Egy város entrópiája címmel nyílt kiállítás a Műcsarnokban a düsseldorfi Julia Stoschek Collection anyagából. Ez egy olyan nemzetközi, kortárs képzőművészeti magángyűjtemény, amely elsősorban az időalapú médiumokra koncentrál. A budapesti megnyitón részt vett az alapító-tulajdonos Julia Stoschek is. Az artPortalnak a gyűjtemény születéséről, a műgyűjtés mibenlétéről beszélt.
artPortal: Egy gyáros családjában felnőve mennyire volt meghatározó a művészet?
Julia Stoschek ( J.S. ): A nagymamám színésznő volt, én magam pedig lelkes mozirajongó vagyok a kezdetektől, úgyhogy mindig is jelen volt és érdekelt a művészet.
Mégis közgazdasági tanulmányokat folytatott.
J.S.: A családom kedvéért, hogy nyugodtak legyenek. De az egyetem elvégzése után nyitottam egy galériát. Arra gondoltam, így könnyen ötvözhetem azt, amit tanultam, azzal, ami érdekel. Az az igazság, hogy nem ment a képekkel való kereskedés, úgyhogy három hónap után feladtam. Viszont nagyon nagy hatással volt rám, amikor megismertem Harald Falckenberg gyűjteményét Hamburgban. Az ő lelkesedése, és az a szenvedély, amellyel a kollekciójáról beszélt, teljesen magával ragadott. Ez volt az a pont, amikor elhatároztam, hogy én is valami ilyesmit szeretnék csinálni.
Julia Stoschek beszél a gyűjteményéből rendezett budapesti kiállítás nyitásakor. Fotó: Műcsarnok
Hogyan talált rá a videóra, mint olyan műfajra, amire egy egész gyűjteményt lehet alapozni?
J.S.: A videó mindig is vonzott. Gondoljon bele, 1975-ben születtem: a televízión, a Music Television műsorfolyamán nőttem fel. Ráadásul a papám lelkes amatőr fotós, akit a fotózás technikája is érdekel, sőt, a gyerekkorom minden fontos eseményét videóra vette. Egészen otthonos lett számomra is ez a műfaj. A videó a generációm médiuma, jól tükrözi a gondolkodásunkat. Hosszabb időt töltöttem Amerikában, ahol a médiaművészet már régóta elismert, bevett kifejezési forma. Nem véletlen, hogy a gyűjteményben rengeteg amerikai művész alkotása szerepel.
Cao Fei: A jövőm nem egy álom , 2006, videó 20′ (állókép). A művész és a Vitamin Creative Space, Kuangcsou engedélyével
A videóról azt szokás mondani, nehezen gyűjthető műfaj. Mi volt az ön stratégiája a gyűjtés során?
J.S.: Nagyon egyértelmű stratégiát követtem az elejétől fogva: ennek a médiumnak a fejlődési ívét akartam bemutatni a 60-as évektől kezdve, amikor az első művek születtek, egészen a mai napig. Ez a kettősség végigvonul a gyűjteményen. Azt gondolom, hogy a hőskorszak ikonikus darabjai mellett az is lényeges, hogy a mai fiatalok alkotásai is bekerüljenek a kollekcióba azért is, mert ez lehetővé teszi, hogy újabb műveket hozzanak létre. Ez a gyűjtemény arra is alkalmas, hogy megmutassa, hogyan következnek a mai munkák a 60-as, 70-es évek alkotásaiból.
A már a kánon részévé vált „úttörők” közül nyilván könnyebb választani, de hogyan dönt az egészen fiatalok műveinek esetében, akiket még nem árazott be a piac?
J.S.: Az embernek fejlesztenie kell a látását, és követnie az ösztöneit. Nem lehet általános irányelveket megfogalmazni. Nem ragaszkodom egyetlen témához sem, csak az számít, hogy megérintsen az adott műalkotás. Az a célom, hogy egy alkotótól minél több művet megvegyek, hogy a gyűjteményen keresztül ilyen módon az adott művészi életművet is végig lehessen kísérni. Szerteágazó kapcsolataim vannak az egész világon, több művészeti kuratóriumnak is tagja vagyok, ezek közül az egyik legfontosabb a New York-i MOMA videóművészeti beszerzésekkel foglalkozó bizottsága. Természetesen évek kellettek ahhoz, hogy megismerjem a művészeti szcénát, és megtanuljak tájékozódni. De ez a munka sohasem ér véget. Még ma is napi szinten nézek műalkotásokat, járok különböző művészekhez, megtekinteni az új munkáikat. Utazom, rendszeresen találkozom kritikusokkal, kurátorokkal a világ számos pontján. Ha körülnéz a Műcsarnok termeiben, láthatja, hogy a bemutatott alkotások között rengeteg a nemzetközi „nagyágyú”.
Fotó: Műcsarnok
Azóta, hogy 12 éve gyűjteni kezdett, mennyit változott maga a műfaj?
J.S.: Rengeteget. Főleg az elfogadottsága és az elterjedtsége. Nagyon örülök ennek, és talán nem nagyképűség azt állítani, hogy egy kicsit a mi munkánk is benne van ebben: a Julia Stoschek Collection az egyetlen európai gyűjtemény, amely a videóművészetre koncentrál.
Mennyire követik mások is a példáját?
J.S.: Videókat gyűjteni nem olyan egyszerű. Ha van az embernek egy-két nagy szobája, ki lehet tenni a falra egy csomó festményt, de a videókkal kicsit bonyolultabb a feladat. A kiállításon látható például Clemens von Wedemeyer 2004-es alkotása, a Lángoló múzeum, amely egy háromcsatornás videó. Ez azt jelenti, hogy a bemutatásához három hatalmas vászon szükséges. Nagy tér kell tehát és gyakran bonyolult technikai eszközök is. Valószínűleg ez sokakat visszatart a videóművészeti alkotások gyűjtésétől. Ezért is nagy szerencse, hogy rátaláltam arra a düsseldorfi régi gyárépületre, amelyet kiállítótérré alakítottunk, és ahol 2007 óta minden évben új válogatás látható a gyűjtemény anyagából. Ezen kívül rendszeresen bemutatjuk a kollekció darabjait különböző tematikus kiállításokon a világ több pontján, most például éppen Budapesten. A gyárépület átalakításakor az is fontos szempont volt, hogy az épület nemcsak kiállítóhely, hanem egyben az én lakóterem is. Így a gyűjtemény továbbra is „velem van”, ráadásul sokkal könnyebb újranézni őket.
Francis Alÿs: Próba I. (Ensayo I), Rafael Ortegával, 1999-2001 négycsatornás videóinstalláció. A művész és David Zwirner (New York) engedélyével
Néha megválik egy-egy darabtól?
J.S.: Szinte soha. Ez is a stratégia része, én tényleg fel szeretnék építeni egy átfogó gyűjteményt. Nem kereskedem a művekkel.
Személyes kapcsolata is van az alkotókkal?
J.S.: Hogyne, és azt gondolom, hogy ez is nagyon fontos, ha az ember komolyan gondolja a gyűjtést. Egészen másképp látom a műveket, ha követem az alkotói folyamatot. Tudom, mit, miért csinál valaki. Milyen gondolatsor, elmélet áll egy-egy munka mögött. Egészen másképp választ az ember, ha rendelkezik ezzel a háttér-tudással.
Tudom, ez nehéz kérdés, de melyek a személyes kedvencei a Műcsarnokban látható alkotások közül?
J.S.: Két művészt emelnék ki. Az egyik Francis Alys. A kiállításon látható a Próba című sorozata. Az egyik videón egy piros bogárhátú Volkswagen akar feljutni Mexikóban egy domb tetejére, amelynek túloldalán már az Egyesült Államok határa húzódik. Amikor a videó kísérőzenéje elhallgat, az autó lassan visszagurul. A bogárhátú persze a sokadik próbálkozásra sem jut fel a domb tetejére. A másik kedvencem Robert Smithson Spirális gát című alkotása. Ennek a műnek elképesztő hatása van az utána jövő generációkra. Smithson elhagyta a kiállítótermeket, és monumentális, természetes anyagokból álló műveket kezdett csinálni a tájban. A Spirális gát az egyik legismertebb műve: az 5 méter széles, és 500 méter hosszú spirál alakú gátat fekete bazaltkövekből építette az utahi Nagy Sós-tó partjára. A kiállításon látható filmje az azóta kultikussá vált alkotás létrehozását mutatja be.
Egy város entrópiája / Julia Stoschek Collection, 2014. február 23.-ig, Bp., MŰCSARNOK
Francis Alÿs ǀ Lonnie van Brummelen ǀ Cao Fei ǀ Cyprien Gaillard ǀ Klara Lidén ǀ Heen Marten ǀ Gordon Matta-Clark ǀ Robert Smithson ǀ Clemens von Wedemeyer ǀ Andro Wekua ǀ Tobias Zielony. A kiallítási koncepció a Julia Stoschek Collection és a Műcsarnok szakmai stábjának közös munkája.
Cyprien Gaillard: Az arany és tükrök városai, 2009, 16 mm-es film 8’ 52” . A művész és Sprüth Magers, Berlin/London engedélyével
A cikk lejjebb folytatódik.