Sasvári Edit művészettörténész, a Kassák Múzeum vezetője kapta idén márciusban a MúzeumCafé Díjat, a Szépművészeti Múzeum által alapított lap, a MúzeumCafé elismerését. Az indoklás szerint „az intézmény nemzetközi mércével mérve is látványos tartalmi és formai megújításáért”. A nemzetközi elismerések sem maradtak el, a múzeum Lepsényi Imre alkotta új arculatát 2012-ben Good Design-díjjal ismerték el, s a Kassák megkapta a red dot 2012: communications design díját is.
Csaplár Ferenc után, akinek hatalmas szerepe volt Kassák Lajos életművének kanonizálásban, és Andrási Gábor után, aki a múzeum teljeskörű korszerűsítését végezte el, Sasvári 2010 októbere óta vezeti a múzeumot. Az új állandó kiállítás 2011-ben nyílt meg. Az óbudai, aprócska Kassák Múzeum, új logójában a felkiáltójellel kombinált K-betűvel, az ország egyik igen fontos intézményévé vált – sőt, a térségben is lassan megkerülhetetlen lesz. Az artPortal Sasvári Editet interjúvolta.
artPortal: Ahogy Kassák próbálta a világot többféle művészeti ágon keresztül értelmezni, úgy helyezed te is egy szélesebb társadalmi kontextusba mindazt, amit létrehozott.
Sasvári Edit: Kassák teljesítménye és személyisége, egy új művészi attitűdről árulkodik. Igazi huszadik századi művészfigura volt, ő és elvbarátai egy új művészetfogalmat teremtettek meg. Szemben mondjuk a Nyugat körüliekkel, akik mögött ott volt egy komoly tizenkilencedik századi műveltségi bázis, ő a „semmiből” érkezett. Félig szlovák, félig magyar, szegény családból származott, és a saját erejéből emelkedett fel. Bizonyos értelemben a kor haladó ideáját, az „új ember” típusát testesítette meg. Mindenképpen szeretnénk szem előtt tartani ezeket a szempontokat , amikor róla beszélünk.
Mindig is efféle feladatra készültél szakmailag?
S.E.: Úgy érzem, hogy most a helyemen vagyok. Ez a kis múzeum a kreativitás szabad terepe, elsősorban a kassáki életmű jellegének köszönhetően. Nagyon ritkán adatik meg az embernek, hogy egy saját koncepciót végigvigyen. Kollégáimmal, Szőke Katalinnal és Csatlós Judittal 2011-től kezdve ezen dolgozunk. A múzeumnak komoly múltja van, nem is akármilyen. Ami számunkra fontos, Kassák nyitott, kortársi szemlélete, kritikai attitűdje és érzékenysége a kor problémái iránt. A múzeumot is e vonalak mentén szeretnénk építeni. Természetesen a munkának van egy másik, legalább annyira fontos oldala, Kassák életművének mai szempontok szerint való újragondolása.
(A Kassák Múzeum belső terei, fotók: Gál Csaba és Dobóczi Zsolt)
Milyen koncepció szerint építettétek fel az állandó kiállítást?
S.E.: Nehéz ebben a műfajban, egy kis térben megragadni Kassák komplex életművét. A folyóiratai voltak azok, amelyek végigkísérték az életét, 1915-től haláláig. Ezért is gondoltunk arra, hogy az állandó kiállítást a folyóirataira fogjuk felfűzni, mert minden egyes lap egy új korszakot, új miliőt, új szemléletet jelez. A Tett a tízes években egyértelműen politikai, antimilitarista lap volt, a budapesti MA inkább képzőművészettel foglalkozott, ezen belül is a művészi aktivizmus kérdéseivel, amelyek szorosan összefonódtak társadalmi kérdésekkel. A bécsi emigrációban szerkesztett MÁ-ban Kassákék avantgardizmus felfogása egy nemzetközi térben mutatkozott meg. Amikor hazajött 1927-ben, megalapította a Dokumentum című folyóiratot, amivel tulajdonképpen lekerekedett az avantgardista korszaka, annál is inkább, mert ez az egész ügy a 20-as évek végén „lecsengett” nemzetközileg, Magyarországon pedig ennek a fajta művészi gondolkodásnak nem volt szellemi felvevőpiaca. A Munka már egy másik történet, az a szó hagyományos értelmében nem a művészetről szól. Kassákot és barátait a munkáskultúra foglalkoztatta, szociológiai kérdések, a folyóirat keretei között jött létre az első szociofotó mozgalom. Ebből is látható, hogy mindig megtalálta a formáját annak, hogy a legadekvátabb módon tudjon reagálni a kor legfontosabb kérdéseire.
Melyek azok az eddig háttérben lévő szempontok a Kassák-kutatásban, amelyekre a múzeumnak fel kell hívnia a figyelmet?
S.E.: A korszövet, a kassáki életmű kontextusa. Egyrészt a politikai, társadalmi környezet, a húszas-harmincas évek „ellenkultúrája”, a történeti avantgárd és modernizmus kérdésköre. Hogy milyen pozíciót foglal el Kassák ebben az összefüggésben. A másik a kortárs szál. Ma a kortárs művészetnek, itthon és külföldön egyaránt, meghatározó ága az úgynevezett társadalomkritikus művészet. Magyarországon ezt Kassák honosította meg. S a kritikai szerepét mindig egy független pozícióból gyakorolta: nem állt mögötte párt, ebből a szempontból egyszemélyes „intézmény” volt, a saját nézőpontjából kritizált, ami egy életveszélyes dolog. De rendkívül hitelessé is vált ebben a szerepében. Szuverén művésztípus volt. 1919-ben, a Tanácsköztársaság idején, amikor arról volt szó, hogy egy olyan berendezkedés jön, ami kedvezhet ennek a típusú művészetnek, amely nem az elitkultúra szerepére tör, visszautasította a hatalom arra vonatkozó ajánlatát, hogy az avantgárd „hivatalos művészet” legyen.
Ezért vesztek össze Kun Bélával?
S.E.: Igen, van köztük egy levélváltás, amelyben Kassák tisztázza, hogy művészetüket nem lehet politikai célra felhasználni. Ez kemény dolog volt, de elgondolkodhatunk azon, hogy Kassák, aki egy forradalmi művészet megteremtésén fáradozott, akkor, amikor eljött a lehetőség, hogy ez, mint hivatalos művészet funkcionáljon, nemet mond. Pedig, ha belegondolunk, micsoda lehetőség lett volna. Lépése világos helyzetet teremtett abban a tekintetben, hogy a művészet, még ha speciálisan társadalmi kérdésekkel foglalkozik is, nem tartozik a politika által kisajátítható területek közé. Visszatérve a kutatás új szempontjaira, amikor idekerültem, először is megnéztem a múzeum történetét. Természetesen ismertem Csaplár Ferencet, az első igazgatót, aki 30 év alatt felépítette és kanonizálta Kassákot, mint képzőművészt. Erre azért volt szükség, mert a Kádár-rendszerben íróként elismerték, Kossuth-díjat is kapott 1965-ben, de képzőművészként nem.
Ennek mi az oka?
S.E.: Absztrakt művész volt, és mint ilyet, a Kádár-rendszer eleve nem fogadta el még a 60-as években.
Őt is lehetett volna „alakítgatni”, ahogy mondjuk például József Attila életművéből is sok mindent „ki lehetett hozni”.
S.E.: Ha Kádárék elismerik Kassákot, mint absztrakt festőt, az egyrészt a rendszer nagyvonalúságát bizonyította volna, másrészt némi országimázs javító potenciált is jelenthetett volna Kassák nemzetközi kapcsolatai miatt. A 60-as években még éltek nemzetközi hírű barátai, Tristan Tzara például, a dadaista mozgalom egyik legjelentősebb figurája. Korabeli dokumentumokból kiderül, hogy a magyar kultúrpolitika az ötvenes évek végétől szeretett volna építeni erre a kapcsolatra és közös kötetek kiadását tervezte Tristan Tzarával, annak ellenére, hogy Tzara a nemzetközi nyilvánosságban erősen kritizálta Kádárékat az 56-os forradalom leverése miatt. A kötetből végül nem lett semmi. Mindenesetre nem omlott volna össze a rendszer amiatt, ha csinálnak egy kiállítást Kassáknak az Ernst Múzeumban, amit ő kiválasztott magának erre a célra. Ehelyett élete utolsó évében, teljesen megalázó szituációban, a Fényes Adolf teremben kellett megrendeznie életmű-kiállítását. Ebben a kis történetben is benne van Kassáknak a hatalom szemszögéből irritáló személyisége és a kommunista rendszereknek az absztrakt művészethez való irracionális viszonya is.
Ezért volt nagyon fontos Csaplár Ferenc munkája, hisz integrálta Kassákot a képzőművészeti kánonba.
S.E.: A nemzetközi avantgárdkutatásban mindig is komoly érdeklődés volt a személye iránt. Csaplár célja az volt, hogy felépítse Kassák „virtuális emlékművét”. Ez tökéletesen sikerült, de a mi feladatunk más. Elég idő eltelt ahhoz, hogy rálátásunk legyen erre az időszakra, és mai szempontok szerint értékeljük újra Kassák életművét. Egyrészt nemzetközi programokba kell integrálni a hazai Kassák-kutatásokat, másrészt meg kell nézni, melyek azok a részei az életműnek, amelyekre eddig kevés figyelem jutott. Én úgy gondolom, hogy Kassák társadalomkritikai tevékenysége ez a terület. A másik fontos dolog, hogy a nagy művész-óriások felépítése, vagy kultuszuk ápolása helyett a művészettörténetben, illetve a muzeológiában is egyre inkább a kontextuskutatásra kerül a hangsúlyt: hogyan lehet egy-egy életművet elhelyezni egy társadalmi összefüggésrendszerben, vagy nemzetközi relációban. Ezáltal persze relativizálódik ez a bizonyos művész-óriás szerep, látszólag „leomlanak az emlékművek”, de közben jobban megismerjük a közeget, amiben dolgoztak, nem utolsó sorban e személyek is visszakapják normális léptéküket, anélkül, hogy szerepük kisebbedne. Nagyon fontos megismerni a korszövetet. Tavaly volt egy kiállításunk, amely Madzsar Alice körével foglalkozott, akik Kassák Munka-körével párhuzamosan működtek. Kapcsolatban álltak, ismerték egymást, ők is a korszak szubkultúrájának egyik fontos csoportja voltak, de kritikai viszonyban álltak Kassákékkal. A kiállítás révén kiderült, mennyire másképp látta ez a két csoport a munkáskultúra ügyét például. Rendkívül tanulságos számunkra az, hogy milyen volt Kassák megítélése kortársi nézőpontból.
A korszak sokféleségére szeretnétek rámutatni?
S.E.: Árnyalni szeretnénk a képet Kassák személyével és a korszakkal kapcsolatban. Ez határozza meg a gyűjteményfejlesztés fő irányait is. A múzeum anyaga Kassák hagyatékából állt össze: kéziratok, fotók, a levelezése. Mivel a kontextus-vizsgálatra helyeztük a hangsúlyt mind a kutatásban, mind a kiállítási programban, ezért a gyűjteményt is ebben az irányban fejlesztjük. Megvettük például Pán Imre hagyatékának egy részét, a levelezését. Pán Imre Kassák közeli munkatársa volt. Hasonló-típusú anyagot, leveleket, dokumentumokat vásároltunk a Bálint Endre hagyatékból is, aki szintén Kassák egyik közeli barátja volt. A gyűjtési politikánkban tehát alapvetően a dokumentumok megvásárlására koncentrálunk. Kassák esetében ráadásul felmerül még egy probléma: hogyan muzealizálható az avantgárd, ami abszolút múzeum-ellenes volt. Ha az ember körülnéz a világban, azt látja, hogy az avantgárdnak nincs múzeuma.
A koncepciódban az is lényeges elem, hogy szélesre kell tárni a kapukat, és minél több embert be kell csalogatni a múzeumba. Számomra ennek érdekes példája az az óvodáscsoport, amely már többször járt nálatok. Mihez kezdenek az óvodások Kassákkal?
S.E.: Először én is megrökönyödtem, mikor a múzeumpedagógus kolléganő, Matuz Edit előállt azzal a tervével, hogy óvodásokat hoz a múzeumba. Végül beláttam, igaza van, sőt, még azt is gondoltam, hogy az avantgárd utópikus, kreatív gondolkodása bizonyos tekintetben nem idegen a gyermeki gondolkodás lényegétől, ahol nincsenek prekoncepciók, szárnyalhat a fantázia. Ezek az igazi elhasználatlan, kreatív erők. Kassák konstruktivista művész, színekkel, formákkal dolgozik. Volt egy olyan foglalkozás például, hogy Edit kivágott geometrikus elemeket, és a gyerekek azokból állítottak össze különböző fantáziadús kompozíciókat. A következő alkalommal utópikus épületeket terveztek műanyag dobozokból, poharakból. Olyan ügyes konstrukciókat hoztak létre, hogy nem akartam hinni a szememnek. A kicsik mellett rendszeresen tartanak nálunk egyetemi órákat, sőt nagy számban jönnek fiatal kutatók is. Egy jubileumi programsorozatot is szerveztünk Kassák125 címen, amelyre a társművészetek képviselőit, elsősorban színházi produkciókat hívtunk meg.
Intenzívebbek lettek a nemzetközi kapcsolatok is?
S.E.: Ez fontos törekvésünk. 2011-ben egy nagy kiállítást rendeztünk Zólyom Franciskával a Berlinische Galerie-ben. Ott is az volt a dilemma, hogy eredetileg egy monografikus kiállításról volt szó, de úgy gondoltuk, nem szerencsés, ha Kassák önmagában áll, mutassuk be inkább az orosz, német, román, jugoszláv, holland avantgárdhoz fűződő kapcsolatrendszerét. Ugyanis ha bemegy egy német látogató, lehet, hogy neki Kassák neve nem mond semmit, de ha ott látja mellette a berlini Der Sturm Galériát vagy a Die Aktion folyóiratot, akkor abban a pillanatban el tudja helyezni Kassákot is. Az avantgárd művészet kérdései igazán csak nemzetközi, vagy minimum regionális összefüggésekben értelmezhetők, nemzeti keretek között nézve ez a dolog már meglehetősen problematikus. Egy neves zágrábi magángyűjtő, Marinko Sudac eljött hozzánk, hogy szeretné bemutatni a gyűjteményét, egy a kelet-közép-európai avantgárdot széles körben reprezentáló, fantasztikusan gazdag anyagot. Kassák folyóirata, a MA a Zenit című jugoszláviai folyóirat mintája volt, ahogy ezt megtudjuk a dokumentumokból, és a két lap kapcsolatát, ezen az anyagon keresztül érdekesen be tudtuk mutatni. Szándékosan mondtam kapcsolatokat, és nem párhuzamot. Számunkra ugyanis elsősorban nem a párhuzamos működés reprezentációja az érdekes, hanem az, hogy a szálak hol érintkeznek, hol vannak feszültségek, konfliktusok vagy kapcsolódási pontok.
Az állandó kiállításban van is egy bonyolult tabló a kelet-közép-európai avantgárd csoportok, folyóiratok egymást keresztező útjairól.
S.E.: Ezt egy fiatal művészettörténész, Orosz Márton készítette. Azért tartottuk lényegesnek a kapcsolatokat ebben a formában megmutatni, hogy felszámoljuk ezt az előbb említett párhuzamos szemléletet. Ez azért is lényeges, mert az avantgárd vizsgálata döntően nemzeti kontextusban folyt eddig, és ez nem csak magyar sajátosság. Az avantgárd gyökerei azonban az internacionális környezetben vannak. A MA, a Zenit vagy a Contimporanul, a de Stilj állandóan reklámozták egymást, cikkeket cseréltek: 2-3 hét késéssel eljutottak a hírek Magyarországra Berlinből vagy Bukarestből, egy élő hálózatot alkottak. Naprakészek voltak az európai művészet kérdéseiben és közvetítésében, az információáramlás fő médiumai voltak ezek a lapok. Ugyanakkor Kassák végig „haza” dolgozott. Azokat az információkat, amiket bécsi emigrációja alatt a folyóiratban közzétett a modern művészet európai fejleményeiről, teljes mértékben a hazai közönségnek szánta, méghozzá nevelő, tanító célzattal.
A cikk lejjebb folytatódik.