F. Almási Éva: Eladható-e… ? Már csak a 6-os lottó milliárdjaiban bízhatunk

Tegnap, ahogy írtuk, a Balassi Intézet a nyári szabadságok idején itthon tartózkodó külföldi magyar intézetvezetők számára rendezett konferencia keretében Eladható-e a magyar kortárs művészet címmel kerekasztalbeszélgetést szervezett, mely roppant bágyadt intézményi panasznappá alakult.3/4 6-ig, ameddig volt szerencsém hallgatni a résztvevőket, a kérdésfelvetést csak érintve, ismét csak az bizonyosodott be, hogy a Műcsarnok (Páldi Lívia képviseletében) a Kft-vé történt átalakulása után továbbra is vergődik, 500 ezer Ft jut kiállítási marketingre stb. Nem találta meg szerepét és finanszírozóit a képzőművészeti színtéren. A Ponton Galéria, mely a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem galériája – vállalta át a magas színvonalú magyar design népszerűsítését és bemutatását – mindenféle állami koncepció és hozzárendelt pénz nélkül –, várva, hogy végre megnyílhasson az Erzsébet téri Design Terminál, az új tájékoztató és kiállítási központ (az épület felújítása két éve elkészült, azóta áll üresen: http://epiteszforum.hu/node/612 ). A LUMÚ frissen kinevezett igazgatója pedig a ”80-as évek végén, ”90-es évek elején kialakult helyzetet elemezve még csak meg sem említette elődje, Néray Katalin óriási szerepét, aki a magyar művészettörténet és muzeológia terén páratlan fegyvertényt hajtott végre, nemzetközi nagy kiállításokat hozott Magyarországra, mint a Műcsarnok igazgatója (1984–1992), és létrehozta a főváros mindmáig egyetlen kortárs múzeumát a Ludwig Alapítvány közreműködésével. Azóta sem sikerült ugyanis létrehozni a Magyar Kortárs Művészet Múzeumát. Nem említődött Hegyi Lóránd neve sem, aki mindezideig a legnagyobb formátumú hazai művészettörténész, aki nemzetközi karrierjét arra használta többek között, hogy Bécsben olyan kiállításokat szervezett és rendezett (sokszor a bécsiek ízlésével szemben), ahova a nemzetközi anyagba beemelődött a magyar művészet. Hogy ki, milyen preferenciák mentén válogatott, az ízlés kérdése, és az említettek művészeti koncepcióját tükrözte, de tény, és soha sem szabad elfeledkeznünk róla, hogy ez a két ember tette az elmúlt évtizedekben a legtöbbet a magyar képzőművészet nemzetközi kontextusba helyezéséért.
Pőcze Attila, a Vintage minigaléria vezetője hiányolta a képzőművészeti könyvkiadást, úgy beszélt, mint akinek nincs tudomása róla, hogy létrejött a hazai könyvkiadásban egy páratlan teljesítmény, a Fitz Péter főszerkesztésében megjelent három kötetes Kortárs Magyar Művészeti Lexikon, melynek munkatársi gárdája a hazai művészettörténészek java.
A beszélgetést hallgatva, a közönség azt láthatta, hogy ezek az emberek nem látnak ki saját kis mikrokörnyezetükből és csak azt képesek kommunikálni, ami velük történik. Összkép nem alakult ki, sőt a Minisztérium főosztályvezető helyettese ismét azt hangoztatta, hogy a megváltozott gazdasági és kulturális környezetben az államnak is más szerep jut, nem támaszkodhat mindenki és minden intézmény az állami szerepvállalásra. Igen ám, de miből és mitől lesz akkor eladható a kortárs magyar művészet? Ha nincs koncepció, nincs összefogás, nincs a szereplőket egy irányba terelő kultúrpolitika, ha az állam magára hagyja a kultúrát, az lassan teljesen elvérzik. A neoliberális kultúrpolitika teljes csődje, minden vonalon, ami ma Magyarországon tapasztalható. A designerek pedig forduljanak a Magyar Formatervezési Tanácshoz, hiszen azok feladata a design ügyének képviselete. Se koncepció, se összmunkára való felhívás, se egy épkézláb gondolat nem hangzott el.
A délután csúcspontja, amikor a Brüsszeli Magyar Kulturális Intézet igazgatója, Petőcz György azt panaszolta teljes komolysággal, hogy egy megkeresésre, mely szerint FÉRFI igazgatót kerestek egy múzeum élére, ő nem tudott segíteni, hiszen Magyarországon CSAK nők vannak ezen a pályán. Ezt a feladatot ő szemmel láthatóan komolyan vette, de nem kapott semmilyen támogatást hazulról, mert csak nőket tudtak javasolni. BRAVÓ! Ehhez valóban csak gratulálni tudok a magam nevében, aki nő vagyok! Tényleg ilyen kulturdiplomatákra van szükségünk, aki egy ilyen felkérést nem hogy kapásból visszautasítana, diszkriminatív jellegénél fogva, hanem buzgón megpróbál megfelelni a feladatnak. Nem sikerült. A nők átvették a kultúra irányítását Magyarországon! Ha ez így lenne, talán nem is lenne olyan nagy baj? Vagy igen?