg az emberiség muszlim részét, egy világvallás követőit úgy, ahogy vannak, a szaúdi hercegektől a török vendégmunkásokig. Sajátos világértelmezés áll itt össze, minden szava kincs, a részletekben elmerülni sajnos most nincs mód, elég annyi, hogy a magyar tudományos kutatásért felelős ember szerint nagyapáink az I. Világháborúban a hazát védték (nekünk úgy rémlik, mintha a Monarchia hadat üzent volna Szerbiának), valamint azt is kifejti, hogy „az iszlám követőinek” miért „érdekük” baloldali pártokat támogatni. A jól ismert konteós playlist pörög itt: beszivárgás, lakosságcsere, Európa megfosztása a saját kultúrájától, majd a vég eljövetele, amikor is az európai identitás és munkakultúra, meg úgy általában minden felolvad a nagy muszlim olvasztótégelyben, és következik a grande finale: a „tolerancia mai bajnokai muszlimokká fognak válni”. És erre egyedül az Egri csillagok című regény, valamint miniszterelnökünk figyelmeztet bennünket, jobb lesz, ha a fiatalok is megértik végre.
Az, hogy Hoppál Péter egykori kulturális államtitkár szerint a hóesés a globális felmelegedés cáfolata, Schmidt Mária múzeumigazgató szerint pedig a klímakatasztrófa miatt aggódók betiltanák az időjárást, még csak a Tücsök és bogár rovat sajátos kiterjesztése, de abba belegondolni, hogy a magyar tudományos kutatás jövőjének újratervezése a fenti színvonalon történjen, az dermesztő. Persze, nincs mit csodálkozni, 2019-ben végérvényesen megkérdőjeleződtek bizonyos konszenzusok. Például a tudományos fogalom- és nyelvhasználat, amelynek a NER-ben vége, ehhez elég elolvasni a Magyarságkutató Intézet beszámolóját a Fény születésének köszöntéséről. Igen, itt egy új alapítású, közpénzen fenntartott, magyar tudományos intézet beszél. Hogy mit beszél, azt most képtelenek volnánk összefoglalni, annyi azonban jól érzékelhető, hogy aki a racionalitás, a tudományos analízis, a kritikai gondolkodás és effélék eszköztárát használva igyekezne megérteni, mi történik tíz évnyi NER után a magyar kultúrában és tudományosságban, az a reménytelenre vállalkozik. Immár a politikai okkultizmus terepén járunk, jobb, ha felkötjük talizmánjainkat és szorongás ellen veszettül rázzuk csodatévő csengettyűinket.
Hol a sámánkodás eszközeivel, hol a grammatika rosszhiszemű alkalmazásával változtatnak itt meg egész rendszereket, satíroznak át sokmilliárdnyi közpénz elköltéséről szóló szabályokat. Ahogy a kedv szottyan, ahogyan a Fény születik, jön a változás a semmiből. Az a salátatörvény, amelynek emlékezetesen három változata is készült, mígnem a vegyes vágott egyszerű savanyúkáposztává változva került a parlament elé, jól mutatta, mi mindent kotyvasztanak a kultúrharc tábori konyháiban (ide illesztenénk e heti kérdésünket: ugyan mi a bánatról szól ez a cikk?).
Az, hogy mi lett volna a törvényalkotói szándék és mi lehet a következmény, ma már egy normaszövegből nem olvasható ki. Plusz folyamatosan ébernek kell lenni, ha érteni szeretnénk, mi történik. Az év utolsó napján jött egy hír: noha a parlament által elfogadott javaslatból – részben a tiltakozások hatására – kimaradt végül, hogy az alternatív színházak ezentúl nem pályázhatnak működési támogatásra (ugye, a kiszivárgott változatból hiányzott az „és működés” szókapcsolat), a végrehajtási rendeletben már megint nem volt benne az a fránya „és működés”. Nem csodálkoznánk, ha köznapi trehányságról volna szó, elvégre minálunk az ilyesmi bőven benne van, de lehet ez akár nyelvi taposóakna is. Majd meglátjuk?
Sok kérdés volt és maradt a szóban forgó törvénnyel kapcsolatban. Egy ponton ténylegesen arról volt szó, hogy a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) még meglevő struktúrája, maradék önállósága, vagyis az az árnyék, amely halványan még emlékeztet arra az intézményre, ami itt több mint 25 éve létrejött, az is tűnjön el. Valakik, valamilyen szempontrendszer alapján osszák föl az NKA milliárdjait, a művészeti projekt-támogatás utolsó közpénzforrásait, aztán majd lesz valami. Körülbelül ennyit lehetett látni a kiszivárgott szövegből, vagyis, hogy a létrejövő Kulturális Stratégiai Tanács, amely majd a stratégiainak kinevezett intézmények vezetőiből állna (mégis, mi ez?), élén az EMMI miniszterrel, elosztja ezt a pénzt. Erre a nagyszerű fordulatra most végül nem kerül sor, azt azonban a megszüntetett színházi TAO-rendszer pénzeinek újraosztásakor jól láthattuk, miként bánik a kormányzat egy olyan forrással, amelyet elvben nem lehetne másra fordítani, mint amire eredetileg szánták. Szórják, mint a konfettit, fejükön pezsgősvödörrel. Így vonult be az előadóművészeti szervezetek panteonjába némely tűzoltóegylet, párthű zongorista, a Köves Slomó fémjelezte EMIH, amely egymagában többet kapott, mint a teljes alternatív színházi szféra, vagy a PIM (attól tartunk, egy új, egyébként hasznosnak elgondolt irodalmi ösztöndíjprogramját finanszíroznák az utolsó pillanatban hozzájuk vágott 440 millióból), vagy a XVII. kerület, azaz Rákosmente önkormányzata, szerény 500 millióval. Ezek nyilvánvalóan soha nem voltak és nem lesznek előadóművészeti szervezetek, de egy kormányzatban, ahol a kultúrának nincs érdemi képviselete (és még Fekete Péter is mélyen hallgat), ott fel sem merül, hogy ezzel bármiféle gond lenne.
Ez alapján nagyjából fogalmat alkothatunk arról, mit történt volna az NKA pénzeivel. Az NKA már most is fényévekre van a tisztán professzionális alapú döntéshozataltól, azt a szókapcsolatot pedig, hogy szakmai önkormányzatiság már kimondani sem lehet röhögés vagy sírás nélkül, de ha még az a molekulányi szakmaiság is kikerülne a rendszerből, amit eddig nem sikerült kiirtani, akkor szép napok köszöntenének a tűzoltóegyletek tagjaira – akik, ha a tűzoltásra nem is, minden egyébre számolatlanul kaphatnának extra pénzeket.
A decemberi események sok mindent felszínre hoztak, de leginkább azt a víziót, amely valamiképp az egész kulturális törvénymódosítás mögött húzódik. Ez pedig a kultúra irányíthatóságának képzete. Hogy a kultúra szereplőinek meg lehet és meg is kell mondani, mit csináljanak, hogy mik a „közpolitikai elvárások”, mert még a végén azt fogják csinálni, amit akarnak. Az teljesen rendben van, hogy a közpénz felhasználását szabályokhoz kötik, és egy kormányzatnak lehetnek is követelményei a kulturális intézményrendszerrel szemben. De ennek semmi másban nem szabadna testet öltenie, mint hogy az érintett intézmények tartsák be az alapító okiratukban foglaltakat, működjenek annak megfelelően, egyebekben pedig mindent a bennük dolgozók szakmai meggyőződésére, az intézményben meglevő szervezeti tudásra, illetve az adott színtér szereplőire kell bízni. Mission statement, vezetői program (van ugyebár pályázat és elbírálás és számonkérhetőség, vagy tévednénk?), intézményi tudás, önállóság, megfelelő büdzsé: ha ezeket a kormányzat tiszteletben tartaná, és elhúzna az intézmények közeléből, az kezdetnek már elég is volna.
A mindenkori hatalom számára biztosan adódna ebből néhány kellemetlen pillanat, hiszen a művészet, a tudomány kérdező, kételkedő és kritikus. Ezért aztán a hatalom, pláne, amelyik agyonnyerte magát az elmúlt évtized során, szeretné megmondani, ki vezessen múzeumot, színházat, kutatást, mit mutassanak be a kiállítási csarnokok falai között és a színpadokon, mit fedezzenek föl egy kutatóintézetben, szeretné büntetni és simogatni a művészeket, tudósokat, kultúrcsinálókat. Visszamenőleg megszabni, hogyan is volt a történelem és a művészettörténet, mert önmagát akarja oda-vissza beleírni a históriás könyvekbe. Ennek jegyében szűnt meg idén például az 1956-os Intézet. De hát ott, ahol a Fény születik, ott valójában nincs is szükség másokra, mint a fényben fürdőkre. Ott minden eljelentéktelenedik, itt jegyeznénk meg, hogy az MTA nagy átalakításában egy szó sem esett a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiáról. Persze, nem kutatóintézet, nem része a zsákmánynak, de azért mégis. Mintha nem is létezne. Ha a büdzséjét tekintjük, az tényleg gyakorlatilag nemlétező, maga a szervezet azonban igen. December 11-én, a kulturális törvény elfogadásakor nyilatkozatot adott ki, ebben tiltakozik minden olyan törekvés ellen, amely a kultúrát erőszakosan valamiféle irányítás alá vonná, „a magyar kultúra ideológiai egyneműsítése, bármiféle nemzetstratégiai vagy más elnevezésű központi iránymutatás ellen.” Ezek után nyilván idén is nemlétező büdzsével számolhat majd.
Az év zárásakor eközben is folyamatos volt az átrendezés, hiszen az intézményeket tologatják, újrarendezik, akár a mobil szekrénysort. A karácsonyi sürgés-forgásban, merthogy olyankor úgysem figyel senki semmire, a Nemzeti Filmirodát úgy ahogy van, Rogán Antal, azaz a Miniszterelnöki kabinetiroda alá rendelték – közben pedig a Nemzeti Filmalapot, Andy Vajna örökségét átalakítják, helyette létrehozzák a Nemzeti Filmintézetet. Persze, eltöprenghetünk, van-e egyáltalán jelentősége az ilyesminek, hiszen a hatósági jogköröket ellátó Nemzeti Filmiroda eddig az NMHH (röviden Médiahatóság) alá tartozott, most legföljebb csak még szorosabb politikai kontroll lesz fölötte. Amióta nincs Magyarországon kulturális minisztérium (2010, de önálló tárca 2006 óta nem létezik), azóta a hatalmi politika kénye és kedve, a partikuláris személyi ambíciók és érdekek, és persze az éhes klientúra rángatják ide-oda az egyes kulturális területeket. Ennek tankönyvi példája a hazai műemlékvédelem, amely 2017-18-ra gyakorlatilag fölmorzsolódott, maradékai a Magyar Művészeti Akadémiához (MMA) kerültek, amely azóta sem képes vele semmit sem kezdeni, s mindezek eredményeként egy uniós tagország ott áll intézményes műemlékvédelem nélkül.
De vissza 2019-hez! Ami állandó: a nyomorúság. A KKDSZ (Közgyűjteményi és Közművelődési Dolgozók Szakszervezete) idén is figyelmeztette a döntéshozókat, tűrhetetlen a területen dolgozók bérhelyzete. „A KSH adatai szerint ma Magyarországon a bruttó átlagbér 359 800 Ft, amely nettó: 239 267 Ft! A kultúrában dolgozók bére ennél sokkal kisebb. Bértábla alapján kapják fizetésüket, a közalkalmazotti bértáblát pedig 11 éve – 2008-ban – módosították utoljára és fizetési alapértékei azóta sem változtak. (…) A legmagasabb tudományos fokozattal rendelkező közalkalmazott, pályája végén a bértábla szerint kevesebb bért kap, mint az átlagbér, nettó: 213.961 Ft-ot!” – írják a miniszterelnöknek címzett levelükben. „Nem a konzumkultúra fosztja meg a nemzetet kultúrájától, hanem a kormányzat érdektelensége” – áll a szövegben, mintegy válaszként akár Maróth Miklósnak is.
Ide tartozik 2019 egyik legizgalmasabb, kulturális politikával foglalkozó tanulmánya is, a Fordulat című folyóirat 26. számából. A Dinamikus hatalom. Kulturális termelés és politika Magyarországon 2010 után című szöveg szerzői (Barna Emília, Madár Mária, Nagy Kristóf, Szarvas Márton) többek között a kulturális közmunka jelenségét vizsgálják. A tanulmány adatai szerint a kulturális közmunkaprogram, amelyben bejelentett munkavállalókból csináltak közmunkásokat, 2012 után indult és 8000 fővel tetőzött. 2019 folyamán bejelentették a végét, de rögtön újra is indult. A következmények között említi a szöveg, hogy a program „megerősítette és közvetlenebbé tette a közművelődési intézmények beágyazottságát a klientúra-viszonyokba”, merthogy „egy újabb irányból váltak függővé az államtól, hiszen az intézmények működéséhez jellemzően nélkülözhetetlenné vált a közfoglakoztatás.”
Helyben vagyunk, a kultúra irányíthatóságánál. A kulturális salátatörvényen is látszott, részben nyilvánvalóan Budapest megbüntetésére jött létre, ezt kifejtettük itt, most nem részleteznénk. Mindentől függetlenül: az új városvezetésnek tisztáznia kell, mit akar kezdeni a kulturális intézményrendszerével. Komolyan veszi-e végre. Messze nem csak a színházakkal kellene törődnie: nyilván az a leglátványosabb és leghangosabb, ami ott történik, de ez csak egyetlen terület a többi között. Nem halogathatja a nyílt párbeszédet a művészeti színtér szereplőivel, beleértve a közművelődés területét és a függetleneket is. Az önkormányzat számára természetes választás volna, hogy Budapest független művészeti szcénája felé forduljon, mert elsősorban ez volt, amely fenntartotta a város európai arcát és kapcsolódásait az elmúlt évtizedben. Ez a kultúra sosem lesz a mainstream része, de nem is kell annak lennie. Amit azonban a város fölismerhetne: itt van az a szellemi tartalék, amely képes felfrissíteni a nagyintézményi színteret, a városarculatot is, és segíteni a városon belüli pozitív szociális folyamatokat.
Budapest helyzete október 13. után sajátosan változott meg. S miközben atlétikai centrumok és effélék dolgában simábbnak tűnik a megegyezés a kormányzattal, a kultúra és az épített örökség területe aknamező. A Liget, a város testéből kimetszett tér és a múzeumi negyed sorsa továbbra is lóg a levegőben, mindkét fél a maga igazolására hoz közvéleménykutatási adatokat: a budapestiek szeretnék, ha fölépülne, illetve a budapestiek nem szeretnék, ha fölépülne. Ahogyan korábbi cikkünk is rámutatott: muzeológiai kérdések itt már nem merülnek föl. De lássuk be, lényegesebb is, hogy ki üzemeltesse a büfét, mint, hogy mi legyen kiállítva. És működés, és működés, és működés.
A fotókat Erdei Krisztina készítette.
