Arca egy televíziós kulturális műsorból ismerős, hangja egy komolyzenei rádióadásból, emellett a Magyar Antikváriusok Egyesületének elnöke és a Bősze Ádám Zenei Antikvárium tulajdonosa. Van-e létjogosultsága a zenei specializálódásnak az antikvár piacon, mit lehet tenni addig, míg kialakul a magyar gyűjtőkör és milyen ritkaságokra bukkanhat a szorgalmas kutató? Többek között ezekről kérdezte az artPortal Bősze Ádámot.
artPortal: Aktív zenész is, vagy inkább zenetudós, elméleti szakember?
Bősze Ádám (B.Á.): Gyerekkorom zene nélkül telt el, harmadikos gimnazistaként irigyeltem el egy osztálytársam gitártudását, – ő egyébként valóban zenész lett – és ettől kezdve szerepel a zene az életemben. Viszont hamar rádöbbentem, hogy az aktív zenéléshez alapvetően tehetségtelen vagyok, süket és fakezű. Az esztergomi ferences gimnáziumba jártam, ahol úgy éreztem, két út közül kell választanom: színész vagy szerzetes leszek. A Színművészetire nem vettek fel, maradt a szerzetesi pálya, ami mellett akkoriban kötelező volt egy civil egyetemet is választani. Én a Zeneakadémián zenetudományi szakra jártam, igaz ötödévesként már civilben, hiszen 8 év után elhagytam a szerzetesrendet.
Mi volt az oka a kilépésnek? Netán szerelmes lett?
B.Á.: Egész más oka volt. Hét év alatt rájöttem, nem azért vagyok ott, amiért a többiek, hiányzott belőlem a komolyabb elköteleződés, egyszerűen csak szerettem a közösséget, ami ott körülvett. Gondolkoztam egy évet, végül kiléptem.
Hogyan lett aztán zenei antikvárius?
B.Á.: A Zeneakadémián már gyűjtöttem a kottákat, mindent, amiből játszottam mindig megvettem. A szerzetesi tanulmányi időszak után a Móricz Gimnáziumban kezdtem el tanítani, 1994 novemberétől pedig a Magyar Nemzetnél vállaltam zenekritikusi munkát és azóta töretlenül dolgozom rádiónál, tévénél, újságnál, igaz nagyon hamar felmértem, erre egzisztenciát alapozni nem lehet. 2003-ban, egy pénzszűkös helyzetben felraktam néhány kottát az eBay-re: váratlanul gyorsan és sikeresen elkeltek. Elkezdtem utánajárni, gondolkodni, kialakítani egy működőképes üzleti modellt először a saját gyűjteményem eladható darabjaira. 2004-től működik a cégem, mostanáig internetes antikváriumként, s ezen a tavaszon sikerült szert tenni egy valódi üzlethelyiségre a Zeneakadémiától két perc távolságra. Az álmom persze továbbra is az, hogy egyszer gazdag leszek ebből, vagy legalább a létbiztonságot megteremtem, ám közben a médiamunka továbbra is megmaradt. Ez fura kettős életet eredményez, viszont sem az egyiket, sem a másikat nem tudom teljes erővel csinálni, sajnos.
Bősze Ádám zenei antikváriuma Budapesten, a Zeneakadámia mellett. Fotó: B.Á.
Óhatatlanul eljön majd a választás?
B.Á.: Ahhoz, hogy szakmailag a legmagasabb szintre jussak, előbb-utóbb igen, ezzel tisztában vagyok.
Szükség volt üzlethelyiségre is, nem lehet ezt a tevékenységet kizárólag online végezni? Az internetes jelenlét és a külföldi vásárok: ez nem lett volna elég a működő üzleti modellhez?
B.Á.: Két részre kell bontani az üzletet. A márciusban megnyitott bolt valójában egy teljesen átlagos zenei antikvárium, mely nagyszerű helyszín a beszerzésre. Nem beszélve arról, hogy a környéken most nagyon kedvező áron lehet üzlethelyiséghez jutni. Amúgy pedig nálam a használati kották üzlet az „olcsón veszem, olcsón adom” elvre épül. Sokkal érdekesebbek a ritkaságok, még akkor is, ha tisztában vagyok vele: ez egy Monty Python-szakma, nem lehet belőle megélni Magyarországon. Nincs olyan magyar vonatkozású zenei antikvár könyv, amit 15 ezer forintnál drágábban lehetne eladni. A kottákkal más a helyzet, még akkor is, ha itthon nem gyűjti szinte senki, összesen két magyar ügyfelem van, aki komoly gyűjtőnek nevezhető. Mégis: a kotta nemzetközileg érthető jelrendszerre épül, egy ritka kotta Japánban és New Yorkban egyaránt kuriózum. Az a feladatom, hogy bárhol a világban megtaláljam a lehetséges vevőimet. Ezért járok kiállításokra is.
Hová?
B.Á.: Először kinéztem a fontosabb antikvár könyvvásárokat, jelentkeztem, és ahová felvettek, elmentem, aztán már helyben építettem tovább a kapcsolatokat. Kiállítottam Lipcsében, ott kezdtem, és 8 éven keresztül visszajártam, de szerepeltem a frankfurti, a londoni és a stuttgarti vásárokon is.
A külföldi ügyfélkör ezek szerint elsősorban német?
B.Á.: Eleinte valóban főleg Németországból voltak ügyfeleim, később ez bővült. Inkább úgy fogalmaznék, van egy kétezer címből álló listám, s ha elküldök egy új katalógust, Japántól Londonig százan biztosan azonnal visszajeleznek, érdeklődnek, alkudnak.
Kik ők? Viszonteladók, gyűjtők, zenészek, tudósok?
B.Á.: Nem tudom kik ők, csak a szenvedélyüket ismerem, a foglalkozásukat nem. Sok intézménnyel vagyok kapcsolatban és mostanában úgy tűnik, egyre többen vásárolnak Japánból.
Tartott árveréseket is. Milyen tapasztalatokat szerzett és folytatja-e az aukciókat?
B.Á.: Ha az ember ritkaságokkal foglalkozik, óhatatlanul találkozik magyar vonatkozású kiadványokkal, amelyekre senki nem kíváncsi külföldön. Ilyen tételekből tartottam évente két árverést, hogy a magyarországi közgyűjtemények és az a két gyűjtő is be tudja szerezni az őket érdeklő tételeket. Fontosnak tartom a közgyűjteményeket is helyzetbe hozni, pedig ezek a zenei árverések úgy néznek ki, hogy időnként többen vagyunk szervezők, mint az érdeklődők. Nem szeretném abbahagyni az aukciókat, bár lassan gyűlik össze egy méltó katalógusra való.
Érzékel valamit a válságból?
B.Á.: Azért nem, mert itthon valójában alig beszélhetünk piacról, ahogy már mondtam, egy-két intézmény és magánszemély vásárol csupán. Azt viszont érzem, hogy egyre többen ajánlják fel eladásra a zenei kiadványaikat, vásárolni tehát többet lehet, bár az is igaz, főként harmad-, negyedrangú anyagot. Dunát lehet rekeszteni például a 19-20. század fordulójáról származó kuplékottákkal.
Elsősorban Magyarországról szerez be anyagot?
B.Á.: Már rég nem. A külföldi kiállításokon én is vásárolok, és folyamatosan figyelem a kinti aukciókat.
Azt hallottam, az álma egy Haydn-kéziratra bukkanni, de mi volt ez idáig a megvalósult „álomdarab”, a legnagyobb fogás?
B.Á.: Ezt a Haydn-kéziratot mindenhol elmondom, mert meggyőződésem, hogy ha itt élt és alkotott, kell, hogy legyen valahol egy poros padláson egy kézirat, ami előbb-utóbb elkerül hozzám. Az eddigi legfontosabb darab is Haydnhoz köthető, egy kotta a saját könyvtárából, benne a jelzettel, ami alapján bizonyítható volt, hogy Haydn saját példánya. Emellett több első kiadású Beethoven-kottához is volt szerencsém.
Hogyan alakítja ki az árait?
B.Á.: Tájékozódom, és igyekszem kicsit „alálőni” a kinti kollégák árainak, ezzel próbálom az árumat vonzóvá tenni, de még így is – magyar viszonylatban – horrorisztikusan „drága vagyok”. Egyszer bejött hozzám egy fiatal fiú, hóna alatt hegedűvel, szeretett volna egy első kiadású Gluck-kottát. Euróban volt megadva az ár, s amikor ez kiderült szomorúan adta vissza azzal, hogy elképzelni sem tudja, lesz-e valaha ennyi pénze egy kottára. Kint pedig ugyanez az ár rendkívül alacsonynak számított.
A legnagyobb érték, amit eladott?
B.Á.: Egy levelezés Liszt Ferenc második élettársa, Sayn-Wittgenstein hercegnő és Haynald Lajos bíboros között, főként Liszt Ferencről. A Liszt Ferenc Emlékmúzeumot kerestem meg vele, s noha akadt volna másik vevő is, a múzeumnak adtam el.
Gyűjt továbbra is?
B.Á.: Olyan értelemben, mint régen, már nem; de valójában mégis. Szakirodalmat gyűjtök, néha komoly nyomozást is folytatok. A kézikönyvtáram szerintem legalább annyit ér, mint az antikváriumban lévő anyag, igazat megvallva erre vagyok a legbüszkébb.