Ahogy az elmúlt években mindig, úgy most is tüntettek a közgyűjteményi és közművelődési dolgozók a Magyar Kultúra Napján, január 22-én. És idén is az MTA Széchényi téri épülete előt. A terület dolgozóit tömörítő szakszervezet, a KKDSZ mellett az Értelmiségi Szakszervezeti Tömörülés (ÉSZT) és a Tudományos és Innovációs Dolgozók Szakszervezete is a szervezők között volt.
Amellett, hogy a tudományos és kulturális élet szabadságát követelték, a megszólalók idén is beszéltek a közgyűjteményi és közművelődési, valamint a tudományos dolgozók megalázó bérviszonyairól, és újra csak érdemi tárgyalásokat sürgettek a kormányzattal. E percben nem úgy néz ki, mintha a kormányzatot ez különösebben foglalkoztatná. Csóti Csabát, a KKDSZ elnökét kérdeztük arról, milyennek értékeli a helyzetet az elmúlt hónap tüntetéseinek, sztrájkokat követelő demonstrációinak tükrében.
Van-e sztrájkhangulat a közgyűjteményi és közművelődési dolgozók között?
Csóti Csaba (Cs.Cs.): Ahogyan az a médiában, vagy a közéletről szóló értelmiségi beszélgetésekben felmerült, úgy – jelenlegi ismereteink szerint – nincs. Ez a persze a február elején várható sztrájkfelmérés nyomán lehet, hogy módosul. Ami biztos, az az, hogy nagyon nagy elégedetlenség van ezen a területen is. Magyarországon nincs valódi sztrájk-kultúra, a sztrájkoknak nincs hagyományuk – és ez nemcsak a szakszervezeteken múlik, hanem nagyon sok tényezőn, társadalmi, politikai okokon, ahogy ezzel teleírták már a sajtót pro és kontra. Sztrájk nem úgy keletkezik, hogy azt kitalálja néhány szakszervezeti vezető és az emberek követik őket, hanem az valamilyen mértékű elégedetlenség nyomán keletkezik.
Úgy látja, hogy jelenleg csak szakszervezeti vezetők beszélnek sztrájkról, és nem a dolgozók? Vagy mindezt a közgyűjteményi és közművelődési dolgozók perspektívájából mondja, akik esetleg csöndesebbek, mint a többiek.
Cs.Cs.: Semmivel sem csöndesebb egy levéltári, könyvtári vagy művelődési házban dolgozó kolléga, mint más területek dolgozói, mint akár az Audi gyárban jelenleg sztrájkolók. De teljesen más a helyzete a különféle csoportoknak. Decemberben egy általános politikai elégedetlenség alakult ki – aminek az előszele már novemberben érezhető volt, például a cafetériát érintő változások nyomán, amelyek valójában adóemelést jelentettek. A munka törvénykönyvét érintő változások körül aztán ez jelentősen felerősödött és elég komoly társadalmi támogatottságot kapott. De a médiában megjelenő vélemények nem a szakszervezeti tagok vagy vezetők véleményét tükrözik sokszor, hanem valamilyen általános várakozást. Hogy „változzon már végre valami”. És most a szakszervezetek kerültek előtérbe, merthogy egyre több szó esett egy általános sztrájkról. De, hogy mit jelent egy általános sztrájk, illetve hogyan lehet egyáltalán sztrájkot szervezni, ezt már kevesen tudják, mert nyilván nem ezzel kelnek és fekszenek sem a közgyűjteményi és közművelődési dolgozók, sem a többi állampolgár.
Egy folyamat sokféleképpen elindulhat. Például a szolidaritás nyomán is. A különféle helyzetű csoportok egymást kezdik figyelni és támogatni. Nem lát ilyen tendenciát?
Cs.Cs.: Akkor tegyünk helyre itt néhány dolgot. Az Audi dolgozói majdnem minden év elején sztrájkolnak vagy belengetik a sztrájkot a magasabb bérért, ebben semmi újdonság nincs. Idén is sztrájkolnak, és elég erős alkupozíciójuk van. De kivel szemben sztrájkolnak, ki az ő munkáltatójuk? A Volkswagen csoport magyarországi menedzsmentje. Semmi köze nincs az Audi-sztrájknak a túlóratörvény változásához és az általános politikai elégedetlenséghez. Annyi köze van csak, hogy a médiatérben nagyon erősen jelenik meg, a kettő összekapcsolódik és az ő sztrájkjukat ez a bizonyos általános elégedetlenség és a változást követelő hangulat előzte meg. Ezt én egyébként egy pozitív hangulati változásnak tartom: végre beszélnek az emberek az őket érintő kérdésekről. Húsz évet dolgoztam levéltárosként, három éve vagyok főállású szakszervezeti tisztségviselő. Emlékszem arra, amikor 2001-2002-ben tartottunk sztrájkot, és arra is emlékszem, hogy a szervezéskor milyen értetlenséggel találkoztunk a társadalom más csoportjai részéről. Ezt röviden úgy lehetne összefoglalni: „miért nem dolgoznak a könyvtárosok?”
Ez így jelent meg, hiszen a közgyűjteményi dolgozók közül a legtöbb ember számára leginkább ők voltak szem előtt. És ez az alapállás azért elég jelentősen megváltozott most, ami jó és pozitív változás.
De a médiában megjelenő elvárás az nem a sztrájk iránti elvárás, az valójában egy közpolitikai cselekedet végrehajtását sürgeti.
Az a bizonyos általános sztrájk, amit számomra nagyon szimpatikus fiatalok fogalmaztak meg és skandáltak a Nyugati téren meg az Oktogonnál, az nem a szakszervezeti vezetőktől indul ki, és nem a sztrájktörvény meghatározta jogi fogalom, hanem politikai tett: egy általános társadalmi változás érdekében az emberek tömegei nem hajlandók felvenni a munkát. Magyarországon volt ilyen, 1956 november 4. után. Most azonban nem ilyen helyzetről, nem ilyen sztrájkokról van szó. Ami adott esetben a szakszervezetek előtt áll, mint lehetőség, és ami a közgyűjteményi és közművelődési dolgozókat is érintheti, az egy úgynevezett koordinált sztrájk, amikor a különböző szakszervezetek egymással párhuzamosan fogalmazzák meg követeléseiket. És a sztrájkban persze nem csak szakszervezeti tagok vehetnek részt, hanem bárki, de ehhez kell az a fajta elégedetlenség, amikor már nem csak arról van szó, hogy változást szeretnék, hanem arról is, hogy ezért teszek is valamit, és hajlandó vagyok a jövedelmem egy részéről is lemondani.
Nem egészen értem az álláspontját. Egyfelől azt mondja, hogy egy szélesebb, egyeztetett sztrájkhoz széles körű sztrájkhangulat kell, és ilyet nem tapasztal. Tehát visszadobja a labdát a munkavállalóknak. Ugyanakkor azt is mondja, hogy a szakszervezetek egyeztethetnének. Most akkor a KKDSZ kezdeményező lesz ebben a helyzetben vagy sem? Kérdezem ezt azért is, mert önök minden évben, január 22. körül megfogalmazzák a követeléseiket és a helyzet tarthatatlanságáról beszélnek. De mégsem történik túl sok minden. Most pedig az országban egyre nagyobb tömeg tapasztalja, hogy nem történik semmi, és ebből mintha elege volna. Mit akar tehát most a KKDSZ?
Cs.Cs.: Szerintem nem szembesülnek tömegek azzal, hogy nem történik semmi…
Bocsánat, hogy közbeszólok, de tudunk példát mondani az elmúlt öt évből arra, hogy az országban egyszerre több tucat helyen tüntettek volna? Olyan helyeken is, ahol eddig nem mozdultak meg az emberek. És bár az Audi-dolgozók, mint mondja, minden évben sztrájkolnak, de most széles támogatottság mellett, egy hete zajlik ez, és az ingolstadti gyár is leállni kényszerült, mert Győrből nem jönnek a beépíthető motorok. Szóval, most mintha több folyamat összeérne. Egy szakszervezetnek ilyenkor nem az a dolga, hogy ha csak egy apró gólhelyzetet is lát, akkor megpróbáljon kapura lőni?
Cs.Cs.: Jól hangzik mindez, és ezt halljuk a média egy része felől is egy ideje, de ez még önmagában semmilyen konkrét cselekvést nem jelent. Ez azt jelenti a politikai cselekvés nyelvére lefordítva, hogy a szakszervezetek felmérik a sztrájk-képességet. Ez lassú folyamat, és nem a sajtónyilatkozatokról szól. A korábbi sztrájkfelmérések nem mutatták azt, hogy a magyar társadalomnak a közszférában dolgozó részében sztrájkhangulat volna, tömegesen sztrájkba kívánnának lépni. A KKDSZ viszonylag kis területet képvisel, az ebben a szférában dolgozó közalkalmazottak nincsenek tízezren sem – ami elég nagy probléma, de ez most más kérdés –, és van még további kétezer ember, aki nem közalkalmazottként, de a munka törvénykönyve alá tartozva dolgozik ezen a területen.
Ebben a tömegben a korábbi felmérések alapján nagyon alacsony a sztrájk-képesség szintje. Most februárban új felmérés lesz.
Méghozzá azért, mert a Szakszervezetek Együttműködési Fórumában, ahová mi is tartozunk, az a döntés várható, hogy legyen ilyen felmérés. Még egyszer: ez arról szól, hogy a munkavállaló tudatosan, a munkáltatóval szemben megfogalmazott és teljesíthető célért, például béremelésért, hajlandó-e sztrájkolni. Vagyis, a bére egy részéről lemondani. Mindezt nem keverném össze az utcai tüntetésekkel. Mert ez a cselekvés teljesen más szintje. Itt tudatos döntésre van szükség, amellyel akár áldozatot is vállal valaki, mégpedig, ahogy már mondtam, azzal, hogy lemond a munkaidőben megkereshető jövedelme egy részéről. És az azért óriási különbség, hogy tüntetésen veszek részt vagy tudatosan vállalom ideiglenesen az alacsonyabb jövedelmet egy cél elérése érdekében.
A KKDSZ adott esetben fizetne a sztrájkolóknak kompenzációt?
Cs.Cs.: Ez nem kompenzáció, hanem úgy hívják, hogy sztrájk-segély, és azt adott esetben nem én, hanem a KKDSZ Titkári Tanácsa dönti el, hogy létrejön-e sztrájk-alap, és aztán mit és milyen feltételekkel fizetünk ki abból. Hogy például kétórás sztrájk esetén is fizetünk-e az alapból, vagy csak akkor, ha kétnapos vagy annál több a sztrájk.
A közgyűjteményi és közművelődési dolgozók nyilván figyelik, hogy mit lépnek a pedagógusok, az egészségügyi dolgozók és mások. A vezetőktől nem azt várná el a tagság, hogy ezeket a közös helyzeteket, az egyeztetés feltételeit megteremtsék?
Cs.Cs.: Igen. Csakhogy ezeknek a helyzeteknek a létrehozása nem azon múlik, hogy négy ember leül egy szobában és megállapodik. Amit kevesen tudnak, az például az, hogy ma a közszférában négy-ötféle bérezési rendszer van. Tehát az a bizonyos érdekegyeztetés, vagy érdek-egyesítés, amit például Kossuth Lajostól tanultunk, az nem annyira egyszerű. Egy pedagógus bérezésének a jogi helyzete teljesen más, mint egy önkormányzati tisztviselőé vagy egy könyvtárosé.
A kiszolgáltatottságuk mértéke nem azonos? A múzeumi terület például meglehetősen szétzilált állapotban van. Ön hogy látja például a közgyűjteményi területen dolgozók közérzetét?
Cs.Cs.: Nincs általános közérzet, mert az emberek nem általánosan élik meg a helyzetüket, mindennapjaikat, hanem személyesen. Itt kanyarodnék vissza: az egy tanulási folyamat, hogy megtanulják a munkavállalók, hogy mit jelent kiállni magukért. A múzeumi szakma jelenlegi állapota pedig egy nagyon hosszú folyamat eredménye. A KKDSZ ezekben az ügyekben rendszeresen felemelte a hangját sokszor az intézményvezetők, de a munkavállalók részéről sem igen talált fogadókészséget az elmúlt évtizedben. Most pedig hirtelen, abból kiindulva, hogy látjuk a neten, hogy mennyi ember van az utcán – egyébként a KKDSZ is ott volt az összes tüntetésen –, mintha sokan azt gondolná, hogy itt az idő egyszerre megváltoztatni mindent. Pedig nem lehet mindent egyszerre megváltoztatni. A munkavállalói tudatosság, ha úgy tetszik a munkás-öntudat a közszférában egyelőre mindenütt csak kevesekben van meg. Azt elvárást, azt az elszántságot, hogy legyen sztrájk, én értem és tiszteletben is tartom, de egész más ezt névvel, aláírással, jövedelemkieséssel együtt vállalni, aztán bemenni a munkahelyre és végigcsinálni, mint felemlegetni egymás között beszélgetve.
Mit fog most csinálni a KKDSZ? Merthogy a Kossuth téren, az Álljon le az ország! projekt, vagy kampány mintha azt vetítette volna előre, hogy február-márciusban valamilyen szemmel látható, nagyobb méretű munkabeszüntetés következhet.
Cs.Cs.: Nem hangzott el semmi konkrétum. Az Álljon le az ország! jó szlogen, csak éppen nem jelent semmit. Egy színpadról sok mindent lehet mondani, de amögé megszervezni a sztrájk-képességet, az sokkal nehezebb. Azok a szakszervezetek, amelyek a közszférában aktívak, monitorozzák, hogy a kollegák hajlandók-e sztrájkba lépni. És ha igen, annak nyomán jelenik majd meg a közös sztrájk-követelés, benne a KKDSZ követelése is. Arra válaszolva pedig, hogy mit csinál most a KKDSZ, nos azt tudom monndani, hogy egy szakszervezet akkor is működik, amikor ez éppen nem látványos, és nincsenek mondjuk Magyar Kultúra Napi demonstrációk. Egyébként egy ilyen demonstráció-sorozat, no meg a kidolgozott kezdeményezéseink eredménye a kulturális bérpótlék, szóval nem nevezném eredménytelennek a KKDSZ tevékenységét pusztán azért, mert a jelen helyzetben először a lehetséges szövetségesekkel egyeztetünk, majd kikérjük a tagság és a szimpatizánsaink véleményét, mielőtt például sztrájkot hirdetnénk.
Nyitókép: A KKDSZ demonstrációja Dunaújvárosban, 2016-ban. Fotó: kkdsz.hu
