Fekete és forradalmi: Hermina és Otto Huiswoud története
The Black Archives/Our Suriname Association, Amszterdam
2017. november 25 – 2018. február 24.
A Black Achives néhány poros dobozából nemrég előkerült egy olyan hagyaték, amely a 20. század történelmének egészen különleges keresztmetszetét teszi láthatóvá. A fekete házaspár, Hermina és Otto Huiswoud könyvek és dokumentumok által megőrzött élettörténetében összefonódnak a faji emancipációs törekvések a szocilaista forradalommal, amerikai kommunisták találkoznak orosz, karibi és európai forradalmárokkal, valamint szerepet kapnak a harlemi reneszánsz és különféle fekete intellektuális tradíciók ismert alakjai, Langston Hughes, W. E. B. Du Bois, Marcus Garvey és még sokan mások.
A Fekete és forradalmi: Hermina és Otto Huiswoud története (Zwart en Revolutionair: het verhaal van Hermina en Otto Huiswoud) című kiállítás nemcsak a házaspár egyedülálló tevékenységét mutatja be tágabb történeti kontextusban, de rávilágít a holland nemzeti múltértelmezés néhány aktuális problémájára is a múzeumi intézényrendszerben. Míg a nagy látogatottságú és jelentős állami finanszírozást élvező múzeumok látszólag a holland társadalom és kultúra egészét reprezentálják, ez az archívumon alapuló kiállítás – amely részben közösségi finanszírozással és önkéntes munkával vált láthatóvá – egy olyan csoport nézőpontját mutatja fel, amelyet hiányosan képviselnek az oktatási és művészeti intézmények.
A holland nemzeti kánon reprezentációjának első számú intézményében, a Rijksmuseum-ban évszázados hajómodelleken, díszes fegyvereken és diadalmas felfedezőutak emlékét őrző festményeken keresztül diákok és turisták ezrei ismerkedhetnek meg a „holland aranykor” történetével – a gyarmatosító hatalom szemszögéből. Ez a narratíva azonban nem ábrázolja a gyarmatosítás sötét oldalát, a virágzó gazdasági és kulturális élet anyagi felételeit megteremtő körülményeket, ami a leigázott népek kizsákmányolásán és a rabszolgaság intézményén alapul. Nem ad teret olyan, a gyarmatosítás következményeként kialakult társadalmi csoportok perspektíváinak, mint például a suriname-i származású hollandoké, akik ősei a holland rabszolgakereskedelem miatt nagyrészt Afrikából kerültek a Brazíliával szomszédos Suriname-ba, majd jelentős részük az 1970-es években Hollandiába települt.
A történet, amelyet a Huiswoud házaspár hagyatékát feldolgozó kiállítás vázol fel, izgalmas felfedezőútra invitál a történelem kevéssé ismert területeire. Minden az egykori brit és holland gyarmatokon kezdődött. Otto Huiswoud (Suriname, 1893) és Hermina Dumont Huiswoud (Brit-Guyana, 1905) az 1910-es években elhagyta a Karibi-térséget számos, hasonlóan egy jobb jövőben reménykedő kortársukkal együtt. Mindketten New York-ba érkeztek, ahol ekkoriban bontakozott ki a ma harlemi reneszánszként ismert, elsősorban a zenében és az irodalomban gyökerező mozgalom, amely robbanásszerűen újította meg Amerika kulturális és társadalmi életét, bizonyos értelemben megalapozva az ötvenes-hatvanas évek polgárjogi mozgalmait.
Az 1920-as évek kulturális forradalmával párhuzamosan kialakuló politikai mozgalmak ideológiájának fókuszában a feketék emancipációja állt, amely elsősorban a faji diszkrimináció, a szegregáció és a feketék elleni erőszak felszámolását célozta. Mindez összetalálkozott az egyre nagyobb teret nyerő szocialista ideológiával, amely – bár nem faji, hanem osztályalapon – szintén az elnyomás elleni forradalmi küzdelemben látta a társadalmi egyenlőségen alapuló új világ felé vezető utat. Otto Huiswoud, aki mosogatóként és tengerészként dolgozott, érthető okokból hamar közel került az afroamerikai szocialista mozgalmakhoz. 1916-ban csatlakozott az Amerikai Szocialista Párthoz, amelyből az orosz események következtében 1919-ben kivált az Amerikai Kommunista Párt (CPUSA).
A CPUSA egyetlen fekete alapítótagjaként Huiswoud „hivatásos forradalmár” karrierje ekkor kezdődött el. Moszkvai útja (1922) után aktívan részt vállalt a chicagói Negro Labour Congress és a new york-i Pan-African Congress megszervezésében, majd 1928-ban a moszkvai Comintern testületi tagja lett, ahol a „Negro Question” ügyét képviselte. Feleségével, Herminával együtt rengeteget utaztak Amerikában, Európában, Afrikában és a Karibi-térségben, hogy mobilizálják és egyesítsék a fekete munkások csoportjait. A harmincas években együtt dolgoztak a The Negro Worker magazinnál (1931-1937), amely a rasszizmus, az imperializmus és a gyarmatosítás témaköreiben publikált cikkeket. Kapcsolatrendszerük feltérképezését elsősorban az archívum által megőrzött levelezések és könyvek alapján végezték a kutatók. A legértékesebb dokumentumok között szerepelnek például Marcus Garvey kötetei és Langston Hughes Herminának dedikált könyvei.
A II. világháború idején a Huiswoud házaspárt mint nemkívánatos kommunista-szimpatizánsokat már figyelte az FBI és a holland hírszerzés (BVD), különösen azután, hogy Otto 1941-ben politikai okok miatt börtönbe került Suriname-ban, ahol a holland fasiszta párt (NSB) tagjaival, nácikkal, német zsidókkal és kommunista szimpatizánsokkal együtt raboskodott. Ezt a zavaros epizódot Raul Balai műve emeli ki a kiállításon a titkosszolgálatok jelentéseiből összeállított tapétával, amelyen további két suriname-i értelmiségi is látható. Hermina mindeközben folytatta tevékenységét New Yorkban, ahol előadásokat és eseményeket szervezett színesbőrű szocialista művészekkel, értemiségiekkel és aktivistákkal együtt.
A háború után a Huiswoud házaspár Amszterdamba költözött, ahol Otto 1954-ben az Our Suriname Association (OSA) elnöke lett, amelynek W.E.B du Bois is vendége volt ugyanabban az évben. Itt beindított egy újabb magazint (The Courier), amely nemzetközi kontextusba helyezte az addig elsősorban helyi szinten értékelt suriname-i kisebbség problémáit. A szervezet Suriname ekkoriban már élénkülő függetlenségi törekvéseiben is aktívan részt vett, amely végül 1975-ben megvalósult. Otto ezt már nem érte meg, 1961-ben ugyanis távozott az élők sorából, Hermina azonban 1998-ban bekövetkezett haláláig tevékeny maradt. Gondos gyűjtői-archiválói tevékenységének köszönhető, hogy kettejük értékes hagyatéka látható ma a kiállításon, amely egyébként az OSA (Our Suriname Association / Vereniging Ons Suriname) épületében kapott helyet.
A tárlat a 21. századi fekete és suriname-i identitás kérdéseivel is foglalkozik kortárs művészek munkáin keresztül, illetve olyan, ma is releváns hagyományokra és problémákra hivatkozik, mint a Keti koti emléknap (a rabszogaság 1863-as eltörlésének évfordulója Suriname-ban, amelyet minden évben nagy fesztivállal ünnepel Amszterdam városa) és a Zwarte Piet problémája. Utóbbi különösen aktuális most, hiszen decemberben mindig antirasszista tüntetések sorozatát eredményezi az a holland hagyomány, ami szerint a Mikulás segédeit (Zwarte Piet, azaz Fekete Péter) kis, fekete, rabszolgákra erősen emlékeztető figurákként ábrázolják az állami ünnepségeken. Az egyik kiállított, 1952-es újság bizonyítja, hogy ez az ügy egyáltalán nem újdonság, és már az ötvenes években is hasonló ellenállásba ütközött.
Bár a kiállítás az eddigi legátfogóbb prezentációja az archívum tartalmának, nem ez az első alkalom, hogy a hagyaték széles körben láthatóvá vált. A Huiswoudok története a 2017-es Velencei Biennálé holland projektjében is szerepet kapott. Wendelien van Oldenborgh Cinema Olanda című videóprojekjétben a művész többek között a Black Archives anyagát felhasználva reflektált a holland társadalom átalakulási folyamatára és a gyarmati történelem alulreprezentált aspektusaira.
A nyugati modernizmusban gyökerező, (Nyugat-)Európa-centrikus látásmódot megkérdőjelező kritikai szemlélet térnyerése néhány komoly múzeumban is megfigyelhető. A Fekete és forradalmi kurátora, Imara Limon 2016-ban az Amsterdam Museumban Black Amsterdam címmel rendezett kiállítást, amely a fekete lakosságnak kínált viszonyulási pontokat a számukra példaképként szolgáló személyek integrálásával. Ezen kívül Limon elindította a New Narratives programsorozatot, amely a kisebbségi narratívák szemszögéből értelmezi újra a múzeum kollekcióját.
A legtöbb holland múzeumi gyűjteményre jellemző „fehér felsőbbrendűség” szemléletének aláásása végett az eindhoveni Van Abbemuseum több olyan, az intézmény koloniális múltjára és jelenlegi társadalmi hasznosságára reflektáló projektet szervez, amelyek a művészeti intézmények dekolonizálását sürgetik. A kutatásalapú, hosszútávú projektek elsősorban a múzeum kollekciójának és archívumának önreflexív újraértelmezésére koncentrálnak és számos külső kutató bevonásával valósulnak meg, például: The Making of Modern Art, Demodernising the Collection, Deviant Practice.
Ugyanakkor, a nagy állami múzeumok divatos intellektuális trenddé redukálják a sokszínűség reprezentációját és a posztkoloniális diskurzust azáltal, hogy felszínesen lemásolják az ilyen szubverzív gyakorlatokat. A társadalmi problémákra érzékeny attitűd tökéletesen beleilleszthető a holland önreprezentáció toleranciát hirdető énképébe. Az effajta gyakorlat azonban azért problematikus, mert a történeteket így az érintettek vagy független kutatók helyett a hatalmi pozíciókban lévő kurátorok mesélik el, ami a domináns-marginális erőviszonyok szembenállásának újratermelését eredményezi.
A Stedelijk Múzeum “I Am a Native Foreigner” című kiállítása jó példa erre, amely a migráció különböző aspektusait járja körül a múzeum kollekcióján keresztül. A társadalmi problémák és a diszlokáció nehézségeinek láthatóvá tétele legitim célkitűzés, az intézmény azonban nem az érintetteknek ad hangot a számukra releváns kérdéseket feltéve vagy alternatív megoldási lehetőségeket felmutatva, hanem elsősorban saját gyűjteménye, azaz önmaga reprezentációjára fókuszál bármiféle önreflexió nélkül.
A nagy állami múzeumok által reprodukált történelemszemlélettel szemben fontos szerepet töltenek be az olyan archívumokat feltáró kiállítások, mint a Fekete és forradalmi. Amellett, hogy rámutat az egydimenziós hivatalos narratíva vakfoltjaira és a múzeumi reprezentáció problémáira, ez a hagyaték támpontul is szolgál egy speciális kisebbség identifikációs kísérleteihez. Így azon túl, hogy a kiállítás felvázolja a fekete intellektuális tradíció ívét a mai holland kontextusra vonatkoztatva, maga is az aktivista hagyomány részévé és eszközévé válik azáltal, hogy aktiválja az archívumot és a társadalmi emlékezetet.
Nyitókép: Wall paper door Raul Balai met FBI en BVD documenten. Photo: Maartje Strijbis. Zwart en Revolutionair
