A történet kulcsfigurája Uli Sigg 75 éves svájci üzletember, bankok és nagyvállalatok, köztük a hazánkban is aktív Ringier médiaóriás igazgatósági vagy felügyelőbizottsági tagja, aki 1995 és 1998 között pekingi állomáshellyel hazája kínai, észak-koreai és mongóliai nagykövete volt. Az eddig is tudott volt, hogy pekingi szolgálati évei alatt és után a világ legnagyobb, 350 művésztől mintegy 2.000 alkotást számláló kortárs kínai magángyűjteményét építette fel. A kollekció háromnegyedét, pontosan 1.463 munkát 2012-ben az akkor még átmeneti helyszíneken kiállításokat szervező, végleges otthonát idén elfoglaló hongkongi M+ múzeumnak adományozta. Ez a múzeum a rendkívül ambiciózus West Kowloon Cultural District projekt részeként az ázsiai kortárs szcénában olyan meghatározó szerepre tör, mint amilyet az USÁ-ban a MoMA, Európában pedig a Tate Modern és a Centre Pompidou játszik. A többek között Ai Weiwei 26 munkáját is tartalmazó adomány értékét 163 millió dollárra becsülik. Néhány tucat munkát Sigg el is adott az M+nak, háromszáz művet pedig megtartott és ezek azóta rendszeresen láthatóak voltak különböző kiállításokon is.
Kevésbé volt viszont köztudott, hogy Sigg a kínai mellett egy koreai gyűjteményt is felépített, amiben északi és déli művészek alkotásai egyaránt helyet kaptak. Sigg nagykövetként, bár állandó állomáshelye Pekingben volt, rendszeresen megfordult Phenjanban is, és vezető diplomataként olyan kapcsolatokat tudott kiépíteni, amelyek műgyűjtőként privilegizált helyzetbe hozták. Olyan művekből is válogathatott, amelyek más külföldi gyűjtők számára nem voltak hozzáférhetőek. Különösen igaz ez az ország vezetőiről készült portrékra vagy életképekre, amikkel Észak-Koreában lépten-nyomon lehet találkozni, az országot azonban legfeljebb azzal a céllal hagyhatják el, hogy Észak-Korea valamelyik külföldi nagykövetségét díszítsék. Ilyen művek vásárlásával Sigg éveken át hiába próbálkozott; még azt is inkább felajánlották neki – amit köszönettel elhárított – hogy Kim Jong Il egyik ismert portréfestője az ő arcképét is elkészíti. Sőt, azt is felvetették, hogy akár létre is hozhatna egy kortárs múzeumot az észak-koreai fővárosban, ezt az ajánlatot azonban szintén elhárította. Végül mégis megtört a jég, és Sigg vásárolhatott Kim Il Sungot és Kim Jong Ilt ábrázoló képeket is. Dél-Koreában Siggnek természetesen nem volt szüksége politikai kapcsolatokra gyűjteményének gyarapításához; ezeket a munkákat azért kezdte el – jóval később, 2008-ban – gyűjteni, hogy bemutathassa, milyen radikálisan eltérő irányú változásokon ment keresztül a két országban a Koreai-félsziget megosztása óta eltelt évtizedekben a közös gyökerekkel rendelkező képzőművészet.
Míg a dél-koreai művészek szabadon alkothatnak és fővárosuk a régió egyik művészeti-kulturális csomópontjává vált kifejezetten gazdag, pezsgő galériás szcénával, Északon a kommunista párt mindent szigorú ellenőrzése alatt tart. A külföldi irányzatokról, trendekről szóló információktól teljesen elszigetelt képzőművészek csak két hivatalos stúdió keretei között dolgozhatnak, csak azokon keresztül juthatnak bármiféle nyilvánossághoz.
Az egyetlen elfogadott stílus a realizmusban gyökeredzik, de az ember és a táj ábrázolása egyaránt idealizált – főleg, ha az előbbiek az ország vezetői, akiket szinte az ikonok stílusában illik prezentálni.
Sigg koreai gyűjteményének válogatott darabjai most először szerepelnek együtt kiállításon, méghozzá a berni Kunstmuseum Határjárások. Észak- és dél-koreai művészet a Sigg-gyűjteményből című, szeptember 5-ig látogatható tárlatán. A kiállítás igazi szenzáció, hiszen nemcsak arra nem volt még példa, hogy észak-koreai vezetőkről helyi művészek által készített festményeket külföldön bemutassanak, de arra sem nagyon, hogy a két ország művészei közös kiállításon szerepeljenek. A dél-koreai műalkotások bemutatását Északon nem engedélyezik, s hosszú ideig Délen sem látták szívesen az északi mesterek munkáit. A tárlat első pillanatban tűnhet akár a két ország közötti enyhülés jelének is – az ilyen irányba mutató politikai lépéseket sokszor előzik meg apró gesztusok a kulturális vagy a sportéletben – ezúttal azonban nem erről van szó; a Bernben kiállított munkák inkább a két ország akarata ellenére kerültek egy fedél alá.
Mindkét ország hangot is adott a nemtetszésének, noha a múzeum – minden bizonnyal a svájci külügyminisztériummal is egyeztetve – igyekezett mindent megtenni azért, hogy a tárlat körül ne alakuljon ki feszültség. Mindkét ország berni nagykövetségeinek diplomatáit meghívták például egy tárlatvezetésre még a hivatalos megnyitó előtt, ám ezzel a lehetőséggel egyikük sem élt; a dél-koreaiak nagykövetük zsúfolt programjára hivatkoztak, az észak-koreaiak nem is reagáltak. Sigg ugyanakkor elmondta, hogy az észak-koreai diplomaták nála nehezményezték a Két nagy fehér cápa című festmény kiállítását, ami a tanulmányainak egy részét álnéven Svájcban végző Kim Jong Unt vízparton állva és katonákkal körülvéve ábrázolja, miközben a vízben két hatalmas fehér cápa úszik. A múzeum az intervenciót követően a képet kivette a kiállítást reklámozó anyagokból, ám az a tárlaton továbbra is látható, mi is be tudjuk mutatni. A gyűjtő egy interjúban elmondta, tudja, hogy a kiállítással veszélyezteti az észak-koreaiakkal hosszú idő alatt felépített jó kapcsolatát; jelenleg abban sem biztos, kapna-e vízumot, ha ismét oda szeretne látogatni.
De nem tetszett a közös kiállítás ötlete a délieknek sem. A tárlatot eredetileg 77 ezer dollárral támogatta egy olyan kormányzati alap, ami a dél-koreai művészet jobb külföldi megismertetését hivatott segíteni. Néhány héttel a megnyitó előtt azonban a dél-koreai törvényhozásban az a vád érte az alapot, hogy ezzel a kiállítással Észak-Korea propagandáját támogatja Svájcban. Ezzel közel egyidőben Sigget a dél-koreai külügyminisztérium annak igazolására szólította fel, hogy egyetlen észak-koreai műtárgyra sem az országot sújtó nemzetközi szankciók kijátszásával tett szert.
Bár a két ország között jelenleg nincsenek a feszültség enyhülésére utaló jelek, s mindkettő igen visszafogottan viszonyul a közös kiállításhoz is, művészeik között a politika igyekezete ellenére sem szünetel minden kapcsolat. Némi reményt sugallnak a kiállítás ama darabjai, amelyek a két Korea közötti demarkációs vonalon átnyúló, konspiratív módon megvalósult együttműködés eredményei. Láthatók például a tárlaton azok a selyemképek, melyeket Kyungah Ham dél-koreai művész tervezett. A terveket kínai közvetítők segítségével juttatta el Északra, ahol ottani selyemszövők készítették el tervei alapján a műveket. Ezek közül is mutatunk egyet:
Hasonlóan „észak-déli” együttműködés eredménye Sojung Jun videómunkája is, amiben egy Északról Délre szökött és egy déli zongorista játszik duettet tradicionális északi és déli melódiákat feldolgozva. De az ország kettészakítottsága, a határ átjárhatatlansága számos más dél-koreai művészt is foglalkoztat. (És persze minden bizonnyal foglalkoztatja az észak-koreaiakat is, de számukra ez a téma a párt által szigorúan tiltottak között szerepel.) Több tájképen is feltűnik például a 4 kilométer széles, 250 kilométer hosszú demilitarizált övezet valamelyik szakasza, elhagyott házakkal és gyümölcsfákkal, melyek termését senki sem fogja betakarítani. Ez a táj a témája többek között Sea Hyun Lee művének is, aki korábban maga is ezen a határon teljesítette katonai szolgálatát és a tájat most kizárólag vörös színnel festette meg olyannak, amilyennek annak idején éjjellátó távcsövén keresztül látta.
Jó, hogy Uli Sigg az általa előre pontosan felmért kockázatok ellenére is vállalkozott egyedülálló gyűjteménye e fontos szeletének kiállítására – minden bizonnyal sok időnek kell még eltelnie ahhoz, hogy észak- és dél-koreai művészek közös bemutatkozása ne egyszeri szenzáció, hanem mindennapos esemény legyen.
