Az USA és Mexikó határán épült, illetve építeni tervezett, a mexikói oldalról történő illegális bevándorlást megakadályozni hivatott fal – ami egyes szakaszokon már áll és felújítása, jelentős meghosszabbítása Trump elnök legvitatottabb projektjei közé tartozik – gyakran szolgáltat témát a képzőművészek számára is. A művészek többsége a fal heves ellenzői közé tartozik, rámutatva annak embertelen és a természetet is károsító voltára, egyben hangsúlyozva alkalmatlanságát is a Trump által kitűzött célok elérésére.
Ahogy nem csitul a vita a falról, nem lankad a művészek aktivitása sem, aminek eredményeként főként a helyszínen készülnek – többnyire igen hatásos, elgondolkodtató – installációk, amik megszületésének útjába a fal-ügyben egyébként hajthatatlan hatóságok, úgy tűnik, nem gördítenek akadályokat. Több művész „elviszi a témát” máshová is, hogy felhívja a falra azok figyelmét is, akik nem jártak és nagy valószínűséggel soha nem is fognak járni a határzár közelében.
A téma Trump hatalomra kerülése óta olyan gyakran jelenik meg a képzőművészeti alkotásokban, hogy 2017-ben már egy egész kiállítás alapjául szolgált. Erre a tárlatra 2017 őszén a Los Angeles-i Craft & Folk Art Museumban került sor, The U.S.-Mexico Border: Place, Imagination, and Possibility címmel. Az ott kiállított munkák némelyike azóta már a New York-i MoMA és a San Francisco Museum of Modern Art (SFMoMA) gyűjteményét gazdagítja.
Megjegyzendő ugyanakkor, hogy a két ország közötti határ, ami e két, egymástól nagyon eltérő világ között – tágabb értelemben – fal nélkül is mindig nehezen volt átjárható, már nagyon régóta foglalkoztatja a művészeket. A téma legismertebb feldolgozását talán Frida Kahlo 1932-es önarcképe jelenti, melyen a művész álló alakja a határvonal az azték romok által szimbolizált hazája és a gyors gazdasági fejlődést produkáló amerikai iparvárosok között. A festmény a közelmúltban Európában is járt, a londoni Victoria & Albert Museum tavalyi nagy sikerű Kahlo-kiállításán volt látható.
Az alábbiakban az utóbbi évek, főként a Trump-éra „fal-terméséből” mutatunk be néhány figyelemre méltó alkotást.
A 39 éves, San Franciscoban élő mexikói Ana Teresa Fernández festő és performansz-művész 2011-ben indította el A határ kitörlése címre keresztelt projektjét, melynek keretében a határfal San Diego környéki szakaszának oszlopait égszínkék színűre festi, hogy azok, legalábbis távolabbról nézve egybeolvadjanak az éggel. Fernández nem véletlenül ezt a határszakaszt választotta, hiszen gyerekként ő is itt lépett először amerikai földre, amikor szülei a jobb élet reményében elhagyták Mexikót. Az oszlopokat természetesen a mexikói oldalon festem át, mondja Fernández, hiszen a fal a mexikóiaknak szól. Később a művész a fal több más szakaszát is átfestette, majd Trump hivatalba kerülése után visszatért Tijuanába és újrafestette korábbi munkáját. A projektről készült rövid dokumentumfilm itt tekinthető meg.
A „Fernández-féle” falszakasz közelében készült el 2017-ben két mexikói művész, az ERRE művésznéven alkotó Marcos Ramírez és Margarita Garcia Asperas installációja, A határ vissza/tükröződése. Az installáció központi eleme egy kb. 5 x 1,2 méteres asztal, a mexikói oldalon a fal tövében, arra merőlegesen elhelyezve és egy, a falra szerelt tükör, amiben az asztal azt a benyomást keltve tükröződik, mintha a határ másik oldalán is folytatódna. Így, ha az asztalnál vacsoráznak, az az illúzió alakul ki, mintha a határ két oldalán élők közös asztalnál étkezhetnének. Ez azonban sajnos, valóban csak illúzió, hangsúlyozzák a művészek, akiket a téma régóta foglalkoztat, hiszen ebben a régióban nőttek fel, a „határkérdés” mindennapi életük részévé vált.
A többnyire valóban illuzórikus közös vacsora JR-nek, a francia fotósnak és street art művésznek köszönhetően egyszer mégis valósággá válhatott: a mexikói oldalon felállított gigantikus méretű installációja egyetlen napra átnyúlhatott amerikai területre, s a több száz amerikai és mexikói oldott hangulatú közös piknikje rövid időre átjárhatóvá tette a falat.
Két kaliforniai építésznek, Virginia San Fratellonak és Ronald Raelnek köszönhető az utóbbi hónapok legötletesebb installációja. A két professzor rövid időre játszótérré változtatta a fal egyébként meglehetősen komor környezetét. Úgy szereltek fel libikókákat a fal rácsai közé, hogy azok egyik ülésére a mexikói, míg a másikra az amerikai oldalon lehetett felszállni, így a gyerekek a fal megbontása nélkül is együtt tudtak játszani. A projekt mondandóját nem nehéz kihámozni: a reményt akkor sem szabad feladni, amikor a fal áthatolhatatlannak tűnik és annak, ami az egyik oldalon történik, szükségszerűen következményei vannak a másik oldalon is. A libikóka terve szerepelt már a korábban említett 2017-es Los Angeles-i kiállításon is, a szerzők azonban már jóval régebben foglalkoznak a témával; San Fratello például működtetett már a falnál egy burrito bárt, ami mindkét oldal felé nyitott volt, hozzáférhetővé téve a mexikóiak kedvelt ételét. A libikóka annyiban mindenképpen újdonságot jelent, hogy először kínál a két oldalon együttes cselekvési lehetőséget a fal megbontása nélkül.
A festőként, szobrászként és filmrendezőként is ismert, Los Angelesben élő 58 éves kanadai-olasz Cosimo Cavallaro egy 2007-es projekttel vált igazán ismertté, melynek része volt egy csokoládéból öntött Jézus-figura is. Az installáció nagy vihart kavart – legalábbis ott, ahol végül bemutatták, mert a tiltakozások hatására több galéria is törölte programjából az alkotást. Cavallaro most San Diego közelében, a valódi határtól alig néhány méterre megint csak élelmiszert – ezúttal sajtot, méghozzá a mexikói eredetű, félkemény, tehéntejből készült cotija sajtot – használ alapanyagként, ennek téglaformájú tömbjeiből építve két méter magas, egy méter széles falat. A fal hossza, amennyiben az adományokból és a projekthez kapcsolódó, a Trump választási kampányában is előszeretettel használt Make America Great Again szlogennel ellátott emléktárgyak értékesítéséből elég pénz folyik be, 300 méter lesz. Cavallaro azt mondja, ez az egyetlen fal, amit el tud viselni, mert ez romlékony, tehát nem tart soká. Arra a kérdésre, hogy mi értelme van a falnak, szemrebbenés nélkül válaszol: „Semmi. De éppen ezért hasonlít a Trump által tervezett falhoz. Ugyanolyan abszurd, mint az.” Célja nem a direkt politizálás, hanem az, hogy gondolkodásra késztessen, elősegítse a párbeszédet azok között, akik eltérő módon viszonyulnak a falhoz.
Lássunk végezetül egy olyan, egészen friss projektet, ami nem a határon, hanem onnan több ezer kilométerre, a seattle-i nemzetközi repülőtér tőszomszédságában valósult meg. Molly Gochman New York-i képzőművésznek az augusztus 1-4. között megrendezett Seattle Art Fair-hez időzített Red Sand projektje akár a land art kategóriájába is sorolható: több mint 100 méter hosszú, kb. 70 centiméter széles, a tájban végigfutó homoksávval reprodukálja a határfal nyomvonalát, ami különösen jól látszik a fel- és leszálló repülőgépek fedélzetéről. A tervek szerint egy évig látható installációhoz számos, zömében helyi aktivista-csoportok által szervezett közösségi program is kapcsolódik annak tudatosítására, hogy a fal kérdése nem kezelhető lokális, csak az adott régióban élőket érintő problémaként. Külön érdekesség, hogy a projekt része a seattle-i repülőtér Airport Art programjának is, ami a maga nemében az első az országban, és finanszírozása közpénzekből is történik.
Nyitókép: JR munkája az USÁ-t Mexikótól elválasztó falnál, 2017-ben. Forrás: geographical.co.uk
