Kurt Grawi sikeres üzletember és bankár volt a múlt század 20-as éveiben, helyzete azonban a 30-as évek közepétől, a fasizálódó Németországban egyre nehezebbé vált. Vállalkozásait kénytelen volt igen nyomott áron eladni, 1938-ban több héten át a sachsenhauseni koncentrációs tábor foglya volt. Végül 1939-ben sikerült felesége rokonaihoz kivándorolnia Chilébe; az akkori szabályok szerint mindössze 10 birodalmi márkát vihetett magával. Korábbi vagyontárgyai közül azonban egytől, Franz Marc 1913-as Rókák című festményétől, amit 1928-ban vásárolt, nem akart megválni, ezért kicsempészte az országból azzal, hogy értékesítéséből finanszírozni tudja új életének első időszakát, illetve családjának kimenekítését Németországból, ami végül egy évvel később sikerült is.
Grawi a festményt egy közvetítőn keresztül először a MoMA figyelmébe ajánlotta. A neves múzeum – vagy azért, mert nem ismerte fel a mű jelentőségét, vagy azért, mert úgy gondolta, az eladó szorult helyzete miatt jók az alkupozíciói – mindössze 800 dollárt ajánlott a képért; vagyis annak a 3 ezer dollárnyi birodalmi márkának is csak a töredékét, amennyit Grawi fizetett érte. Végül egy német-amerikai színész házaspárnak, William Dieterlének és Charlotte Hagenbruchnak sikerült eladnia a festményt 1940-ben, de hogy mennyiért, azt az utóbbi évek alapos kutatásainak sem sikerült kiderítenie – pedig az árnak a restitúciós igény elbírálása során jelentősége lett volna. Mindenesetre nincs ok feltételezni, hogy az üzlet nem a mű reális értékének megfelelő áron köttetett meg.
A kép 1961-en ismét gazdát cserélt, ekkor a német áruházlánc-tulajdonos nagyvállalkozó, Helmut Horten vásárolta meg, hogy aztán egy évvel később a düsseldorfi Kunstpalastnak ajándékozza. Az azóta eltelt közel hatvan évben a Rókák a múzeum gyűjteményének egyik ékköve volt, jelenlegi értékét a szakértők 15-30 millió euróra becsülik. Ennél a múzeumnál jelentkeztek restitúciós igényükkel hat évvel ezelőtt a viszonylag fiatalon, már 1944-ben elhunyt Grawi leszármazottainak ügyvédei. A múzeum álláspontja kezdetben elutasító volt. Pozíciójukat többek között azzal támasztották alá, hogy Grawi özvegye, amikor először jelentkezett restitúciós igényekkel a német hatóságoknál, a festményről nem tett említést. Érveltek azzal is, hogy bár a festmény amerikai eladási ára nem ismert, az minden bizonnyal reális piaci ár volt, tulajdonosát tehát a képpel összefüggésben nem érte kár. De a legfőbb érvük az volt, hogy a kép elidegenítésére nem Németországban, vagy a fasiszta német állammal szövetséges országban került sor, így kizárható, hogy Grawit kényszerítették volna a mű – nyomott áron történő – eladására. Márpedig az 1998-ban Németország által is aláírt washingtoni egyezmény csak a tulajdonosaiktól erőszakkal elvett vagy általuk kényszer hatására áron alul értékesített műtárgyak visszaszolgáltatását irányozza elő, az elvek alkalmazásához kiadott útmutató pedig különbséget tesz a náci érdekövezetben kényszer alatt értékesített és a menekülés után egy biztonságos országban eladott műtárgyak között.
A fentiekből már látszik, hogy a megoldás kulcsa a „kényszer hatására” szűkebb vagy tágabb értelmezése. A szűk értelmezés szerint nyilvánvalóan nem lehet kényszerről beszélni egy szabad és a magántulajdont tiszteletben tartó országban; a tágabb értelmezés szerint viszont a tárgyalt esetben a kép tulajdonosa kényszer hatása alatt hagyta el az országot és kényszerből vált meg a festménytől is, mert semmilyen egyéb eszköze nem maradt létfenntartásának biztosítására és családja kivándorlásának megszervezésére. Ez az eset a restitúciós ügyek között nem számít tipikusnak, de nem is egyedi. A hasonló korábbi esetek általában a restitúciós igény elutasításával zárultak. 2014-ben például egy Lovis Corinth festmény esetében született elutasító állásfoglalás, amit egykori tulajdonosa ugyancsak az USÁ-ban értékesített. A mostani ügy több okból is nagyobb publicitást kapott. Szerepet játszhatott ebben többek között a vitatott műtárgy egészen kiemelkedő egyedi értéke, de az a tény is, hogy a Zsidó Világkongresszus nyilvános nyomást gyakorolt az ügyben végső döntésre jogosult Düsseldorf városára, mint a múzeum fenntartójára. A német gyakorlatnak megfelelően az ügy a vitás restitúciós kérdésekben állásfoglalásra – de nem döntésre – hivatott Tanácsadó Bizottság elé került, amely kétharmados többséggel, hat szavazattal három ellenében a kép visszaszolgáltatását javasolta, mondván, annak értékesítése olyan szoros összefüggésben volt tulajdonosának a náci rezsim általi üldözésével, hogy ehhez képest a mű értékesítési helyének nincs perdöntő jelentősége. A Zsidó Világkongresszus ezt követően foglalt állást, hangsúlyozva, hogy Németország elfogadta a washingtoni irányelveket és ha Düsseldorf városa nem követné a Bizottság ajánlását, akkor „az egy súlyos, negatív jelzés lenne egy olyan időben, amikor a zsidók Németországban aggódnak az antiszemitizmus erősödése miatt”. (A Tanácsadó Bizottság munkájával egyébként a közeljövőben foglalkozni fog a németországi tartományi kulturális miniszterek konferenciája is.)
A düsseldorfi városi közgyűlés a napokban zárt ülésen egyhangú szavazással a festmény örökösöknek történő visszaszolgáltatásáról döntött. A német sajtó a döntést kommentálva megjegyzi, ez az eset is jelzi, hogy „folyamatosan kibővítik” azoknak az ügyeknek a spektrumát, amelyekben a restitúció mellett döntenek, ami ahhoz vezethet, hogy „a múzeumokat elönti a restitúciós igények új hulláma (Frankfurter Allgemeine Zeitung). A Die Welt újságírója megjegyzi, fennáll a veszély, hogy a bizottsági ajánlások elfogadása „az önkény vádját hozhatja magával”.
A festmény további sorsa egyelőre ismeretlen. A múzeumok gyakran ajánlják fel a régi-új tulajdonosoknak, hogy megvásárolják az egyébként visszaszolgáltatandó művet – ezt a Kunstpalast anyagi okokból aligha tudja most megtenni. Időnként sikerül az örökösökkel megegyezni arról, hogy a kérdéses mű tartós letétként maradhasson a múzeumban – erre az örökösök nagyobb száma miatt nincs sok esély. A legvalószínűbb az, hogy Marc remekművével hamarosan találkozhatunk a legnagyobb aukciósházak valamelyikének kínálatában.
A nyitókép forrása: Google Art Project
A cikk lejjebb folytatódik.