A salaspils-i emlékműegyüttes az egykori náci koncentrációs-, munka- és büntetőtábor áldozatairól emlékezik meg. Az emlékeztetés az egymásra rétegződő traumák és az ideológiai terheltség miatt több szempontból problematikus.
Salaspils (német nevén Kurtenhof) Rigától 11 km-re délkeletre fekszik, a fővárost Daugavpils-szel, a második legnagyobb várossal összekötő vasútvonal mentén. A nácik szempontjából ideális helyszínt biztosított a tábor számára, elsősorban a vasútvonal közelsége és a sűrű északi erdő általi védettsége miatt. A tábort 1941-ben hozták létre, elsődlegesen politikai foglyok számára, de szerkezete többször átalakult, ám erről a hiányos történelmi dokumentáció miatt csupán homályos képet kaphatunk. Annyi bizonyos, hogy funkcionált általános-, majd politikai börtönként (főleg szovjet hadifoglyok számára), munka- és koncentrációs táborként. Utóbbi funkcióbővítést a német-, csehszlovák- és baltikumi zsidóság deportálása indokolta. Pontos számadatokat nem tudni a táborba deportáltakról és az ott elhunytakról, de a gyerekek nagy aránya mindenképpen feltűnő. Különösen sok gyermek került Salaspilsbe, elszakítva szüleitől, abból a célból, hogy vérüket sebesült német katonák számára használják fel. Egy, a táborban talált tömegsírban több száz gyermek tetemére bukkantak. A létesítmény 1944-ig állt fenn, a szovjet „felszabadításig”, a barakkokat azonban a németek porig rombolták, ma már csupán egy két alap maradványai fedezhetők fel.
Az emlékmű-együttes bejárata. A szerző felvételei
Részben a szovjet propagandagépezet németellensége, de inkább a szovjet politikai foglyok magas száma indokolja a szovjet emlékmű létrejöttét ezen a helyszínen. Utóbbi adhat valamiféle magyarázatot atra, hogy szovjet részről a többi hasonlóan tragikus helyszínt emlékezetpolitikai szempontból miért hanyagolták el (Bikernieku darzs). Jelen emlékmű ugyanis nem a zsidó áldozatoknak, hanem a szovjet hadifoglyoknak, más olvasatban a Nagy Honvédő Háború elesettjeinek kívánt emléket állítani.
A felállítására 1959-ben pályázatot írtak ki, a munka 1967-re készült el. Az együttes alkotói az építész-alkotói: Gunmar Perch, Ivars Strautmanis, Olgerts Ostenbergs, Oleg Zakamennijs, a szobrászok: Oleg Skarainis, Leo Bekowski, Janis Zarins. Az emlékmű 1970-ben Lenin-díjat nyert. A brutalista stílusú, monumentális beton együttes, melyben elszórtan a szocreál jegyeit fedezhetjük fel, valóban figyelemre méltó.
Előtérben a Megszégyenített, háttérben balra az Anya, jobbra pedig a Szolidaritás, az Eskü és a Vörös Front alakja
Az emlékműhöz vezető utat egy hatalmas szürke betontömb látszólag blokkolja, egy kidőlt fára emlékeztetve. Rajta felirat olvasható: „Ezen a kapun túl a Föld sír.” (Lett eredetiben: Aiz iem vartiem vaid zeme.) Amint közelebb érünk, lassan tudatosul, hogy nem blokkol, inkább valamiféle hídként funkcionál. Hídként élet és halál között, avagy az emlékmű tere és a valós világ tere között.
A tömb jobb széle márványtömbön nyugszik, bal széle a földbe van mélyítve, belseje pedig üreges – ugyanis kisebb múzeumot rejt, aprócska kiállítással. Jelenleg az emlékhely ezen része nem látogatható, a múzeum 2014 februárjában bezárt. A vasrácson bepillantva azonban láthatjuk az egykori tárlat részleteit, mely fekete-fehér archív fotókat szerepeltet az egykori táborról.
A fekete márványtömb külső falába oly módon véstek kisebb strigulákat, ahogy börtönök celláiban az idő múlását számolják, ezzel szimbolikusan érzékeltetve a bezártságot. Régebbi beszámolók szerint a tömbből egy metronóm ketyegett, szívdobbanás hangjait imitálva, ami csak fokozta a nyomasztó érzést, melytől ma sem tudunk szabadulni a helyszínen. Az emlékmű terében gigantikus méretű betonszobrokat találunk, négy csoportban elhelyezkedve. Vaskos, komor arcú alakok, robusztus, tömbszerű megformálásban. A minimalista kidolgozás már-már törzsi jellegre emlékeztet. A bejárathoz legközelebb, jobb oldalon egy majdnem fekvő férfi alakjával találkozunk, aki jobb karjával nyomja fel felsőtestét, mintha éppen kúszna. Pontosabban mintha utolsó leheletével is küzdene, a talajon mászva, fel nem adva. Az ő alakja a Megtörhetetlen. Kicsit hátrébb, a tér bal oldalán, egy fa árnyékában egy női alak térdel, karjával arcát takarva. A Megszégyenített. Mögötte az Anya figurája dacosan néz előre, felemelt fővel, három gyermekének a háta mögött menedéket nyújtva, védelmezve őket. Picit előrébb, az Anya figurájától jobbra, egy négy alakból álló csoport található. A csoport bal oldalán egy férfi támasztja az előtte éppen összeeső másikat, ők alkotják a Szolidaritást. Középen jobb karját a magasba nyújtva, balját pedig a feje felett behajlítva az Eskü alakja, jobbra pedig bal öklét a válla magasságában tartó Vörös Front figurája néz velünk szembe.
Háttérben az Anya, elöl bal oldalt a Szolidaritás, középen az Eskü, jobbra a Vörös Front alakja
Az Eskü és a Vörös Front alakja elnevezésében és testtartásában is kifejezi a szovjet ideológiát, mely közvetlenül a szobrok kialakításában is megnyilvánul. A három gyermekét óvó Anya figurája már kevésbé direkt allegóriát mutat. Ez az ikonográfia ugyanis utalhat a Baltikumban szokásos ábrázolásokra, melyek Oroszországot, mint anyát, a három balti államot, pedig mint védelemre szoruló gyermeket mutatják. Ez a koncepció megjelenik a lett szabadságszoborban is, ahol a három védtelen gyermeket a három csillag szimbolizálja a női figura magasra tartott kezében. Mindezt a látszólag egyértelműnek tűnő szovjet propagandát a helyszínen mégsem érezzük erősen, sőt talán egyáltalán nem. A rusztikusan, durván megformált monumentális alakok elszórva a sivár térben inkább a magány és a tragédiától való megdermedtség érzését sugallják. Az elhagyatottság érzése fog el bennünket az egykori Appelplatzon, a sűrű erdő mélyén, a porig rombolt barakkok alapjainak maradványai közt. Üres, és magára hagyott az egész, és olyan szomorúak a betonfigurák, hogy a nyomasztó érzést még a szovjet propaganda sem képes felülírni. Körben néhány kisebb emlékműszerű tömb hirdeti a tábor igazságtalanságát, melyeken pár szál virág, vagy apró ortodox ikon árválkodik, jelezvén, hogy akad még, aki látogatja az emlékhelyet.
A Megtörhetetlen, háttérben az Anya, a Szolidaritás, az Eskü és a Vörös Front alakjával
A szovjet emlékműveket, melyek egyértelműen hordozzák az elnyomók ideológiáját, a traumatizált nemzetek igyekeznek megsemmisíteni, elfelejteni, vagy legalábbis száműzni a mindennapokból, az élet tereiből és egy speciális, számukra kialakított térbe és időbe zárni. Művészetként való elismerésük problematikussá vált, de emlékezetpolitikai szerepük talán még inkább. Nem meglepő tehát, hogy a salaspils-i emlékmű együttes is olyan érzetet kelt, mintha szeretnék elfelejteni. Akad azonban néhány ellentmondás az esetben.
Az emlékművet ugyanis különböző források a lett kulturális kánon részeként említik, miközben a jelen állapotok nem erről tanúskodnak. Az információszerzés vele kapcsolatban, valamint a megtalálása is nehézségeket rejt. Az infrastruktúra közel sem emlékhelyhez méltó, a helyiek is értetlenkednek, ha külföldivel találkoznak a környéken. Ezt a kihalt elfelejtettséget valószínűleg a múzeum bezárása is indokolja, aminek okairól nem találni forrásokat. Nem feltétlenül az a probléma, hogy emiatt lemaradunk egy szokványosan unalmas kényszerkiállításról, valamint egy hatásvadász hangjátékról, a szobrok ugyanis önmagukban is megállják a helyüket.
Az emlékmű problémás helyzete a kettős traumából adódik: a náci megszállás áldozatainak hivatott emléket állítani, ám ezt szovjet módon teszi, ami ismét csak feldolgozásra váró traumát jelent. Minden propagandisztikus eleme ellenére mégis képes különleges érzést közvetíteni – a kettősség pedig véleményem szerint inkább feltárásra váró, mintsem elfelejteni való.
Elsőre ugyan paradox érzést kelt a zsidóságra utaló szimbolika hiánya egy náci koncentrációs tábor helyén álló emlékműnél, és így önmagára hagyva jócskán értelmezésre szorul a komplexum. Pedig talán pont emiatt lehetne ideális alap a méltó emlékezés számára, s a tábor komplexitásából is adódóan nem csupán a zsidó áldozatokról szólna, hanem minden áldozatról. Talán ennek bemutatása és feldolgozása az egykori kiállítás helyén, valamint az infrastruktúra javítása megoldás lehetne. A magára hagyatottság mintha különös módon fokozná az emlékmű hatását, a komplex tragédia mementójául szolgáló mű elhanyagolása azonban hosszú távon mégis elzárja a valódi emlékeztetés lehetőségét.
A cikk nyitóképe: Salaspils. Fotó: latvianhistory.files.wordpress.com
A cikk lejjebb folytatódik.