Fragmentumok Budapestből, helyek, kövek, sarkok. És a város lakói. A FUGA Galériában látható Frankl Alion Budapesti Körút című sorozata, amely a portré műfaját a városi helyszínek megörökítésével kapcsolja össze. Megkérdeztük, miért?
Az volt az eredeti elképzelésem, hogy megörökítek néhány művészt a törzshelyén, budapesti kávéházakban. 2004-ben aztán Wim Lamboo, egy holland fotós, aki Budapesten készített művész-portrékat, felkeresett, hogy a lakásomban csináljon egy képet rólam. Nekem meg eszembe jutott, hogy sokkal izgalmasabb lenne, ha nem a szobámban fotózna le, hanem elvinném néhány kedvenc helyemre. Elmentünk a Ferdinánd-hídhoz, ami ott van a Nyugati pályaudvarnál, az aluljáróban ugyanis van egy fantasztikusan jó szobor. Azután megmutattam neki a Lánchíd-presszó helyét is, maga a presszó ugyanis már nem volt meg akkor. Egészen varázslatos hangulatú hely: teljesen benőtte a gaz, és a falaknak is egyedi textúrája van. Az elkészült fotókon látszott, hogy működik az ötlet. Már csak az alanyokat kellett megtalálnom. Különböző területekről válogattam alkotó embereket, akiket ismerek, és akiknek szeretem a munkáit. Vannak köztük építészek, írók, képzőművészek, de tudósok is. Arra kértem mindannyiukat, hogy olyan fővárosi helyszíneket válasszanak, amelyekhez kötődnek, ami számukra „A Hely” Budapesten.
A koncepció része volt az is, hogy az elkészült képekhez szöveget is ír mindenki?
Nem, közben jött az ötlet. Nem nekem jutott eszembe, de nagyon örülök, hogy így alakult. Vidor Ferenc építészben merült fel, hogy megírja, miért pont ezt az épületet választotta. Mindenkinek felajánlottam egyébként a lehetőséget, de nem volt kötelező szöveget írni a képekhez. A többség lelkesen csinálta, Falcsik Mari például annyira belelendült, hogy egy három oldalas novella olvasható a képek mellett.
A Fuga Galériában tizennyolc kép szerepel, de összesen hány fotóból áll a sorozat?
Körülbelül száz képből. Érdekes módon a helyszínválasztásnál nagyon sokan a gyerekkorukba mentek vissza. Többen választottak hidakat, de például Koronczi Endre egy benzinkúthoz vitt el engem. Waseda Mika, az Oszakai Egyetem magyar tanszékének vezetője, a magyar kultúra nagykövete a Bambit választotta, ahol pöttyös bögréből szokott kávét inni. Azt is érdekes volt megfigyelni, hogy a kiválasztott helyek ezer szálon kapcsolódnak régi munkáimhoz is. Orosz István grafikus portréja például egy Andrássy úti palota gyönyörű falikútját is megmutatja, ahol több fotót is készítettem korábban. Kicsiny Balázs képzőművész pedig egy régi cipészműhelyt választott.
Amikor a jelent fényképezed, akkor is a múltról beszélsz. Ott van például a hagyományos mesterségeket bemutató fotósorozat, amelyből könyv is készült Múltidéző mesterségek címmel. Vagy A másik város című kötetben található képek, amelyek Budapest rejtett szépségeit ábrázolják. Miért foglalkoztat ennyire a múlt?
Ezeken a fotókon érezni az időt. Tulajdonképpen minden fotós a múló időt szeretné lencsevégre kapni. Közhely, hogy minden fotó megállítja az időt. De ha ránéz az ember a mesterségekről szóló sorozat képeire, szinte hallja, ahogy pusztítják az évek a követ, a falat, ahogy pereg a vakolat. Ezek mind az idő lenyomatai, amelyeket „láthatóvá” tesz a fotó. A múló idő „jelenvalóságától” ugyanakkor otthonossá lesz egy-egy hely. Egyébként ebben a sorozatban például a paplanost vagy a késköszörűst ábrázoló fotóval olyan szakmákat őriztünk meg jelképesen, amelyek azóta már nincsenek. Van egy másik kedvenc sorozatom: olyan téglákat fotóztam Budapesten, amelyeken rajta hagyta kézjelét a városi ember. Ráadásul az egymás mellett lévő üzenetek, rajzok szerzőit évtizedek, néha akár több, mint egy évszázad választja el egymástól az időben. A kedvenc tégláim a a Múzeum körúton találhatók: itt volt a lóvasút egyik végállomása, ahol a váltóőrök rengeteg jelet hagytak az utókornak: beírták az évszámot, – a legkorábbi véset 1878-as – a nevüket. Volt aki önarcképet készített, de megmaradtak komplett rajzok is. Ez tulajdonképpen egyfajta ősgraffiti. Olyan tégla is van, amelyet teleírtak ceruzával, de az idő pusztítása miatt a szöveget már nem lehet elolvasni, viszont megmaradt a ceruzanyom, és ettől gyönyörű textúrája van a téglának.
Hogyan figyeltél fel rájuk?
A János Kórháznál kezdődött ez a sorozat: a lányom eltörte a kezét, és meg kellett műteni, ezért sokszor megfordultam ott. Feltűnt,hogy mennyi vésett tégla van egy helyen. Persze már korábban is észrevettem egyet-egyet a városban, de így sokat együtt, mint valami gyűjteményt, ott láttam először. Egyértelmű volt, hogy le kell fotózni. Ezt követően hívta fel a figyelmem Zeke Gyula író, az Astoriánál lévő téglákra.
Sokszor jártam már a János Kórházban, de még soha nem vettem észre egyetlen ilyen téglát sem...
Sok minden feltűnik az embernek, ha figyel. Régebben volt egy kis noteszom, amit mindig magammal vittem, amikor elindultam otthonról, nehogy elfelejtődjön, ha látok valami érdekeset. A Másik város című kötetben van egy fotó, amelyen az Állami Balettintézet épületének angyalkái láthatók. Ez a kép is a „véletlennek” köszönhető. Ott volt találkozóm valakivel, álltam az árkádok alatt, és felpillantottam. Így vettem észre azokat a kis kő-angyalokat, amelyek a nap nagy részében árnyékban vannak, de nekem pont azt a pillanatot sikerült elkapnom, mikor a lemenő nap fényében hirtelen életre keltek. Egy ismerősöm a fotót látva megkérdezte tőlem, hol készült a felvétel, és kiderült, hogy velem ellentétben, ő naponta jár arra, de még soha nem tűntek fel neki az angyalok.
Más szeme van a fotósnak, mint egy hétköznapi embernek, de máshogyan is néz?
Talán az a legnagyobb különbség, hogy nem csak nézek, hanem látok is. Az emberek többsége Budapestet csak használja, de nem élvezi. Az állandó rohanásban nem nyílnak meg a körülöttünk lévő kincsek. Pedig tele van a város titokzatos lépcsőházakkal, kutakkal, belső udvarokon álló szobrokkal, amelyek azután egyik napról a másikra észrevétlenül tűnnek el mellőlünk. Ezért is nagyon fontos, hogy a fotók legalább az emléküket megőrzik. A mai fiatalok már nem tudják, hogyan nézett ki ez a város, amikor mi annyi idősek voltunk, mint most ők. Jól emlékszem arra, mikor a múltidéző mesterségek sorozat első fotóit Lugosi Lugo Lászlóval kiállítottuk a Francia Intézetben, kamasz gyerekek kérdezték, hogy élnek-e még a fotósok, és nagyon elcsodálkoztak, amikor kiderült, hogy igen. Úgy gondolták, hogy ezek a képek az első világháború előtt készültek. Fogalmuk sem volt, hogy ez a Budapest még létezik.
Ha önmagadról készítenél portrét, mi lenne a helyszín?
Én is a Bambi presszót választanám, a piros műbőr bevonatú pamlagsort, a klasszikus kávés poharakat, a kerámia várost a falon.
Gócza Anita
