Az artPortal szerzője, Mesterházy Fruzsina a következőképpen keretezte a kortárs művészeti aukciót, amelynek során a két rendező nő levett egy-egy ruhát minden (korbáccsal) leütött tárgy után:
“A Stripauction tulajdonképpen a hagyományos, intézményi árverések, kereskedelmi mechanizmusok koncepciózus és őszinte kritikájaként is értelmezhető. Ezen kívül a kortárs diskurzusban már mások mellett a Guerrilla Girls (Do women have to be naked to get into the Met. Museum?, 1989) vagy Nagy Krisztina x-T (Kortárs Festőművész Vagyok, 1998) által is megfogalmazott kérdések és kétségek hívták életre az eseményt. Azaz: hogyan léphet ki a nő a férfi tekintet tárgyiasító fogságából, és hogy miként lehet nőként érvényesülni a kortárs művészet világában? A kurátorok több határt is feszegettek ezen az estén, és nem eredménytelenül.”
Pedig dehogyis, ez bizony a dolog maga. Kritika? Ugyan már. Nem kritika van itt, maximum ágencia, a kérdés, hogy kinek mennyi a cselekvési tere, kinek meddig ér a takarója, ami alatt nyújtózkodhat. A fenti aukció szervezőit inkább nem hoznám fel példának (bajos lenne kijelenteni, hogy ezzel “előbbre jutnak az életben”), de ha például Amalia Ulman előre jut az életben azzal, hogy tárgyiasítja magát, az művészet, kritikai reflexió, irónia stb., ha viszont a Magdolna negyedben a prostik tárgyiasítják magukat, akkor megbüntetik őket “tiltott kéjelgésért”, és ha csak ennyi történik, még szerencsések. Aki azt hiszi, ez azért van mert Ulman, mint ember, bármivel is okosabb, szebb, érdekesebb mint akármelyik Teleki téri prosti, az semmit nem ért a világból: bizonyára olyanokkal hitegeti magát, hogy “mindenki azt kapja, amit megérdemel”, és a többi. Csak nehogy egyszer egy menekülttáborban körül kelljen néznie.
Nem szeretném feszegetni, ki, miért csinál ilyet, a pszichologizálás illetve konkrét egyéni sorsok boncolgatása helyett a rendszerszintű összefüggések érdekelnek. Kultúra és ideológia kapcsolódása ebben az esetben például az, hogy egy “Stripauction” nevű, nők pénzért vetkőzéséről szóló esemény kritikaiként van feltüntetve. Ez egy-egy kis lépés abba az irányba, hogy a “szexmunka” elfogadtatása legitimálódjon. Nincs pénzed tandíjra? Ne lázadozz itt, dolgozz inkább, sex work is work…a művelt Nyugaton is, tudjátok. Az eseményen konkrétan elhangzott, hogy New York-ban normális, hogy fiatal művészek szexmunkával keresnek pénzt.
Ez a fajta művészkedés tökéletes eszköz semlegesíteni egy adott társadalmi-termelési rendszer következményeit, a struktúráról az egyénre terelni a figyelmet. Nem gondolhatjuk magunkról, hogy szubjektumok vagyunk, politika helyett marad a pszichológia. Nem lehet kimondani, hogy mindig egy adott kulturális keretezés által közvetítve internalizálják emberek az adott kor, az adott termelési-társadalmi viszonyok lenyomatait is, viszonyrendszereit is, és bennük is, rajtuk keresztül is működik a rendszer.
Tehát nem azért vagyunk versenyeztetett, elnyomottságunkból tőkét farigcsáló, a különbözőséget büszkén képviselő, pszichologizáló paradigmák mentén atomizált individuumok, mert azzá tesz minket a világ, hanem mert ez van, az ember eredendően ilyen, esetleg valamilyen egyéni patológia áll fenn valakinél. Csak a pszichológia, az érzések, a szubjektivitás mindenhatósága marad.
Forrás: Zerohedge.com
Jaj, engem ez sért, engem az sért – felnőtt emberek hisztiznek, mint az elkényeztetett ötéves, és számolgatják az ujjaikon az “elnyomásokat”, “identitásokat”, mintha lenne egy általános iskolás matematikai képlet, ami sokéves intézményi társadalomkutatási projekteket helyettesít. Ha ilyen elnyomás- és individuum-fogalommal operál, akkor az interszekcionalitás (amikor a megkülönböztetés két, vagy több tulajdonság kombinációján alapul, illetve halmozódnak az elnyomások – a szerk.) csak egy trójai faló. A liberális szubjektum kitessékelve az ajtón, visszacsempészve az ablakon.
A prostitúció az a terület, ahol a kiszolgáltatott, érdekvérvényesítésre képtelen nők nagyon, de nagyon tobzódnak az interszekcionális “ciszprivilégiumokban” (aki szereti a legalja ideológiai mocskot, jól fog ezen a ciszprivilégiumon szórakozni).
Nézzük prostituált nők élethelyzeteit: levágják a kezed, mert üszkösödik a krokodiltól, amire a stricid szoktatott rá? Nem viheted haza a gyereked a kórházból, mert nincs lakcímed?
Házirend egy kuplerájban, Zürichben. Minimális ruházat! Képviseld büszkeséggel!
Pornó? A pornó közegészségügyik krízis, tömegeknek árt. Kislányokat előbb kényszerítenek anális szexre, mint ahogy csókolóznának valakivel. Nem azért, mert a férfiak mind állatok, és a tesztoszteron és a mammutvadászat, hanem mert a szexualitás, ahol a szomatikusba kapcsolódik a társadalmi, és kulturális gyakorlatok jelölik ki mind a triggereit, mind a határait a testi ingereknek és reakcióknak. Magyarul, ha sok pornót nézel, akkor megtanulod belőle az ipari nőalázást. Igen, ilyenek a lövöldözős videójátékok is, használják is őket hadi kiképzésben, meg a harctéren szerzett PTSD oldásában. Azért még akad olyan szerencsétlen, aki a pornón szépeleg a hipszterművészkedés máza alatt.
Az artPortal cikke talán még rettenetesebb. A Magdolna negyedben a krokodil és a gyerekelvétel, a művészkedős közegben pedig ez. Egyik sem irónia, kritika, reflexió – ez a dolog maga. Így darál be a rendszer jobb sorsa érdemes nőket. Nem szépelegni kell, hanem változtatni, vagy legalább gondolkozni. Esetleg nem beleállni olyan dolgokba, amikhez nem ért az ember.
