hu –
Hungarian Touring Exhibition
GeneratorProjects, Dundee, Skócia, nov. 29. – jan.4.
Abject Gallery, Newcastle upon Tyne: 2019. jan. 11. – febr.8.,
White Conduit Projects, London, 2019. febr. 28. – márc.6.
A képlet látszólag egyszerű. Csoportos kiállítást hoztak össze fiatal magyar művészek, akik nem Magyarországon élnek és dolgoznak, hanem az Egyesült Királyságban. Azon belül is Skóciában, illetve Angliában. Azon belül pedig hárman Dundee-ban, ketten Newcastle-ben, ketten pedig Londonban. De a hét művészből rögtön akad kettő, aki most éppen Sanghajban, illetve Tsukubában (Japán) dolgozik. Szóval, a képlet nem is olyan egyszerű: meglehetősen eltérőek a helyszínek és eltérőek a praxisok.
Csoportos kiállítást összeállítani úgy, hogy a csoport tagjait tulajdonképpen csak az expat léthelyzet köti össze, kockázatos vállalkozás. Ugyanis fönnáll a veszély, hogy a kiállítás nem mutat mást, mint ezt a sokféleséget, és bármennyire szépen hangozzék is, a sokszínűség önmagában kevés egy kiállításhoz. Azonban itt többről van szó. A pillanatkép, csoportkép erről a hét művészről izgalmas, elsődlegesen a közös dokumentumérték miatt: megmutatja, hogy
felnő egy magyar művészgeneráció, amely már nem a hazai művészeti oktatásban szocializálódik
– sőt, akad, aki már a középiskola óta máshol vagy máshol is tanult –, elsősorban nem a magyarországi színtérrel áll párbeszédben, és azt is felvillantja, hogy merre kínálkoznak utak ebből a léthelyzetből. Az expat-lét láthatatlan szál ugyan, amely mindegyiküket összeköti, de az egyéni utak már itt, a pályák elején elválnak. Amit a kiállítás róluk mutat, valóban csak egyetlen pillanatot rögzít. De ezért a kimerevített másodpercért indultunk el mi is Dundee-ba.
Eső és szél – ez csak természetes –, néhány percre felragyogó napsütés, de utána rögvest szürkeség, aztán délután négykor már sötét. Dundee egyetlen valóban független, önszerveződő kortárs művészeti helyszínét keressük, a GeneratorProjects nevű helyet, amelynek a boardjában Jakab Zsófia magyar képzőművész is dolgozik. Egykori raktár, csupa másik egykori raktár mellett, a kiállítótérben jéghideg fogad, az előtér-irodatérben viszont két sárga, kerek, hordozható hősugárzó teremt jobb körülményeket. A kiállítás, ahogy itt szokásos, minden faxni nélkül csak úgy megnyílik, nincs beszéd, nincs szöveg, nincs bemutatás, van viszont három láda sör, és ha valaki nagyon elcsigázott, mint mi magunk is, akkor egy csésze tea, benne méz és whisky, plusz a lehetőség, hogy mindenki önmaga próbálja megközelíteni a műveket és a művészeket.
Némi óvatossággal lépünk a kiállítótérbe, erre a bizonyos fent említett „sokszínűségre” számítva, de ehelyett mást kapunk. A munkák azonnal párbeszédbe lépnek egymással a térben – és lassan dereng valami, ami mindenkinél azonos. Nem vagyunk otthon. Talán nincs is olyan, hogy otthon, illetve: az otthon ott van, ahol a műterem, ott van, ahol dolgozni lehet. Azon kívül pedig vannak helyek, közegek, ahol történetesen élünk, és van az, ahogyan a magyarországi háttérből hozott gondolkodás, kérdésfeltevés, praxis alakul, konfrontálódik az új közeggel. Ebből pedig mélyen személyes művek születnek – üdítően eltérő technikákkal és megoldásokkal. Lássuk a csoportkép szereplőit!
Szemán Petra (jelenlegi tartózkodási helye Tsukuba, Japán) üdítően izgalmas animációkat készít real videóközegbe ágyazva, és önmagát mint valamiféle idegen, kissé mangafigura szerű lényt mozgatja bennük. Szövegeket olvas az animációk alatt, amelyek naplószerű, önértelmező textusok, fragmentumok, a képeken pedig a japán valóság egészen apró, személytelen, jelentéktelen mozzanatai (vonatozás, utcasarok, italárus bódé, pláza) jelennek meg. Természetes idegenség.
Nagy-Sándor András a kiállítás kezdeményezője és kurátora absztrakt kompozíciókat, tárgyegyütteseket rak a falra. Olykor fotókból indul ki, egy aszfaltfelület szabálytalanságaiból, szürkés, piszkos foltok, mellettük fegyelmezett geometrikus formák, arte powerás, durva, szürke vásznak, dinamikus egyensúlyok. Az absztrakt hagyomány megidézése valamilyen kivédhetetlen személyességgel, és némi magányossággal, a megismerés, a gondolkodás magányával.
Schwéger Zsófia Amerikában és Angliában tanult, őt a hazai közönség is jobban ismerheti, mert a New York-i Sapar Contemporary mellett a budapesti INDA Galériával is dolgozik, és mi is interjút közöltünk vele itt. Pasztellszínekkel megfestett terei attól nyugtalanítóak, hogy nincsenek rajtuk, azaz bennük hangsúlyok, alig van térérzet, és nincs jelen az ember. Mondhatni, kissé klausztrofóbok és furcsán autisztikusak így: minden egyforma súllyal és jelentőséggel áll. Közben mégsem szorongató mindez, mert mindenre kiterjedő figyelem és valamiféle melegség hatja át a műveket.
Nemes Márton, aki szintén az ismertté válás küszöbén áll Londonban, bár munkája Magyarországon sem volt éppen visszhangtalan – legutóbb a székesfehérvári születésű kortárs művészeket elismerő Smohay-díjban részesült –, és aki nagyon attraktív festészetet képvisel, most éppen műanyaggal, ragasztószalaggal, kivágott feületekkel, a ’80-as évekből ismerős new wave színeivel és a posztinternet esztétikával kísérletezve.
Barcza Réka, aki Budapesten, Kolozsváron és Dundee-ban is tanult, és a húszas éveik elején járó résztvevőknél idősebb, és aki keményen megy bele a test kínjaiba és élvezeteibe. S miközben figuratív, de foltszerű, benyomásszerű képekkel beszél a testről, performansszal is foglalkozik, feminista elköteleződésű projektekben. Egy objekt is látható tőle: üvegbe öntött, rothadó gyümölcs, amely mint egy nagyra nőtt ékszer, különös időkapszula foglalja el a terem kellős közepét.
Jakab Zsófia – ő Dundee-ban összeférhetetlenség okán nem állít ki, csak a többi helyszínen, így műveit élőben nem láthattuk –, aki objektjeiben, vagy mondjuk inkább úgy, szobraiban, amelyekben pehelykönnyű és ólomnehéz találkozik, valamiképp a női létről beszél, nagyon személyes, de mégis a társadalomra vonatkozó módon.
Várady Sára – jelenlegi tartózkodási helye Sanghaj –, aki szobrokat és festményeket is készít, brutális, nyers munkákat, amelyek mögött ösztönszerű gesztusok rejlenek. Az ő munkái Barcza Réka műveivel jól érzékelhető dialógusba léptek a térben.
A magyar „kipakolás”, amely az Egyesült Királyság három városába jut el (Dundee, Newcastle, London), elsődlegesen azért figyelemre méltó innen, Budapestről nézve, mert ténylegesen arról beszél, mennyire más helyzetből startol egy pályakezdő ott, mint itt. Hatalmas és széles terepen indulnak, ahol egy-egy művészi gesztus, egy-egy mű eltűnik a rengeteg másik között. Más kontextusban dolgoznak, más társadalomban, más közegben, amelyet érvényesen megszólítani egyáltalán nem egyszerű. De mégis, érdemesnek érzik kitartani, mert a pályakezdést és a művészi pályáról való perspektivikus gondolkodást ösztöndíjak, díjak, rangot adó csoportos kiállítások segítik – miközben valódi tapasztalattá válik az, hogy miként épül fel a működő művészeti intézményi színtér. És nemcsak arról van szó, hogy már a kis helyszíneken is van artist fee, vagyis az illető pénzt kap a munkájáért, míg errefelé még a kérdést se nagyon lehet felvetni. Hanem inkább arról, hogy ténylegesen előre lehet lépni a non profit-, vagy artist run, önszerveződő helyektől (amilyen a GeneratorProjects is) a kereskedelmi helyek felé, miközben nagyobb közintézmények is figyelik a színteret, az egyetemekről kijövőket, és ha bekerül a CV-be a megjelenés egy-egy csoportos kiállításon, rangosabb múzeumban, vagy a jelöltség valamely díjra, az érezhetően változtat a művész pozícióján.
Egész egyszerűen a szakmai előmenetelről beszélünk itt.
És ugyan nem tárgya ennek a cikknek, de itt kell megjegyeznünk, idehaza éppen ez a szakmai alapú intézményrendszeri felépítmény roskadt össze, zilálódott szét. A nagyobb közintézményekbe egyszerűen nem vezet út, a pályák megrekednek a kisebb – és szinte csak budapesti – helyeknél. S minthogy az ország körül fagyos a levegő, a nemzetközi kapcsolódások sem igazán működnek, legfeljebb a kisintézmények, független helyek szintjén. Simán lehetne erre mondani: semmi gond, a képzőművészet éppen azért nemzetközi, hogy ne kelljen bajlódni az itthoni színtérrel, karrier lehetőségekkel, hiszen külföldön is ismertté lehet válni. Hosszú távon azonban nem fenntartható helyzetet eredményez, hogy külföldön elismert kortárs magyar művészek úgy dolgozzanak, hogy annak a hazai nagyintézményi, múzeumi körben, a helyi intézményi kontextusban ne legyen nyoma, ne legyen visszaigazolása. Hogy például a nagyobb egyéni kiállításaikat külföldi intézmények, múzeumok rendezzék. Másfelől pedig: a magyarországi művészeti közintézmények így olyan gyakorlatot követnek, ami nem értelmezhető nemzetközileg, nem illeszkednek semmibe, nem kapcsolhatók semmihez, fejlődésük teljesen eltérő irányba – leginkább önmagába – fordul. Rávághatnánk: Műcsarnok, de itt tágabban az egész hazai művészeti felépítmény helyzete és az újratermelés,
az „utánpótlás” feltételrendszere a tét, annak az intézményi megalapozottságáról, lehetőségeiről van szó.
És persze a felelősségről – közönségesen: milyen szakmai szempontrendszerben költődik el a művészetre szánt közpénz.
De térjünk vissza Dundee-ba! Az egyetem alatti „védettségből” ki kell lépni a pályára. A tengerparti városban, a The Pancake Place nevű kávézóban négy magyar művésszel beszélgettünk: Nagy-Sándor András, Schwéger Zsófia, Jakab Zsófia és Barcza Réka meglehetősen sok olyan lehetőséget sorolnak föl, ami pályakezdőket segít. Többnyire automatikusan pályáznak is ösztöndíjakra, díjakra, és ezeknek a működéséből, profizmusából, kommunikációjából rögtön elég sok mindent meg is lehet tanulni. Skóciában például a Royal Scottish Academy New Contemporaries programja minden évben figyeli, „szemlézi” a művészeti egyetemek BA-diploma kiállításait, ötven művészt kiválasztanak, akiket az akadémia edinburghi székhelyén bemutatnak, illetve díjaznak is művészeket 1000 -12000 font közötti összegekkel, rezidenciaprogramokban való részvétellel, több tucat fiatalt segítve pályára ilyen módon. De, mint az asztalnál ülők elmondják, nem csak a művészeti intézményrendszer segíti a startot, hanem a magánszféra is. Műgyűjtők, illetve vállalatok is támogatnak díjakat, mentorprogramokat, vagy akár csak olyan listákat, amelyek ígéretes új művészekre irányítanak némi reflektorfényt – teszi hozzá Nagy-Sándor András. A Bloomberg New Comtemporaries programja, amely neves közintézményekbe juttat el fiatal művészeket, és a Forbes „30 under 30” listája egyből elő is kerül, merthogy ezekben Schwéger Zsófia már szerepelt. A jelentkezés ezekre a programokra idő- és munkaigényes, az elutasításokat pedig tudni kell feldolgozni – erősítik meg a The Pancake Place asztala körül ülők. Egyben az önreprezentáció fontosságát is hangsúlyozzák: a weboldaladnak és a közösségi médiafelületeidnek nagyon rendben kell lenniük, kiállítási lehetőség akár az Instagramon keresztül is beeshet. Az adóbevallástól kezdve az adminisztrációig és a vállalkozói ismeretekig tartó képzés azonban itt is hiányzik, egyik művész esetében sem volt ez az egyetemi program része, legfeljebb kiegészítő workshopok foglalkoztak vele.
Viszont a GeneratorProjects-ben a kezembe akad egy prospektus, amely kifejezetten pályakezdő művészeket szólít meg. A Morphe Arts nevű keresztény (!) művészeti szervezet foldere meglepően gyakorlatias és persze abszolút világias információkról szól, csupa olyasmiről, amit egy pályakezdőnek érdemes észben tartania, a portfóliótól, a website-on és a CV-n át egészen a relevancia kérdéséig és a művészeti iparhoz való viszonyulásig, de szóba kerül a munkaetika és a siker definíciója is.
Mindezek tükrében a fiatal magyarok kiállítása belépőkártya. És hogyha visszakeressük pár héttel ezelőtti cikkünket, amely Barabási Albert-László új könyvéről szól, ahol a magyar hálózatkutató a művészeti területen elérhető siker természetéről tesz megállapításokat és a kapcsolatok fontosságát hangsúlyozza, már jobban érthető, miért csoportos és miért utazó kiállításról van itt szó. Egész egyszerűen kapcsolódásokat kell kialakítani a helyi színtérhez. Talán ösztönös, de az is fontos választás volt, hogy egy művész lett a projekt kurátora (Nagy-Sándor Andrásé az ötlet, a válogatás és a megvalósítás), akit generációs azonosság köt össze a többiekkel. Az komoly előny, ha egy csoport, bármennyire is heterogén, önmaga teremti meg kontextusát, és önmagából választja ki azt vagy azokat, akik a közös fellépést formába tudják önteni és esetleg teoretikus hátteret is adnak hozzá.
Ami lényeges volt még a művészekkel való beszélgetésben: mindegyikük szeretne kapcsolatokat kialakítani a magyarországi, budapesti színtéren is – minden pátosz nélkül hangzott el a mondat: magyar művészek maradunk. De az életét jelenleg egyikük sem Magyarországon képzeli el.
Aki Londonban jár, vagy ott él, és szeretné látni, kikről is van szó: az islingtoni White Conduit Projects-ben beszélgetés lesz a kiállítókkal, a tervek szerint a megnyitó napján.
Fotók: GeneratorProjects, artportal
