Faun realness
ISBN könyv+galéria, február 5-ig
Aki azt nehezményezi, hogy számos kortárs vizuális alkotó aránytalanul nagy feladatot hárít a befogadóra, túlságosan megdolgoztatja cserébe egy adott műtárgy befogadásáért, megértéséért (esetenként reménytelenül), az Horváth Gideon kiállításával nem jár rosszul, elég egyértelmű, hogy mivel áll szemben. És ez nem jelenti azt, hogy a tárlaton ne rétegződne több jelentés is egymásra. Az ISBN galéria kiállítóterében, decens kabóca-zajjal a háttérben és egy kézbe vehető, okos szöveg (Gadó Flóra kurátor írása) segítségével lehet bejárni az intim méretű teret, és ezzel a sorvezetővel az első pillantásra zavarba ejtő és kérdéseket felvető anyag minden eleme könnyen a helyére kerül – talán még egy kicsit túlságosan könnyen is.
Horváth Gideon az önfeledt mámor istenének, Dionüszosznak a kíséretéhez tartozó faun kálváriáját és extázisát meséli el, és ez a mese alig titkoltan magának az alkotónak is – akinek a portréját két helyen is látjuk a teremben, maszkkal fedett arccal fotózva – a személyes identitás-története. A rövidesen záró Faun realness kitárulkozó, a különleges anyaghasználat miatt pedig a múlékonyság határán egyensúlyozó, izgalmas kiállítás.
„A saját másságom megélése az alapvetően heteronormatív magyar társadalomban, és az ezzel járó abuzív elnyomás elviselése – ez az egyik szál, ami végighúzódik az anyagon” – mondja Horváth Gideon. „Az, hogy milyen itthon melegnek lenni, milyen az, amikor védekezés céljából bele kell passzolni egy másik, az embertől egyébként idegen szerepbe. A háttérbe való beolvadást gyerekkorom óta gyakorlom, hogy megvédjem magam. Ez egy olyan fokú hiperérzékenységet fejlesztett ki, aminek a megértése eltartott egy darabig és a kimondása sem egyértelmű. A faun figurájával valójában egy perszónát találtam magamnak, aki alkalmas arra, hogy a másságról kialakult élményeimet és végül az önazonosság megtalálását ábrázolhassam. Ráadásul a természetben bolyongó faun alakjához a számomra fontos ökológiai szempontokat is kapcsolni tudtam.”
A méhviasz, amivel Horváth Gideon dolgozik, eleve taktilis és érzéki. A helyenként hőhatással csillogóvá tett, másutt tompa melegsárgán hagyott anyag, ami a méhek által gyűjtött pollen sokfélesége miatt a barnától a halványsárgáig sokféle árnyalatot hordoz, nem csak a szemet, de a kezet is vonzza; a formák pedig, bár az explicit erotikus megfogalmazást nem, vagy csak alig érik el, sok kétséget azért nem hagynak maguk után. A mintegy-fallosz-cseppkövek, az indák, a megfolyó cseppek, a csoportokban csüngő golyók, a fügefalevél, a kinyújtott nyelveken egyensúlyozott fügék, az ókori bacchanáliákat és/vagy kortárs szexuális orgiákat idéző, félig fedő maszk mögé bújó arc, a fallikus elemekkel keretezett, tört és torzító tükör, a csupasz torzó a hiányzó hímtaggal, na meg a kiállítás címében és a kiállítás más pontjain is megjelenő, a meleg szubkultúrában ismert szavak – mind-mind a nemi identitásról, a szexuális beteljesülésről, a vonzódás elrejtéséről és vállalásáról, a perszónák szerepéről, a hiperérzékenységről, a vakságról, a fényről és sötétségről, tapintásról és tapintatról szólnak.
Horváth Gideon állított már ki csapatban – az xtro realm art group másik két tagjával, Süveges Ritával és Zilahi Annával – és önállóan is. Művei általában több aktuális, releváns (és némileg divatos) problémakör mentén – ökológiai válság és queerökológia, heteronormativitás és fluid identitás, különféle társadalmi és egzisztenciális dichotómiák – s szerveződnek és ezen elméletek és gyakorlatok által felvetett kérdésekre reflektálnak, szellemesen installált tárgyak formájában. Anyaghasználatként a vissza-visszatérő méhviasz úgy tűnik, kiválóan alkalmas az őt foglalkoztató tartalmak szimbolizáló megjelenítésére.
A kérdésre, hogy a viasz hozta-e a tematikát, vagy egy meglévő történethez keresett-e anyagot, Horváth Gideon azt válaszolja, filmesektől hallotta, hogy egyetlen kép egy egész estés játékfilm kiindulópontja tud lenni. „Az FKSE-ben volt évekkel ezelőtt egy egész galériateret betöltő installációm, még teljesen absztrakt formákkal. Ez egy posztapokaliptikus terep volt, ahol az ember utáni tájban szétrobbanó, ismeretlen jelenségek megformálásához használtam először méhviaszt” – mondja. „Egy ideje kerestem már azt az anyagot, ami nem toxikus és jól formálható. A méhviasz keletkezéstörténete ugyanakkor nem mentes a sötét elemektől sem: úgy lesz az emberé, hogy elveszi azt, vagyis a természet kiaknázásának is szimbóluma egyben. Ez a mennyiségű anyag, ami most ezen a kiállításon látható, több ezer méh munkája. Amikor a formáláshoz felmelegítem, olyan lesz, mintha valamilyen furcsa testrészt fognék, tényleg iszonyatosan érzéki. Úgy érzem, most meg tudtam mutatni, ami miatt ez az anyag foglalkoztat. A kiállításba sok különböző formát, és általuk tulajdonképpen saját magamat is kitettem.”
Falra erősített elemek, fémlánccal térbe belógatott üveglapokra applikált alakok, földre helyezett szobrocskák – Horváth Gideon felöltözteti, belakja a teret. A mintegy jelenetekre tagolt kiállítás mindegyik eleme önállóan is megállja a helyét, de együtt, egy irányba mutatva kiadják a szerző személyes történetét.
A személyes történet pedig generációs kontextusba is illeszkedik. Horváth Gideon eredetileg filmes akart lenni, ki is ment mozgóképet tanulni Párizsba, ahol aztán többek között arra jött rá, hogy nem szeretne 5-10 évet dolgozni úgy egy projekten, hogy meglehet, sosem lesz belőle film. Ezért inkább olyan alkotói lehetőséget keresett, ami egyrészt kézzel foghatóbb, másrészt folyamatos kreatív munkálkodást és megmutatkozást tesz lehetővé. Ezért aztán inkább elkezdett járni a Magyar Képzőművészeti Egyetem Intermédia szakára, de egy év után úgy látta, lehet hogy jobb lesz, ha – egy időre legalábbis – az intézményes oktatás keretein kívül keresi tovább a saját útját.
Dolgozik filmes produkciókban, többféle szerepkörben is, és mindig minőségi csapat tagjaként. Több szálon is köze van az éppen egyre magasabb pályán futó Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre című filmhez, emellett Enyedi Ildikó munkáját segíti személyi asszisztensként, és vállal különféle kommunikációs feladatokat is.
És mindegyik szerepkörében sok örömet talál. „Az én generációmban már természetesebben működik a többféle pályán való szimultán mozgás, a műfajokat pedig nem szeretjük mereven szétválasztani” – mondja. „A harmincas generáció, legalábbis az én középosztálybeli közegem, a társadalom döntő többségéhez képest sokszor a jövőben él, kis buborékokban. Olyan nagyrészt „nyugati” tartalmakat fogyasztunk online, amik miatt néha úgy érzem, szinte más idősíkban mozgunk. Ezt is ábrázoltam a kiállítás nagyjából közepén látható, üveglapra applikált jelenettel, aminek a címe: Álló faszú faun tekint a megelőlegezett jövőbe. A faun felemelt kézzel az égre, a süvítve érkező jövőbe néz, ami láncait elszakított csillag formájában jelenik meg. Ettől a revelatív jelenségtől végtelenül izgatott és boldog lesz. Innen indul az igazi önmagára ébredése.”
Nyitókép: Álló faszú faun tekint a megelőlegezett jövőbe. Biró Dávid fotója.
