Az 1955-ben létrehozott Derkovits Gyula Ösztöndíj öt és fél évtizede
támogatja a 35 évnél fiatalabb, pályakezdő képzőművészeket. Az évek
során csupán az ideológiai megkötések maradtak el, másban nemigen
történt változás. A támogatás 12 hónapon át (a válság miatt most 11)
havi fixet biztosít a fiataloknak – hogy ez mire elég, az más kérdés.
Továbbá bemutatkozási lehetőséget teremt a szakmán kívüli közönségnek
is, csoportos kiállítás keretében az Ernst Múzeumban – ez maga az éves,
beszámoló-tárlat.
Sokszínű, izgalmas és színvonalas az idei derkós anyag. A munkák nagy része átgondolt, frappáns, ám találunk néhány kevésbé érdekfeszítőt is, pl. Fa Marianna órái nem túl meggyőzőek, hasonlóan Fülöp Gábor szobraihoz, amelyek a kiemelkedő mesterségbeli tudáson kívül nem nyújtanak túl sokat. Idén is hangsúlyosan jelen vannak a klasszikus festészeti műfajok, többek között Hatházi László rétegekből felépülő nagyméretű vásznai vagy Horváth Dániel különleges hangulatú képei. Esterházy Marcell nem kevés iróniával fűszerezett, 11 darabból álló fotósorozatán fiatal lányok és fiúk hordják Mészöly Miklós szemüvegét. A kultikus darab viselése egyáltalán nem kelt emelkedett hatást, sőt mindenkin borzasztóan fest, idétlen arcok néznek vissza ránk. Tarr Hajnalka gyerekkori emlékeket idéző kifestőkönyveinek lapjai átrajzolt fényképekből születtek. A két vaskos kifestő már kiszínezett oldalai storyboard-szerűen borítják be a falakat.
A tárlaton több alkotást is „belső használatra” szántak, ami nem meglepő a kortárs képzőművészeti szcénát ismerve. Ilyen Horváth Tibor Nő című műve. A falra tűzött, vázlatfüzetből kitépett lapok egy-egy kortárs nőművészt idéznek meg: az egyes papírokon a képzőművészre utaló gyermekrajzszerű, minimál grafika vagy inkább karikatúra és az illető hölgy keresztneve szerepel. Aki valamelyest jártas a kortárs képzőművészeti színtéren, kitalálhatja, kiről van szó. A kevésbé kiművelt közönség (értsd: nem szakmabeli) a cím után zárójelben elolvashatja a vezetékneveket is, így van esélye beazonosítani a művészeket. Másik munkája is hasonlóan a szakmának szólhat, ám ott jártamkor a kockacukrokból kirakott szöveg utolsó sora már nem volt olvasható. Azt gondoltam, ez a koncepció része, de a múzeum egyik munkatársa elmesélte, hogy még a megnyitón, gyerekek rakosgatták ide-oda a kis kockákat. Továbbá hozzátette azt is, hogy szóltak a művésznek, javítsa ki a feliratot, ám erre nem került sor ezidáig. Lehet, hogy mégis a koncepció része lett?
Találunk olyan művet is, amely áttételesen bevonja a nézőt még az alkotás folyamatába is. Sipos Eszter négy formázott vászna közül az egyik még üresen áll. Te adod a tanácsot, én festem a képet projektjének lényege: a nézők a világhálón keresztül vagy a helyszínen kihelyezett szórólapok és gyűjtőláda segítségével idézeteket juttathatnak el a művészhez, aki a kiállítás ideje alatt egyet kiválaszt és a kiállított művekhez hasonlóan megfesti a tárlat utolsó három napjára. Sipos szituációkat fest, egy-egy személyes történetet, barátoktól és ismerősöktől kölcsönzött idézetek alapján, realisztikus, olykor rajzos formában.
Ha már a pénzbeli támogatás (is) az apropója ennek a csoportos tárlatnak, nézzük, egy fiatal képzőművész hogyan tudja a legfrappánsabban felhasználni az egyetlen mű megvalósítására szánt összeget! Csákány István tavaly az AVIVA Képzőművészeti Díj jelöltjei között szerepelt a Műcsarnokban. A kiállításra szánt büdzséből épült fakonstrukciója, vagyis az Ez egy terasz! című munkájának egy része. Csákány művei gyakran foglalkoznak az alkotás folyamatával, illetve egy-egy mű elő- és utóéletével. Az Ez egy terasz! című műve megmutatja mi lesz az installáció sorsa a kiállítás bezárása után: hozzáépíti házához, mivel az, ami: egy terasz. Alkotását fricskaként is felfoghatjuk a hazai művészettámogatás intézménye felé. Ha a művész a számára odaítélt összeget csupán a mű anyagköltségére fordítja, valahonnan elő kell teremtenie „civil” életének feltételeit is, jelen esetben félkész háza teraszát. Ugyanakkor a mű utóéletének kérdésfeltevése is fontos, hiszen, ha senki sem vásárolja meg a kiállított művet, hogyan jut egyről a kettőre a szegény képzőművész? Hát így.
Ernst Múzeum
2010. március 28 – 2010. május 2.