Nemrég mi is beszámoltunk arról, hogy a világ talán legfontosabb design tematikájú díjának, a Red Dot-nak az egyik kiemelt fokozatát kapta Farkas Anna magyar tervezőgrafikus doktori munkája. Ez a disszertáció a grafikus egy régebbi projektjére, az Anaptárra épül, amely tulajdonképpen egy kör alakú Hold-naptár, bár több is ennél, az adatvizualizáció egy sajátos megoldása. Az eredeti hírünket máris módosítani kell, mert nemrég meglepő módon kiderült, hogy az Anaptár, művészet és tudomány metszéspontja című munka végül nem a Best of the Best díjat nyerte el, hanem a Grand Prix-t. Ennél tényleg nincs följebb a Red Dot-univerzumban, ez, úgyszólván, a csillagos ég.
Pontosan ez, vagyis a csillagos égbolt érdekli Farkas Annát is, aki számos arculattervezési és egyéb grafikai munkája mellett tizenkét éve foglalkozik a Holddal, a csillagokkal, és most már a csillagásznőkkel is. A Magyar Képzőművészeti Egyetemen írt doktori munka ugyanis számos női tudós életművét is felvillantja, összefüggéseket keresve a mintázatfelismerés, az égbolt katalogizálása, a hímzés és a művészet között.
artportal: A Red Dot díj körüli kommunikációból nem volt egészen világos, hogy mi is a helyzet. Díjat nyertél, és végül is nagyobbat, mint amiről először tudni lehetett. Mi is történt pontosan?
Farkas Anna (F.A.): Sajnos, a járványhelyzet miatt nem lesz díjátadó esemény, amit én nagyon bánok, mert ez olyan igazi, piros szőnyeges, nagyszínpadra felhívós gála lett volna. Amikor „sima” Red Dot díjat nyersz, akkor megkapod a címet, hozzá az oklevelet, lefotóznak, de nincs kivonulás és egyebek. De itt a Best of the Best-ről van szó, ami egy magasabb minősítés. Amikor még nem volt COVID, ez úgy ment, hogy a Best of the Best díjakat átadták a színpadon és csak a legvégén derült ki, hogy közülük ki érdemelte ki – ha egyáltalán kiosztották – az adott kategória legjobbja címet, a Red Dot: Grand Prix-t. Ezt most én úgy tudtam meg és kaptam meg, hogy a posta hozott egy óriási dobozt, amelyet kinyitva láttam, hogy enyém lett a nagydíj. Már eltelt pár nap, de még most sem hiszem el. Szóval sajnos a berlini, ünnepélyes bulizás elmarad, helyette van a posta, meg az október 23-i, az online térbe átkerült ünneplős red-dot-nap.
Hiányzik a piros szőnyeg?
F.A.: Nem hiányzik igazából semmi, a piros szőnyegen meg biztos zavarban lennék, csak hát sajnálom, hogy maga az esemény nem valósul meg. Nagyon jól megszervezett rendezvény szokott lenni, ahol érződik, hogy van súlya egy ilyen elismerésnek és ott azért sok mindenkivel lehetne találkozni. Jó lett volna megélni. Az a reflektorfény, ami ilyenkor a díjazottak egy részére rávetül, az azért szakmai figyelmet jelent. A Red Dot-on három fő szekció van, formatervezés, formatervezési koncepció és vizuális kommunikáció – ez utóbbi az én szakterületem. Többen kapnak díjat, de Best of the Best-et kategóriánként csak kb. ketten, négyen. A Grand Prix a kategóriagyőzteseknek jár, 2020-ban összesen csak 7 darab – ebből az én munkám a „Publishing & Print Media” egyedüli legjobbja lett. Így én lettem az első magyar, aki ilyen díjazásban részesült. Minden évben megjelenik ennek kapcsán egy design évkönyv is, és ott a kiemeltek nagyobb teret kapnak, dupla oldal, mini-interjú, több fotó, satöbbi.
Mi ennek a jelentősége? Érezhető, hogy van, de miben mutatkozik meg? Változik az adott alkotó pozíciója, több munkája lesz, más minőségű feladatok érkeznek?
F.A.: Részben igen, részben nem. Az én személyes hozzáállásomon például biztosan változtat. Szeretnék pontosan fogalmazni, hogy ne legyek félreérthető: én valamiképp egyszerre vagyok magabiztos és kishitű. A szakmai munkában magabiztos vagyok, de közben fontos számomra a visszaigazolás. Pláne, ahogy telik az idő, az ember belekényelmesedhet bizonyos rutinokba, és jó ha ilyenkor érkeznek jelzések arról, hogy amit csinál, az milyen minőséget képvisel. Valaki odafigyel, megszólít és azt mondja, ez oké, ez az út jó, mehetsz tovább. Nekem ez ebből a szempontból fontos. De hogy ettől több munka lesz-e vagy jobb feladatok, azt nem lehet megmondani. Ami biztos, hogy ha valaki megnézi a honlapomat és látja a díjakat, a referenciákat, akkor könnyebben elfogadja a véleményemet és nem kell külön megvédenem minden részletet. Kicsit könnyebb így.
Pedig a kreatív ügynökségi munkában állandó, hogy az ügyfél, a megrendelő folyton változtat, mást akar, felülbírál, átterveztet valamit huszadszor is. És az eredetileg izgalmas elképzelésből savanyú, kompromisszumos megoldás lesz.
F.A.: Ezt én is ismerem, de most már tudok határozottabb lenni, és talán nagyobb súlya van, ha azt mondom: nem. Illetve, így, hogy nem és kész, sosem beszélek, mert azt nem szereti senki sem, hanem mindig érvelek, megindoklom. Amit mondok, azt ma már talán azért fogadják el, mert látják a visszaigazolásokat, és nem csak hazai díjakat látnak, hanem nemzetközieket is. Ezek szakmailag nehezen vitathatók. Külföldi munka ettől persze még nem jön, bár, most épp megkerestek, hogy egy nemzetközi logópályázaton legyek zsűritag – és ez már valószínűleg a mostani Red Dot hozadéka. Szakmán belül azért ezek a dolgok orientálnak. Látjuk egymást. Nem szeretem annyira a közösségi média-felületeket, de ebből a szempontból például nagyon hasznosak. Követhetjük, hogy a többiek mit csinálnak, ez kiad valamiféle szakmai kört, rálátunk egymás munkáira, fejlődésére. Milyen irányba megy a grafikai tervezés? Hol tartunk a nemzetközi trendekhez képest? Ez pedig jó viszonyítási alap ahhoz, hogy az ember önmagát is képes legyen elhelyezni.
A legtöbb tervező ritkán kerül olyan helyzetbe, hogy teljesen a saját ötletét valósíthassa meg. Sok kompromisszum, alku van ezen a területen. A te honlapodon elég sok olyan munka látható, amelyen nem érződik ez a kompromisszum. Mázlid volt? Vagy olyan erős volt a terv?
F.A.: Elég nyakas és kemény tudok lenni. A másik pedig egy szerencsés helyzet: én elég sok munkát pályázaton, tenderen nyertem. És hogyha az ember elindul egy tenderen, lead egy javaslatot és azzal nyer, akkor azt már annyira nem tudják szétszedni. Hivatkozhatsz rá, hogy ez volt a kiírás, te ezt adtad le, megnyerted, úgyhogy nem fogsz alma helyett körtét adni, vagy banánt. Persze kisebb dolgokban lehet változtatni, de a 80-90 százalékát akkor is meg kell tartani, ehhez muszáj ragaszkodni, mert különben nincs értelme a pályázatnak. A nagy munkáim, amelyek nem saját projektek, zömmel tenderek voltak, a Zeneakadémia arculata, a Magvető, az Uránia, csak, hogy mondjak néhányat.
Közben azonban mindig volt egy másik életed, egyebek mellett megcsináltad az Anaptár nevű projektedet, ami egy sajátos Hold-naptár, amit évről-évre megtervezel. És végül ez elvezetett egy egész kutatáshoz, lett belőle kiállítás, majd doktori disszertáció és az azt magába foglaló könyv – ez az, ami most díjat kapott. Mi az, mi téged ennyire érdekel az égboltban?
F.A.: Ehhez vissza kell mennem a gyerekkoromig. Amikor kiskoromban elképzeltem, hogy egy év az micsoda, ha becsukom a szemem, mit látok, akkor mindig egy kört képzeltem: ma ez a nap van, itt tartunk, a körnek ezen a pontján. Elkezdtem kérdezgetni az osztálytársaimat, hogy ők mit látnak, ha maguk elé képzelik az évet és a legtöbben egyenest mondtak.
Én is ezt mondtam volna.
F.A.: A legtöbben lineárisan képzelik el, mint a lapozós naptárakat: egyenes, amelyen egymást követik a napok. Elkezdtem gondolkodni, mitől látom másképp. Persze volt, aki kört mondott, csak épp ellenkező irányú mozgást képzelt el. Kicsit tesztkérdéssé is vált ez nálam, később, például pasizásnál: és te hogyan látod az évet? Mert valamit talán elárul a személyről, vagy arról, hogy van-e bennünk valami közös. A másik pedig az volt, hogy mindig nagyon érdekelt a Hold. Foglalkoztatott, hogy mit és hogyan látunk belőle. Merthogy nemcsak a fényfázisokat látjuk változónak, hanem a Hold lehet nagyon magasan a horizont felett és lehet alacsonyan is. A gimnáziumban tanultunk erről valamit, de nem túl sokat és elhatároztam, hogy egyszer ennek majd utánajárok. Aztán sok évvel később, 2009-ben lett némi szabadidőm, és elkezdtem beleásni magam. Ez pedig összekapcsolódott valamiféle adatvizualizációval is, egyszerűen azért, mert vizuális típus vagyok és a dolgok megértése így nekem könnyebb. Korábban az asztrofizikai összefüggések annyira nem érdekeltek, de itt eléggé beszippantott az egész. Három dolog, vagyis a fényfázis, a Hold-Föld távolság és a deklinációs görbe, amelyet a Föld és a Hold keringési pályáinak különbsége eredményez, határozza meg a teljes Hold-ciklust, ami körülbelül 18 és fél év. És ahogy ez így előjött, egyre inkább biztos voltam abban, hogy a naptár projektet 18 és fél évig végig akarom csinálni, merthogy így összeépíthető lesz egy térbeli spirálgyűrűvé, a ciklus tehát előbb-utóbb visszatér. Ez a projekt most még csak a kétharmadánál tart.
Akkor te itt az Anaptárral a Hold-évnek egy olyan vizuális megvalósítását is kitaláltad, amit korábban más még nem?
F.A.: Pontosan ez az. A Holdhoz kapcsolódó ilyenfajta adatábrázolást korábban még nem csinált senki. Ez benne az újítás. Amikor öt éve Red Dot díjat nyert, maga az Anaptár, akkor valószínűleg ezért nyerte. Egyrészt szokatlan a körnaptár is, de a Hold-adatokat így még senki nem ábrázolta. Persze, lehet, hogy keveseket érdekel, hogy most éppen mi van a Holddal, lehet-e látni, de engem speciel lenyűgöz és álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen rajzolatot ad és ez ilyen iszonyú jól néz ki. Pedig én csak egyfajta rendszerben ábrázoltam azt, amilyen körülöttünk a világ.
Ezt csinálja a művészet, nem?
F.A.: Én nem tudom, hogy ez művészet-e, szerencsére ezt nem nekem kell eldöntenem. Lehet, hogy valaki csak az esztétikai értéke miatt veszi meg és akasztja ki a falára, de a jelmagyarázatból megtudhatja, hogy mit is ábrázol, hiszen ez egy funkcionálisan használható naptár.
Láttam, hogy hogyan dolgozol, ha grafikai tervezésről van szó, a nagyon alapos és aprólékos munkák mellé hova fér be minden évben az aktuális Hold-naptár?
F.A.: Ez százszor annyira aprólékos. Nem hagyok alkalmat arra, hogy unatkozzak. Munkaterápia, mondjuk így.
De ez neked közben jó is, nem?
F.A.: Nagyon jó. Mindenben elég maximalista vagyok, de nem szenvedek tőle. Közben azért az Anaptárban elég nagy rutinom lett, sok mindent megtanultam az évek alatt. Az első változatban az idő leolvasása fordított volt, vagyis bentről kifelé, így ez nem illeszthető a sorba. Sok egyéb apró változás is van, de 2014 óta nagyjából ugyanúgy készülnek a naptárak és összeépíthetők. Össze is építettem, a Hegyvidék Galériában rendezett kiállításomon. Minden évben más a mintázat és függ a földrajzi lokációtól is, tehát eltérő a naptár, ha Budapest koordinátáival, vagy, ha Sydney, New York vagy Tokió koordinátáival készül. Ezt azért is mondom, mert elég sok helyről rendeltek tőlem naptárt, és 2015-től több változatot készítettem belőle. Volt olyan év, 2016, amikor 11 különböző városra csináltam meg, erre ma már nem vállalkozom. A 2010-es első naptár volt persze a legnehezebb, az három hónapos munka volt, de nem mindent kell újrarajzolni, a Nap járásához köthető adatábrázolás egy adott földrajzi ponton változatlan, hiszen szoláris évet élünk. Ugyanakkor most nekem problémát okoz, hogy Magyarország még nem döntötte el, mikortól és melyik időzónához fogunk tartozni, ha az óraátállítás megszűnik. A jövő évi naptárakkal már nagyjából készen vagyok és a 2021-es naptárt úgy terveztem meg, ahogy eddig, de feltüntetem, hogy ezek az adatok módosulhatnak.
Ha jól sejtem designer objekt, gyűjtői darab lett a naptárból. Milyen példányszámokról beszélünk, mennyi fogy belőle?
F.A.: Ezeket a naptárakat az aprólékos rajzolat és a méret miatt csak offset technikával lehet kinyomtatni. Ott viszont nem lehet 10-20 darabot csináltatni, hanem minimum 300-500 az induló példányszám. Van, aki minden évben megveszi. Egy ideje évente három változatot csinálok: Budapest, London és New York. A budapesti mindig elfogy, a külföldiek hol így, hol úgy. 2015 körül elég sok design és más tematikájú blog felkapta, többek között a Gizmodo, és innentől elkezdtek bombázni mindenhonnan, hogy naptárt szeretnének. Akkor Amerikában nagyon beindult és a New York-i nagyon népszerű lett, de ez mostanában változó. A költségeket visszahozza, az én belefektetett munkaóráimat nem feltétlenül, de hát ilyenkor jönnek az efféle Red Dot díjak – az első 2015-ben volt – és helyrebillen a mérleg.
A mostani díj viszont azt az egész projektet ismerte el, amit ráépítettél a naptárra: egy kutatás és egy könyv-tárgy. Továbbmentél a csillagászati vonalon, elkezdtél az ábrázolásokkal foglalkozni, illetve női csillagászok életművével.
F.A.: Elkezdtem keresgélni a neten, hogy milyen előképek fordulhattak elő az Anaptárral kapcsolatban. Azt tudtam, hogy körnaptárak léteztek korábban is, de miután én ezt a rendszert nem átvettem, hanem kitaláltam, meg akartam nézni, hogy volt-e esetleg ilyen korábban is. Régi ábrázolásokat, kozmográfiákat néztem és nem találtam az én rendszeremhez hasonlót. Alig akartam elhinni. De addigra már benne voltam a dologban: bejöttek a csillagászat, az asztrofizika kérdései és ami a csillagászatban is nagyon fontos, a mintázatfelismerés. Ha már itt tartunk: a jelenlegi maszkviselésben két dolog zavar. Az egyik, hogy rosszabbul értem, amit a másik mond, mert nem látszik a szájmozgás. A másik, hogy nem látom a reakcióit, elvész a metakommunikáció nagy része és csak a szem látszik. Viselkedéskutatók is foglalkoztak azzal, hogy az állatvilágban mit kommunikál a szem, miként viselkednek a nagyragadozók, mit árul el a tekintetük, az arcuk. Ez is sok ponton köthető a mintázatfelismeréshez. Vizualitással foglalkozom, nagyon sokféle mintázatot képes vagyok könnyen felismerni, kép alapján olvasni – és amit én csinálok, azt nem láttam sehol. Így jutottam el addig, hogy doktorizzam, megkerestem az MKE-n Beke Lászlót, hogy lenne-e a témavezetőm, és mondta, hogy persze és kezdjem csak el. A disszertáció két lábon áll: van egy naptártörténeti része és a csillagásznők, akikre a mintázatfelismerés kapcsán végzett kutatások során bukkantam. Elképesztően izgalmas egyéni történeteket lehet találni.
Mondasz példákat?
F.A.: Például a Pickering-hárem története. Az 1800-as évek végén Edward Charles Pickering kitalált egy új adatrögzítési módszert: üveglapra fényképezte le a csillagos égbolt speciális lencsével torzított képét. Hihetetlen adatbázist halmozott föl ilyen üveglapokon, amelyeken fekete pöttyök láthatók, a csillagos égbolt kvázi negatívja. Ezeket az adatokat valahogy katalogizálni akarták, azaz feltérképezni a Földről látható csillagos eget. Miután a női munkaerő olcsó volt, a nők szorgalmasak és csöndesek voltak, ezért nőket alkalmazott erre a munkára. Ezek a nők tulajdonképpen mintázatfelismerés útján elkezdték katalogizálni az égboltot. A csillagok színképét is elemezni kezdték, amit úgy készítettek el, hogy az üveglapok közé exponáláskor beillesztettek egy speciális lencsét, ami színre bontotta a csillag fényét, de persze a végeredményt csak fekete-fehérben lehetett látni. Vonalakról van szó, szürke, fekete árnyalatokról. Annie Jump Cannon például elképesztően tudta olvasni ezeket a jeleket, pusztán mintázatfelismerés útján egy perc alatt jó pár csillagot képes volt azonosítani és besorolni. Nagyon érdekes, hogy ezekből a mintázatfelismerő női közösségekből hogyan nőnek ki olyan csillagásznők, mint amilyen például Cecilia Payne, aki nélkül sehol sem lennénk az asztrofizikában.
És vele jött be a te projektedbe is a hímzés…
F.A.: Így van. Elkezdtem az életével és az életművével foglalkozni. Hogy például azért vándorolt ki Amerikába, mert Angliában a nők nem kaphattak diplomát. Hogy milyen zseniális disszertációt írt, amire egy férfi professzor hogyan mondta azt, hogy ez hülyeség, ilyen nincs, Cecilia Payne hogyan kényszerült lábjegyzetekben cáfolni saját magát, majd aztán miként derül ki, hogy mégis neki volt igaza. Nemcsak az égboltról beszélünk tehát, hanem a társadalom szerkezetéről is. Ez a Cecilia Payne aztán, akinek addigra már számos csillagászati eredményt köszönhetünk, hetvenhat évesen egy barátja felkérésére skót hímzési technikával meghímez egy szupernova-maradványt, ami ráadásul egy adatvizualizáció, mert egy számsor alapján készíti el. A hímzés és a csillagászat pedig több ponton összeér, már az 1800-as években Maria Mitchell arról ír, hogy milyen összefüggés van az apró öltések és a csillagászati megfigyelések között: a kislányok ugyebár már korán megtanulnak hímezni, és ez teljesen más készségeket fejleszt ki az agyukban és a kezükben. Fantasztikus nőkre lehet itt bukkanni. Például Caroline Lucretia Herschel, aki a zseniális csillagász, William Herschel húga volt. Nagyon hátrányos helyzetből indul, gyerekkorában tífuszos volt, megállt a növésben, sebhelyek maradtak az arcán, az egyik szemére nem látott – de így lett az egyik legnagyobb üstökösvadász, és a legtöbb szabad szemmel felfedezett üstökös az ő nevéhez fűződik. Könyörögnie kellett az anyjának, hogy amikor a bátyja elhagyta a német Bath városát és Angliába ment, hadd mehessen vele, segíteni a munkájában. Az volt az anyja álláspontja, hogy ez a lány nyomorék, sosem fog férjhez menni, inkább ne is tanuljon, mert akkor elmegy, szóval belekényszerítette a házimunkába. Végül Caroline úgy győzte meg az anyját, hogy előre, egy évnyi harisnyát kötött a családnak. Természetesen ő is hímzett, és ő is rájött a hímzés és a csillagvizsgálat összefüggéseire. Aztán Angliában először a bátyjának segédkezett, majd saját jogán is nagy tudós lett.
Akkor a kutatásban jó messzire kerültél az eredeti projektedtől, úgy, hogy közben végig annak a konzekvenciáit gondoltad tovább. Mi lesz, ha a 18 és fél év letelik, körbeér a Hold-ciklus. Folytatod valamiképp?
F.A.: Néha azért elbizonytalanodtam az elmúlt évek alatt, hogy érdemes volt-e, de akkor mindig jött egy megerősítés. Hogy mi lesz, ha a naptár-sztori körbeér? Nem tudom. A budapesti naptárt valószínűleg fogom csinálni azután is.