Le Pressionnisme 1970 – 1990, les chefs-d’œuvre du graffiti sur toile de Basquiat à Bando.
Szeptember 13-ig, Pinacothèque, Párizs.
A rendőrök ma már nem a tornacipős, hátizsákjukba festékflakonokat rejtő srácokat üldözik, hanem azokat az élelmes neppereket, akik fűrésszel és hegesztőpisztollyal felfegyverkezve kerítések deszkáit, trafóházak, fémszekrények darabjait fűrészelik ki, hogy aztán galériákban és árveréseken értékesítsék azokat.
Londonban speciális városnéző buszok járják a várost, hogy Banksy falfirkáihoz szállítsák a street artot felfedezni vágyó turistákat. A Louvre-ban még egy igazán forgalmas napon is „csak” nagyjából harmincezren csodálják meg a Mona Lisát, míg a Place République-nél, vagy a Châtelet metrómegálló alagútjaiban még egy átlagos hétköznapon is legalább tízszer annyian mennek el egy-egy graffiti mellett. „A próféták szavai a földalattik falára vannak felírva” – jósolta Simon és Garfunkel 1964-ben, és még 50 év sem kellett hozzá, hogy ez a prófécia valóra váljon. Soha nem látott érdeklődés kíséri az utca művészetét, a street art kiállításokat, és a nemrég még névtelen művészek alkotásai csillagászati árakat érnek el az árveréseken.
Phase 2 (amerikai, 1958- ): Cím nélkül, 1985, aerosol-festékszóró, vászon, 153 x 233 cm, magángyűjtemény, Párizs, © Photo: Pierre Guillien – Studio Objectivement
Párizs talán leglátogatottabb magánmúzeuma,
a Madeleine templom melletti Pinacothèque szeptember 13-ig közel 100 alkotás bemutatásával tiszteleg a street art előtt, és próbálja pótolni mindazt, amit a tengerentúli galériák már évtizedekkel ezelőtt megtettek. Ugyanis New Yorkban már a 70-es években is szép számmal akadtak művészettörténészek, galériák és gyűjtők, akik felfedezték, hogy a graffitik – egy támadott és lenézett szubkultúra megnyilvánulásai, akárcsak a punk vagy a hip-hop – társadalomlélektani, politikai és mindenekelőtt esztétikai üzeneteket hordoznak.
A falakon kezdetben a „tag”-ek tűntek fel: kalligrafikus betűformák, amelyekben a megvastagított körvonalak közé az alkotók jellegzetes monogramjaikat rejtették, és egyben megjelölték a háztömböket vagy a metróalagutakat, melyeket sajátjuknak tekintettek, akárcsak a Pál utcai fiúk-ban a vörösingesek, vagy a West Side Story-ban a cápák.
Az aerosolos festékes flakonok az 1970-es évek elején jelentek meg
először a piacon, és lényegesen megkönnyítették a falfirkák felrajzolását. Tévedés, hogy a tag-ek elnagyoltak vagy kidolgozatlanok lennének. Még egy-egy betű megrajzolásához is százával készültek az elképzelések és a variációk, amelyeket alkotóik a legnagyobb gondossággal még otthon terveztek meg és gyakoroltak be, hogy a lebukásveszély miatt a lehető legrövidebb idő alatt vigyék fel a kiválasztott falfelületre.
Rammelzee és Basquiat. Forrás: listenrecovery.wordpress.com
Alain Dominique Gallizia, a kiállítás kurátora
– és egyben a képek többségének tulajdonosa – ezekből a korai vázlatokból is bemutat néhányat. Ugyancsak Gallizia érdeme, hogy kiváló és talán művészettörténetileg is találó, fontos és eredeti nevet talált a kiállításnak: az impresszionizmus analógiájaként a street art irányzatot presszionizmusnak nevezte el, utalva a művészek legfontosabb, de korántsem egyetlen eszközére, a festékszóró aerosolos flakon nyomás alatti mechanizmusára.
A tag-ek helyét később átvették a képregényszerű alakokat és formákat is megjelenítő faliképek. A kompozíciók robosztus ereje, a direkt színek agresszivitása, a fluoreszkáló festékek optikai játékai olyan városi művészet bizonyítékait adták, amelyet lehetetlen lett volna tagadni vagy ignorálni.
Rammellzee (amerikai, 1960-2010): Atomic Note Maestro Atmosferic, 2009, vegyes technika, vászon, 140 x 229 cm, Gallizia gyűjtemény, © Photo: Pierre Guillien – Studio Objectivement
Időrend, technika, társadami háttér
A kiállítás időrendi elvet követ, és egyben gondosan bemutatja, milyen technikai, társadalmi, esztétikai és urbanizációs háttér vezetett el az illegális kalligrafikus falfirkáktól a nagynevű galériákban kiakasztott, vászonra festett művekig. A vitathatatlanul Amerikában megjelent, de elsősorban spanyolajkú Puerto Ricó-i bevándorlók által művelt műfajra már a nyolcvanas évek elején felfigyelt néhány érzékeny galériás. A kezdetben utcai banditáknak és drogos rongálóknak tartott „törvényen kívüliek”, mint Basquiat, Keith Haring, Phase 2, A-One, Toxic vagy Rammelzee 1983-ban Sidney Janes New York-i galériájában mutatkozhattak be először. Az akkori kiállításon járt egy francia fiatalember is, akihez közel állt ez az undergroundnak tekintett irányzat, és aki néhány kiállító művészt Párizsba csábított, hogy a St. Germain des Près-n egy tágas és elegáns műteremben alkotóközösséget hozzon létre. A Bando művésznéven maga is graffitiművész, 1984-ben alapította a Stalingrad-csoportot, mely az azonos nevű metrómegálló környékén alkalmas terepet talált nagyméretű graffitijeihez. A sors különös fintora, hogy Bando eredeti neve Philippe Lehmann, és a világ egyik legismertebb bankárának unokájaként megfelelő anyagi háttérrel rendelkezett ahhoz, hogy ezeket az akkor még szegény művészeket felkarolja.
Bando (Philippe Lehman, francia, 1965- ): Manifesztum, 1984, aerosol-festékszóró, vászon,
100 x 600 cm, Gallizia gyűjtemény, © Photo: Pierre Guillien – Studio Objectivement
A kezdeményezést a kifinomult érzékenységéről ismert és a kortárs művészeteket is kiemelten támogató divattervező asszony, Agnes B is méltányolta, így a csoport első kiállítása a nyolcvanas évek végén már az ő galériájában volt. Ennek ellenére a presszionizmus, a street art elfogadottsága és elismertsége Franciaországban még messze elmarad az amerikaitól. A kiállítás kurátora, egyben a street art vitathatatlanul legnagyobb francia mentora, Alain Dominque Gallizia több évtizedes kitartó munkájának köszönhető, hogy a művészetkedvelők lassan Franciaországban is kezdik befogadni a street art-ot, aminek ékes bizonyítéka, hogy a Pinacothèque előtt rendszerint kígyózó sorok várnak arra, hogy bejussanak a Presszionizmus című tárlatra.