A válaszokat a kortárs művészeti intézményrendszer különböző szintjein próbáltuk fellelni, szóra bírva a kortárs múzeumok képviselői mellett kereskedelmi galériák, artist run galériák és egyéb alternatív művészeti helyszínek képviselőit is. Egyben szubjektív térképet is felvázolunk Belgrád és Újvidék, az utóbbi időben gyorsan változó kortárs művészetéről.
A csodálatos hajszál[i] című szerb népmese lényegében arról szól, hogy saját történetünk tudása nagy érték. A mesében szereplő cár nem csalódott, amikor a csodálatos hajszálat, melyért sok aranyat fizetett, kettéhasította és a benne talált irásban mindent megtalált a világ kezdetétől mostanáig. Kérdés persze, hogy ki írta a történetet és mit kezd vele ezután. A történelem tudásának és alakításának értékét a volt Jugoszlávia országaiban is nagyra tartják. Csakhogy ez a történet a tények józan értékelése helyett a kollektív érzelmeken, a történelmi és a politikai mítoszokon alapul.[ii] A megírt történet pedig hatással van a jelenlegi politikai döntésekre, melyek a kultúrpolitikán keresztül a kortárs művészet lehetőségeit is befolyásolják. A népmesék szelleme a Végel László, vajdasági magyar író által plebejusi kozmopolitizmusnak nevezett jelenségben is tetten érhető Novi Sad-on, azaz Újvidéken, de talán az egész országban is. A mesékben a legkisebb fiú fogja a vándorbotot, és elindul szerencsét próbálni. Korábban, a 90-es években jóval nehezebb volt elmenni, ekkor a független művészeti szcéna jelenthetett egy lehetséges menekülési irányt: az ellenállásnak ez utóbbi formáját aktív eszképizmusnak hívja a szakirodalom[iii]. Az 1990-es években így menekülő művészek munkái fontos mérföldköveket jelentő kiállítások anyagai lettek egy évtizeddel később. A Remont galéria The Belgrade Art Scene of the 90ies Project című tíz részes kiállítássorozata is ezek közé tartozik.
A kilencvenes évek politikai eseményei bizonyos értelemben népszerűvé tették a helyi kultúrát. A We Are Not Angels című nagysikerű 1992-es jugoszláv kultfilmet, amelyet a kritikusok az egekbe magasztaltak dramaturgiája, humora és a filmben folyamatosan feltűnő pop-kulturális referenciák miatt, azért is nézték meg olyan sokan, mert az ENSZ szankciók a jugoszláviai mozikból kitiltották a Hollywood-i blockbustereket. Ugyanígy irányította a helyi kortárs művészetre a figyelmet a nemzetközi művészeti világ távolmaradása a múzeumokból, bár ez a kortárs képzőművészet részben azonos csak azzal, ami az országban a kilencvenes években létezett, hiszen az alternatívnak nevezett művészet nem lehetett jelen az intézményekben. Annak ellenére, hogy (amint ez, talán meglepő módon a From Consideration to Commitment, Art in Critical Confrontation to Society című kötetben szerepel) a miloševići rezsim alatt a művészeket nem érte különösebb üldöztetés, cenzúra és másfajta elnyomás, a hivatalos színtéren kívüliek folyamatos anyagi nehézségekkel küzdöttek, és a politikai vezetés által ellenőrzött média is figyelmen kívül hagyta őket. Az ország elszigeteltsége miatt pedig, a világ többi részével való kapcsolat az alternatív művészek számára gyakorlatilag lehetetlen volt.
Az elmúlt két évtizedben, amely a Szarajevóban megrendezett monstre Yugoslav Documents (1989) című kiállítás óta telt el, a térség alapvető változásokon ment keresztül. Az a kiállítás az ország szétesése előtti utolsó nagy közös tárlat volt. A ’90-es évek háborúi megszakították a korábbi kapcsolatokat, fokozatosan új államok alakultak ki a volt Jugoszlávia terültén, majd megindult egy nehézkes és lassú demokratizálódási folyamat és az európai integráció[iv]. A XX. század utolsó évtizedének pusztító eseményei közvetlen és közvetett hatást gyakoroltak a kortárs művészetre és a kultúrára is, egyebek mellett feldarabolva a közös teret, környezetet és blokkolva a tapasztalatcserét. Ennek a változásnak a következményei még mindig érezhetők ugyan, de az is igaz, hogy eltekintve a változatlanul szilárd maffiakapcsolatoktól, szinte egyedül a kortárs művészek és a kulturális színtér képviselői, aktivistái nem tagadták meg a közös múltat és érdeklődést egymás munkái iránt.
A Let’s Talk Critic Arts projekt keretében kiadott, fent említett From Consideration to Commitment, Art in Critical Confrontation to Society című kiadvány is erről tanúskodik. A 2000-es években elindult a térség és a szerbiai művészet nemzetközi kontextualizációja. A háború utáni nemzetközi szakirodalom a nyugat-európai kulturális környezethez kívánta igazítani a jugoszláv kortárs művészetet, paralell gyakorlatok megfogalmazásával, miközben a létrejött művek jellemzően nem adtak okot effajta szellemi kontextus alkalmazására. A később jelentkező, sikeresebbnek bizonyuló narratívák más-más nyomot hagytak a szerbiai művészet megítélésén. A nemzet- és helyspecifikus elemeket kiemelő stratégia, stilisztikai irányokon, kelet-nyugat párhuzamokon túlhaladva győzi le a posztkolonialista retorikát és a régión belül alkotó egyes művészek konkrét problémáiból indul ki. Ezek közé tartoznak a szociális problémák, a közelmúlt történelme és a kollektív memória, a személyes és a művészi szubjektivitás. Az egyik legismertebb példa az After the wall: Art and Culture in post-Communist Europe (1999) című kiállítás és tanulmánykötet, mely a magyar művészeti recepciójára is nagy hatással volt. Hasonló gondolatmenetet követ kifejezetten a balkáni régióra vonatkozóan a „In search of Balkania“ (kurátor: Peter Weibel) 2002-ben Grazban, illetve a Die Zukunft ist am Balkan (Harald Szeemann) Bécsben, 2003-ban is. Ezek a kiállítások jellemzően nem a jelenlegi határok, hanem a Balkán-fogalom köré rendezték a posztjugoszláv munkákat. A térség-specifikus alapon működő narratívák azért is lehettek annyira sikeresek, mert a hosszú elszigeteltség után végre a Szerbiában élő művészek is meghívást kaptak a kortárs művészet nemzetközi intézményeibe. A szerbiai művészek külföldön folyamatosan a többi posztjugoszláv állam művészeivel együtt állítottak ki, megmaradt az összetartás, amit a regionális alapon kialakuló nemzetközi jelenlét mellett a helyi művészeti kezdeményezések is építettek, erősítettek. Ennek bizonyítéka a 2001-ben megrendezett Conversation című kiállítás a Museum of Contemporary Art Belgrade-ban (Muzej Savremene Umetnosti, Beograd, MSUB) vagy az October Salon nyitása a nemzetközi jelenlét felé, mely a Continental breakfast című kiállítással kezdődött és a következő években is folytatódott, de az újvidéki kortárs intézmény számos együttműködésen alapuló kiállítása is. Ezek a tárlatok előkészítették a szerb művészet nemzetközi jelenlétének alapjait is.
Ješa Denegri szerb művészettörténész és kritikus a 2000 után Szerbia kortárs művészeti szcénájában történtek körülírására a glocal kifejezést használja, mely az univerzalizáló és partikularizáló tendenciák szimultán jelenlétét fedi[v]. A 2000-es évek közepéig még zárt társadalom elszigetelt kortárs képzőművészeti élete több mint tíz év alatt nagyfokú átalakuláson ment keresztül. Az intézményi háttér, bár lassú folyamat eredményeként, szintén egyre kedvezőbb feltételeket biztosított. Ennek két alapköve a belgrádi MSUB és az újvidéki MSUV (Muzej Savremene Umetnosti Vojvodine), de találunk mindkét városban kulturális centrumokat, művészek által létrehozott alternatív helyszíneket és egyre több kortárs művészettel foglalkozó kereskedelmi galériát is.
Újvidék
Novi Sad, vagyis Újvidék főtere február elején a Festival Ljubavi-nek adott otthont, ami a Valentin-nap meghosszabított változatának tűnt. Ennek köszönhetően reggeltől estig a legismertebb szerelmes pop számok szóltak a hangszórókból, „Everything I do, I do it for you”. Szív alakú ételeket és tárgyakat lehetett vásárolni, különféle nyelven megtanulni a szót, hogy szeretlek, és a fesztivál angyalaként, szárnyakkal ékesítve posztolni önmagunkat a közösségi médiában. A szárnyakról Igor Grubic Sooty Faced Angels című sorozata jutott eszembe, amely a 2000-ben, a szerbiai Kolubara bányában zajlott sztrájkban résztvevő bányászokat mutatja, a mögöttük levő vasfelületre festett angyalszárnyakkal. A sztrájk története jól ismert az országban, hiszen ez a bánya olyan mennyiségű kőszén kitermelésére volt képes korábban, mely Szerbia energiafelhasználásának mintegy felét fedezte, és így a bányászok elég erősek voltak ahhoz, hogy sztrájkjukkal az utolsó kommunista elnököt, Slobodan Miloševićet is politikai lépésekre kényszerítsék. A képek a munka igazi hőseivel szembesítenek, akik hozzájárultak a rezsim megdöntéséhez.
Az újvidéki kortárs múzeum, az MSUV nem önálló épületben működik, a helytörténeti múzeummal osztozik az épületen, ennek köszönhető, hogy mellette tankok és egyéb katonai járművek parkolnak szépen rendezett kavicságyakon. A felújított park pedig jele annak, hogy a város gőzerővel készül az Európa Kulturális Fővárosa 2021 programsorozatra, melynek Újvidék ad majd otthont, Temesvárral közösen. Az esemény előkészítésén az erre a célra létrehozott Novi Sad 2021 alapítvány dolgozik, melynek tevékenysége, bár sok művésznek ad munkát és érvényesülési lehetőséget, eléggé megosztó. Az alapítvány munkatársainak kinevezése nem kifejezetten szakmai alapon történt, de a helyi művészek jobban aggódnak amiatt, hogy a beruházások és a megvalósuló művészeti projektek vajon hosszú távon is elősegítik-e majd Újvidék vezető szerepét a régió kortárs kultúrájában, és hogy a program, amelynek kidolgozásában számíthatnának a városban eddig is komoly szakmai programot felmutató intézmények munkatársaira, egyelőre kevés egyeztetéssel, szinte teljesen új alapokon, erős politikai kontroll mellett szerveződik.
A vajdasági történeti múzeummal megosztott helyszínen működő MSUV az elmúlt években komoly szakmai munkával, elképesztően erős kurátori koncepcióval dolgozott a régió nemzetiségi sokszínűségének bemutatásán, aktuális problémáinak kifejezésén és a nemzetközi kontextus erősítésén, ideértve a Balkán új államaival való kapcsolatrendszer kialakítását és fenntartását is. Novi Sad (Újvidék, Neusatz) jellemzően soknemzetiségű város volt, jelenleg azonban a volt Jugoszlávia területén mindenütt nemzetállamokat építenek, és ennek a lakosság összetételében is láthatók a nyomai. Ha Szerbia mielőbb csatlakozna az Európai Unióhoz, akkor Újvidék újra bekapcsolódhatna egy olyan áramkörbe, amilyenbe régebben, de ennek egyelőre kicsi az esélye. A kortárs intézmény és benne Sanja Kojic Mladenov kurátor és csapata kiállításaival így széllel szemben, de annál markánsabban képviseli a kisebbségek érdekeit. A Risk Change projekt 2016 óta tart, és 2020-ig foglalkozik a 21. századi migráció jelentésének diverzitásával és az állásfoglalások, szempontok ütköztetésével[vi]. A legutóbbi nagy kiállítás címe pedig My Art is My Reality, és a hatalom változékony pozícióin keresztül a régióban élő roma lakosság történelmi elszigetelődésével foglalkozik, vizsgálva a domináns nézőpont okozta hatalmas veszteségeket.
Voltaképpen már az meglepheti a látogatót, hogy a meghívott, részben roma művészek saját szemszögből formálnak véleményt, hiszen az évtizedek alatt kialakult hátrány már az egyébként mindenki számára szabad véleménynyilvánítást is láthatatlanná teszi a társadalom peremén élőknek. Emilia Rigova, az egyik kiállító művész a kulturális és társadalmi sztereotípiák mellett a test átpolitizálásával foglalkozik munkáiban. Az elmúlt években azt vizsgálta, miként sajátították ki a roma testet az európai kultúrtörténetben. A Vomite, ergo sum! René Descartes híres mondatát alakítja a mainstream kultúra romákról alkotott sztereotípiái szerint. Ez vagyok én, szerintetek! – vágja a látogató arcába.
A múzeum mellett az újvidéki kulturális központ (Kulturni Centar Novi Sad, Cultural Center of Novi Sad) is több kiállítóteret működtet, amelyekben kortárs művészek is bemutathatják munkáikat. A nagyobb intézmények mellett megtaláljuk a Sok galériát, melyet a Šok Zadruga (Shock Cooperative) aktivista művészei hoztak létre. A több helyszínen is működő közösség tevékenysége 1993 óta, különböző névváltásokkal folyamatos. A Sok vagy Shock Gallery az Art Clinic nevű kezdeményezés részeként működik, és abból az utópikus gondolatból indul ki, hogy a művészet képes gyógyítani és megváltoztatni a világot. A mindössze két négyzetméteres kiállítótér különös viszonyt teremt műtárgy és néző között, utóbbiból egyszerre egy vagy legföljebb kettő léphet a helyiségbe. Az elmúlt években több tucat fiatal alkotó mutatta be munkáit ebben a provokatív környezetben.
A Kuda.org egy újvidéki székhelyű, kifejezetten aktivizmussal, művészettel és politikával foglalkozó új média központ. A független szervezet 2001 óta hoz össze teoretikusokat, alkotóművészeket, kutatókat és zenészeket, hogy a szélesebb közönség bevonásával, együtt gondolkodjanak a kortárs művészeti gyakorlatok változó kereteiről. Projektalapú programjaik workshopok, kiállítások és konferenciák formájában valósulnak meg különböző szervezetekkel és intézményekkel.
Belgrád
Az MSUB 2017-ben nyitotta meg újra a kapuit, miután befejezdődőtt a múzeum döcögős finanszírozású, tíz éven át tartó teljes rekonstrukciója. Az újranyitás nem volt egyértelműen örömünnep, amit a Megvesztegethetetlenek Szalonja (Salon Nepotkupljivih) egy tiltakozó performansz formájában fejezett ki. A művészcsoport a szerbiai kultúrafinanszírozás általános állapota, a pártok felöl érkező politikai nyomás és a médiakotroll miatt adott hangot elégedetlenségének (az artportal beszámolója az eseményekről itt).
A nagyobb intézmények politikai ellenőrzése és a szakmai szempontok figyelmen kívül hagyása erősíti a független kortárs művészeti helyek szerepét, melyek közül az elmúlt néhány évben a kereskedelmi galériák kezdtek gombamód szaporodni. Művészek által működtetett vagy alternatív helyszínből sajnos nincs elég, de léteznek ilyenek, és a nehéz körülményekből adódóan az aktuális helyzetre gyorsan reagáló működési modellekkel dolgoznak, izgalmas eseményeket hoznak létre, hiánypótló kiadványokat publikálnak.
A fiatalokat a helyszínek hiánya ugyan gátolja, de nem akadályozza meg akcióik szervezésében. Azon a napon, amikor Belgrádba érkeztem, már a Chillton nevű titkos klubban ünnepelt egy csoport a helyi művészeti egyetem, az Univerzitet umetnosti u Beograd (University of Arts in Belgrade) tanulói közül, akik a város egyik roma szegregátumában leégett ház felújítására szerveztek kampányt. Ahogy Jelisaveta Rapaic, az egyik szervező mesélte, volt mit ünnepelni, hiszen az egynapos vásárra több száz munka érkezett és a jól kitalált esemény, melynek a Belgrade Centre for Human Rights (Beogradski centar za ljudska prava) adott helyet, órák alatt összegyűjtötte a rekonstrukció árát.
Eugster II Belgrade
Belgrád egyik viszonylag új és népszerű kereskedelmi galériája körülbelül fél óra séta a belvárosból a kikötő felé, síneket és rakodódarukat keresztezve, raktárépületek mellett elhaladva. Maga a kiállítótér és az azt befogadó épület kialakításán egy TEN nevű, kutatókból, építészekből, dizájnerekből és írokból álló csoport dolgozott, amely jellemzően független kulturális produkciók széles spektrumával működik együtt. A különös helyszín, ahogy Natalija Paunic, kurátor említette, vonzó a kortárs művészet iránt érdeklődő közönség számára és közben megfizethetőbb mint egy belvárosi ingatlan. A galéria 2017-ben nyílt, Natalija pedig, aki építészetet tanult Belgrádban, majd Londonban kurátori képzésben vett részt, valamivel alapítás után csatlakozott a csapathoz. Pár éves tapasztalata szerint ugyan a régióban galériát alapítani és működtetni igazi kihívás, lassan azért kialakul a közeg, amely érdeklődik a kortárs művek iránt és költeni is tud ilyesmire.
Működésüket elsősorban helyi gyűjtőkre alapozzák, mert ugyan tagadhatalan egyfajta nemzetközi érdeklődés a volt jugoszláv országok kortárs művészete iránt, de az nem csak a szerb alkotókra fókuszál és egyelőre önmagában túl kicsit piacot jelent. A galéria alapítója ismert kortárs művészekkel dolgozott együtt éveken keresztül és az így összegyűjtött tapasztalat alapján vágott bele az akkor még bizonytalan vállalkozásba. A hely alapvetően kereskedelmi galériaként tartja fenn magát, de terveznek olyan együttműködéseket is, melyek igénybe veszik nemzetközi kuturális intézetek támogatását. Az Eugster II Belgrade galéria, (amely korábban más helyen, egy másik, svájci tulajdonossal együtt működött), az elmúlt évek alatt hasonló aktivitásokat inspirált a környéken. Több hasonló, feltörekvő, illetve established, azaoz befutott művészekkel is dolgozó kereskedelmi galéria nyílt 2015 óta, mint amilyen például a Laufer, a Drina, hogy csak kettőt említsünk.
Remont Gallery
Ezt a galériát egy független művészeti egyesület működteti immár két évtizede, folyton változó politikai és gazdasági körülmények között. Ez már önmagában sem kis teljesítmény. A szakma csak punk helyként hivatkozik rájuk és belépve az irodába, már értem is, hogy miért: könyvek, újságok mindenfelé, az asztalokon stócokba rendezett dokumentumok, enyhe cigarettaszag. Miroslav Karic, az egyesület egyik oszlopos tagja szavaiból kiderül, hogy a Remont elkötelezett segítője a belgrádi kortárs művészeti szcénának és hallva a sok-sok példáról, illetve látva az együttműködések nyomait jelentő katalógusokat, kiadványokat, amelyekért Miroslav percenként felugrik, effelől nincs is kétségem. 1999-es indulásuk óta fáradhatatlanul dolgoznak a helyi erők bekapcsolásán a nemzetközi körforgásba. A Review: The Belgrade Art Scene of the ’90s című projektjük 2001-ben és 2002-ben egy tíz kiállításból álló sorozat formájában az első komoly áttekintést adta a ’90-es évek itteni művészetéről.
Ma már jóval sokrétűbb az a kortárs művészeti szcéna, amelyben dolgoznak, és a Remont tevékenysége is ennek szellemében változott. A galéria maradt, programját pedig egy változó összetételű csapat válogatja az évente beérkező pályázatokból, de kiadtak például egy Contemporary Art in Belgrade térképet is, mely minden érdelkődő számára jelöli a város kortárs művészeti helyszíneit és ezekről egy-egy rövid leírást is tartalmaz. A térkép kiadása hiánypótló és jól mutatja az elmúlt néhány év kereskedelmi galériás fejleményeit, valamint azt is, hogy Miroslav nem a levegőbe beszél, mikor azt mondja, hogy nincs értelme a széthúzásnak, az itteni szűk szakmai közeg tagjai egy hajóban eveznek.
Ostavinska Galerija
Az Ostavinska egyik legérdekesebb projektje, a 15 perces hírnév mintájára kitalált 15 perces kiállítás, amely valamiféle válasz a kezdő alkotók bemutatkozására alkalmas művészeti helyek krónikus hiányára. Az eseményen minden jelentkező művész negyven percet kap, hogy installálja, megnyissa, illetve megtartsa a kiállítását, majd átadja a helyet a következő alkotónak. A projekt arra is rákérdez, hogy valóban megfelelőek-e a kortárs művészet jelenleg használt formátumai, a bemutatás jellemzői.
A szervező fiatalok szerint a művészeti események leghangsúlyosabb részei amúgy is a megnyitók, amelyek egyben szociális események is, ekkor irányul a legnagyobb figyelem a kiállított munkákra. A projekt a kiállítás folyamatának ezt a mozzanatát megtartja, de a TED előadásokhoz hasonlóan felgyorsítja. A résztvevő művészek számára érdekes tapasztalat, hogy 15 perc alatt kell minél egyértelműbb képet adniuk aktuális munkáikról és azokat részben átültetni az artlecture, vagy lecture performance ma népszerű műfajába.
Kvaka 22
A Kvaka 22 alig egy éve nyílt, független művészeti helyszín. A neki helyet adó épületben, amely foglalt házként indult, de ma már részben legálisan működik, a galérián kívül több műterem, egy kisebb koncertterem és egy mini-múzeum is létrejött. A Kvaka 22 alternatív helyszínként feltörekvő és már ismert művészeknek egyaránt helyet biztosít. Marco Nektan performanszművésszel véletlenül futottam össze itt. Marco szerint épp az ilyen típusú művészeti helyekből működik kevés Belgrádban és egész Szerbiában, ezért van, hogy a fiataloknak nincs igazán lehetőségük lépésről-lépésre eljutni a komolyabb intézményekig. Részben ennek a hiánynak tudható be, hogy a Kvaka egyre népszerűbb, de a helyet működtető csapat egyik alapító tagja, Petar Aleksic szerint ehhez a sok befektetett munka is kellett, amellyel elérték, hogy egyre többen is keresik meg őket izgalmas kezdeményezésekkel, és egyre inkább mernek tervezni.
U10
A korábban a budapesti Art Marketen, legutóbb pedig az aqb-ben is bemutatkozott U10 úgynevezett artist-run, azaz művészek által működtetett galéria. 2012-es alapítása óta megbízható színvonalú kiállítási programot visznek. A független helyszín azon kevesek közé tartozik, ahol a középgenerációs, elsősorban helyi művészek is meg tudnak jelenni munkáikkal és kapcsolatba kerülhetnek kurátorokkal, teoretikusokkal is. Ottjártamkor a Latent Commons című kiállítás volt látható épp, amely a kapitalista élet romjain élő gombafaj szerepét idézte meg. A munkák olyan múlékony együttállásokat mutattak fel, amelyek komplex világunk közös karakterét erősítik és amelyekben az interakciók egymásra utaltságot és folyamatos versengést generálnak. Martin Rhozo például leaf-mining rovarok által a leveleken hagyott nyomokkal dolgozott. A kolumbiai művész felszólítja a látogatót: válasszon a különböző helyekről származó levelek elvihető mintázatai közül és járja végig az útvonalat a maga léptéke szerint.
Marko Markovic horvát művész, aki meghívást kapott a Moscow Biennale for Young Art-ra, azonban a neki szóló meghívólevél véletlenül a szerb, szintén képzőművész Marko Markovic inboxában landolt. (Ez a név igen gyakori a térségben, mint nálunk például a Szabó János.) A moszkvai kiállítás tematikájához a szerb művész szerint passzolt az identitáscsere, így belement a játékba és visszajelzett, majd részt vett a biennálén az erről mit sem sejtő, horvát Marko Markovic helyett. A tökéletes személyiségcsere érdekében javasolta a biennále kurátorának, hogy a szerb Marko Markovic személyében, performanszművészként venne részt a kiállításon. A kurátor elfogadta az ötletet és elkezdett vele a szerb M.M-ként dolgozni, aki valójában tényleg ő volt. A U10 egy installáció keretében mutatja be a levelezést a kurátor és a művész között, és projektoron végignézhetünk egy beszélgetést, melyre eredetileg mindkét Marko Markovicot meghívták, de végül csak a szerb jött el. Itt a személyiség meghekkelését jogi, etikai és művészeti szempontból is vizsgálták a beszélgetők. Például: meglopta-e vajon a másik alkotót a művész, amikor helyette utazott a kiállításra? A szerb Marko Markovic szerint az, hogy művészeti szempontból a projekt izgalmas kérdéseket vet fel a kortárs művészeti ipar gépezetének működésével kapcsolatban, legitimálhatja a többi szempontot is.
Supervisuelna
Az elektronikus és print média inadekvát figyelmének, a szakmai sajtó hiányának enyhítésére jött létre a már kezdetektől teljesen független, a szakma különböző képviselőinek energikus és lelkes munkájával működő online lap, a Supervisuelna. A készítői elsősorban barátok és csak másodsorban szerkesztői ennek a szakmai sajtóorgánumnak. Egymás között a különböző érdeklődési területek szerint osztják meg a feladatokat, így nagyjából teljes képet tudnak adni a kortárs közeg izgalmas kezdeményezéseiről. Ivan Suletic, az egyik szerkesztő úgy látja, hogy 2013-ban, mikor elkezdtek dolgozni, muszáj volt valahogy felrázni, stimulálni a szcénát. Azóta változtak a feltételek és az online magazin is abba a helyzetbe került, hogy újragondolja feladatait az egyre üzletiesedő művészeti világban. A Supervizuelna jelenleg nem annyira aktív mint korábban, de továbbra is izgalmas adatbázisa az elmúlt évek történéseinek.
Átlépve az új évezredbe, a szerbiai kortárs művészet végre megszabadulhatott a ’90-es évek zárt társadalmának valamilyen irányban elfogult művészetfinanszirozásától és annak követelményeitől[vii] . A valódi függetlenedés az elmúlt tíz évben érzékelhető, ekkor jelentek meg a több lábon álló, különböző hazai és nemzetközi magánszemélyekkel, cégekkel és szervezetekkel együttműködő művészeti helyszínek, melyek már a fontosabb művészeti eseményekre is meghívást kaptak és résztvesznek a szocializmus, majd a háború éveinek feldolgozásában, illetve ezen időszakról szóló angol nyelvű publikációk elkészítésében. A kereskedelmi galériák térnyerésének köszönhetően tovább polarizálódott a szcéna és ha lassan is, de bővülni kezdett a kortárs munkák vásárlására is nyitott hazai műgyűjtők köre. A fiatal művészek nincsenek elkényeztetve, kevés az ösztöndíj és a művészeti akadémiák is viszonylag lassan alkalmazkodnak az új évezred művészeti oktatásának változó kereteihez. Az ország pedig még mindig cipeli az elszigeteltség örökségét: a határok ugyan nyitva állnak, de a vízumkényszer még mindig nehezíti az utazást.
Belgrád, de az MSUV tevékenysége által Újvidék is nagy hatással van a délszláv államok kortárs művészetének nemzetközi jelenlétére, számos együttműködés kapcsolja össze a volt Jugoszlávia utódállamainak alkotóit, kurátorait, teoretikusait. Az MSUB gyűjteménye egyedülálló a régióban, belőle különböző válogatások folyamatosan láthatók a felújított múzeum tereiben. Ugyan a Balkánon még bőven zajlik a fiatal nemzetállamok kultúrájának és történetének újraírása és sokak szerint semmi sincs lezárva, sőt bármikor kitörhet egy újabb háború Szerbia határai mentén, mindenképpen jó látni, hogy a szomszédos országokból érkező művészek együttműködését a politika által folyamatosan fenntartott feszültségek, konfliktusok nem törik meg. Ha a területi vitákról, elvesztett országcsakrákról vagy az erősődő nacionalimusról kérdezem őket, a közös asztalnál jól megférő művészek csak legyintenek.
[i] http://mesemorzsa.blogspot.com/2013_01_06_archive.html
[ii] Magdalena Reksc: Post-Yugoslav Collective Memory: Berween National and Transnational Myths
[iii] Active Retreat, p. 387.
[iv] From Consideration to Commitment. Art in Critical Confrontation: Introduction, 6.old
[v] Ješa Denegri, Symptoms of Serbian Art Scene After Year 2000, 10. old.
[vi] Risk Change 01, MSUV.ORG, 2018, Novi Sad, Serbia, 7. old.
[vii] Stevan Vukovic: Pessimism of the Intellect, Optimism of the Will, 54. old.
A szerző köszönetet mond segítségükért az alábbiaknak: Jelisaveta Rapaic, Miroslav Karic, Natalija Paunic, Petar Aleksic, Sanja Kojic, Ivan Suletic, Olja Triaška Stefanović és Sanja Andjelkovic.
A cikk az East Art Mags program keretében készült, az Erste Stiftung támogatásával.
Fotók: Erdei Krisztina. A nyitóképen Emilia Rigova videójának egy részlete látható.
