Gellér Judit (G.J.): Ha cikket írtam volna a Park Galériában pár héttel ezelőtt látott munkádról (Run with me), valahogy így kezdtem volna el: a sok neonfényben úszó kirakat, csillogó áru – ruhák, cipők, drága kiegészítők, elvétve egy-egy könyvesbolt kínálata – mellett elhaladva, egy nagy, lebegő, fekete fóliával takart hasábhoz érek. Félrehajtom a leplet, belépek a kocka terébe, kizáródik a nyüzsgő, vásárló tömeg hangja. Egyedül állok az elsötétített, zárt világban. Körülnézek, majd fel. Mintha éjjel lenne és apró, távoli csillagok adnák a pislákoló fényt, a tejútrendszer pedig furcsa alakzatot vesz, kirajzolódik egy mondat: „The last chance”. Ez tehát az utolsó esélyem. De tényleg. És vajon mire? Ezekből a szavakból szinte végtelen számú jelentésréteg lenne kibontható. Reflexió a (kultúr)politikára: ez lenne az utolsó esélyem arra, hogy elmenjek, vagy épp arra, hogy itt maradjak? Reflexió a fogyasztói attitűdre: esetleg vásárolnom kéne valamit, vagy sétáljak ki és soha többet semmit se vegyek? Vagy reflexió a korábbi munkáidra: esetleg arról szól ez a mondat (szlogen?), hogy még mindig maradt egy utolsó esélyünk arra, hogy tegyünk valami jót? Mindez a befogadó, az értelmező aspektusa, épp ezért, azt kérdezném elsőként, hogy neked mi volt az alkotói szándékod?
Run with me, 2014. Installáció, részlet. A Molnár Ani Galéria jóvoltából
Csontó Lajos (Cs.L.): Igen, akár minderre gondolhatunk, de számomra sokkal banálisabban indult a történet. Szinte csak a gesztust, a felnézés gesztusát (Felnéz.) akartam megjeleníteni, ami megteremthet egy kipillantást az ittlétből, esélyt ad valamiféle transzcendens kereséshez, amihez persze át kell lépnünk a világunk határait. Ha nem nézel fel, nincs is értelme a munkának. Csak akkor kapsz lehetőséget a továbbgondolásra, ha megteszed ezt a kezdő gyakorlatot. Különben azt gondolom, hogy ezt sokkal kevesebbszer teszik meg az emberek, mint kellene. És attól is tartok, hogy sokan nem néztek fel azok közül sem, akik látták az installációt. Érdekes tapasztalat volt különben, hogy amikor a helyszínen huzamosabb ideig csináltam valamit, például fotóztam, vagy javítottam valamit, szinte magam is részévé váltam az installációnak, olyankor jobban odajöttek az emberek is, mert látták, hogy birtokba vehető a lezártnak tűnt tér. Viszont amikor csak távolról szemlélődtem, azt tapasztaltam, hogy nem nagyon mentek be a „sátor” alá, megnézték kívülről, esetleg alákukkantottak, de elbátortalanodtak, hogy tovább lépjenek. Ezért később arra gondoltam, hogy talán valami direkt utalást kellett volna tennem, hogy mit is kell csinálni „odabent”, hiszen nem minden néző az alkotói vagy műértői gyakorlatból érkezett, főleg ebben a bevásárlós közegben. Persze emlékszem olyanokra is, akiknek az arcán az „Aha!”- élmény tükröződött miután kibújtak a fekete nylon lepel alól, aminek persze örültem nagyon. Tehát ez nem egy általánosítás részemről, inkább csak egy vágy, hogy minél maradéktalanabbul eljusson a mondandóm.
Run with me, 2014. Installáció, részlet. A Molnár Ani Galéria jóvoltából
G.J.: A hely specifikussága és a közönség miatt gondolsz arra, hogy szükség lett volna egy ilyen típusú közvetlen utalásra, vagy inkább azért, mert technikai okokra hivatkozva le kellett bontani az installációt?
Cs.L.: Ez egy kritikus kérdés… Jelenleg keverednek bennem a gondolatok ezzel kapcsolatban, de tény, hogy az installációt, idő előtt, június végén lebontottuk a MOM Park kérésére. És valamiért azt sejtem, hogy döntésben benne volt, hogy a döntéshozók inkább az installáció külső képére reflektáltak, mint a belső üzenetre. A hely specifikussága szempontjából tény, hogy az a környezet és közeg, amelyben megjelent, óhatatlanul kritikus érzést vált ki bennem – amire formailag is az ellentétekkel próbáltam rámutatni: a szándékos lezárás, elkülönülés, az ellentét a csillogó világosság és a puritán sötétség között, satöbbi. Így talán sikerült olyan munkát létrehoznom, aminek van gondolati alapállása – amit általában fontosnak tartok a munkáimban –, mégis van benne szelíd provokáció. Elsőre azt gondoltam, hogy nem kell ennyire direkten irányítani a nézőt, hiszen pont az a lényeg, hogy mindenki saját maga dönti el, hogy felnéz-e a csillagos égre vagy sem, hogy belegondol a mögöttes tartalomba, vagy sem. Ebből a szempontból azt gondolom, hogy nem kellett volna jobban rávezetni a nézőket, de a munka túlélése szempontjából lehet, hogy mégis gondolnom kellett volna rá.
G.J.: Egy kicsit kérdeznék a műhelytitkokról, mennyi időd volt felkészülni, gondolkodni? Kifejezetten erre a helyszínre készült munka vagy lett volna olyan, amit itt kiállíthatsz? Volt esetleg más ötleted, terved is?
Molnár Annamária és Csontó Lajos a megnyitón.A Molnár Ani Galéria jóvoltából
Cs.L.: Installációk esetében lehetőleg minden kiállításra új munkát készítek, nehezen tudom elképzelni, hogy többször bemutassak valamit, mert a létrejöttekor meghatározó szerepe van az adott helyszínnek is. Eddig csak nagyon ritkán fordult elő – speciális felkérés – amikor ugyanazt mutatattam be valahol. Erre az installációra kicsit több mint fél évem volt készülni. Többféle tervem és ötletem volt, de alapvetően mindegyik szöveg alapú volt és mindenképp olyan munkára gondoltam, ami erre a konzumhelyzetre reflektálni tud, ezért a nagy, belső térbe belógó plakátoknak, dekorációs elemeknek is inspiráló hatása volt. És a fogyasztásnak ezt a tobzódó tényét sem tudtam és nem is akartam kikerülni. Egy ilyen szituációban általában vagy egy dekoratív munka kerül ki, egy konzerv megoldás, vagy megpróbál a helyzettel kezdeni valamit az alkotó, én az utóbbi mellett döntöttem. De mivel én tartózkodni szoktam a direkt kijelentésektől, szerintem ez a mű is megmaradt egyféle lebegtetés szintjén, amibe persze a több irányú értelmezés is elfér, ugyanakkor azt sem gondolom, hogy nagyon magyarázni kellene az üzenetét. Persze minden forma, főleg ha ilyen erős konnotációkkal dolgozik, könnyen kiválthat sztereotípiákat és ezáltal az ellenérzést is.
G.J.: Kicsit a design kérdéséhez kapcsolódva: a felirathoz használt betűkészlet – a különböző betűtípusok alkalmazása mindig hangsúlyos, fontos eleme a munkáidnak – számomra itt leginkább egy lehetséges/fiktív divatmárka tipográfiáját öltötte magára. Ezzel is erre a fogyasztói kultúrára reflektáltál?
Csontó Lajos fotója a Run with me-ről, a MOM Park bevásárlóközpont terében
Cs.L.: Ennek a kalligrafikus tipográfiának mostanában reneszánsza van a kortárs vizuális kultúrában, hiszen van egyfajta míves, régies, hagyományos, de egyben édeskés, vagy akár giccshatáros hangulata is, és innen már csak egy lépésre van az idézőjeles hatás. És ebben a kontextusban pedig persze hozzáadódik a reklámgrafikusi íz, és az ehhez kapcsolható tartalmak is.
G.J.: Az installációhoz hang is tartozott…
Cs.L.: Az installáció belsejében elhelyezett doboz alól szólt. Arra gondoltam, hogy ha létrehozok egy elszigetelt teret, ami mintegy belső világként működik, ami leválaszt minket a külvilágtól, akkor ezt az elkülönülést még egy hanghatással is lehet fokozni, ezáltal pedig létrehozni egy totálisan más lélekállapotot. Ebben az Ariadne gamba trió volt segítségemre, akiknek ezúton is nagyon hálás vagyok, hogy elkészítettek egy átiratot a The Doors Not to Touch the Earth számából, aminek a refrénjében szerepel a „Run with me” mondat. Ez egy nyugtalanító hangulatú, de mégis populáris, slágerként is fogyasztható szám. Egyfelől itt van ez a progresszív zenekar, a The Doors, ami önmagában is egy csomó jelentést hordozó ikonikus együttes, másfelől pedig van egy teljesen más regisztereket megmozgató zeneszerszám, a viola de gamba, amihez egészen más hangulatok, korok, érzetek kapcsolódnak. Szóval ennek a két dolognak az egyvelege fokozza a furcsaságot, kapunk egy jól ismert életérzést, megspékelve egy szokatlan, fals hangzással, mindezt ebben a vásárlós attitűdben.
G.J.: A Run with me mennyire kapcsolódik a Come with me című kiállításodhoz?
Csontó Lajos: Caché, 2013. INDA Galéria
Cs.L.: Teljes mértékben kapcsolódik. A két kiállítás egy darabig átfedésben volt látható, és a Run with Me egy összetett mondat második felének is tekinthető. Az előző kiállítás címe a Come with me, egy szlogen, jól ismert, de kiüresedett képeket hív a tudatunkba, a reklámvilág beszippantó, befolyásoló világából érkezik. A Run with me épp az ellentettjét, a szabadság sztereotip, de hasonlóan kiüresedett képét mutatja, az 1960-as, 1970-es évek ellenkultúrájának szimbólumaként – a szabadságban való feloldódást, az ahhoz való jogunkat jelképezi. Persze mindkettő egy-egy elhasznált toposz, és mindkettő magában hordozza a lehetetlent. Az egyik azért, mert a körülöttünk lévő globális fogyasztói világ számomra (de talán mindenki számára) hosszú távon élhetetlennek és megvalósíthatatlannak tűnik, a totális szabadság pedig egy vágyott, de kivitelezhetetlen ábrándkép. Ahogy Horányi Attila a megnyitóbeszédében mondta, hogyha belegondolunk ezeknek a szlogeneknek mind az eredeti jelentésébe, mind az általam új kontextusba helyezésükbe, akkor tulajdonképpen ezeknek a fogalmi toposzoknak valamiféle megtisztulása, újraértelmezése jön létre, de legalábbis egy lehetőség azok újra- és átgondolására.
G.J.: A szabadság kérdéséről nekem óhatatlanul a mostanra kialakult, alakuló kultúrpolitikai helyzet jut eszembe. Téged, az alkotói tevékenységed mennyire befolyásolja a jelenlegi helyzet? Ezzel a munkával szándékoztál erre a kérdésre is reflektálni?
Cs.L.: Ez a munka nem utal direkt módon a kultúrpolitikára. De mint minden tisztességes kortárs munka, tükrözi az adott társadalmi helyzetet. Nem vagyok politikus alkat, ami nem azt jelenti, hogy nem szoktam a politika által kialakított szituációkon gondolkodni. Bár úgy érzem, én nem változtam, ugyanazt csinálom, amit eddig, próbálom magam megtalálni, művészként, tanárként, emberként a világban. És vannak korok, amelyekben egyértelműbb válaszokat találunk és vannak olyanok, ahol a világ zűrzavarosabb képet mutat, ahol semmi sem az, mint aminek elsőre látszik. Egyelőre nem érzem, hogy a művészi elképzeléseimben direkt módon korlátozna a mostani kultúrpolitika, bár tény hogy bizonyos döntései érthetetlenek számomra. És ez az általános, megosztott közhangulat rettenetes, ami nagyon demoralizálólag hat mindenkire, alkotóra, befogadóra egyaránt.
Csontó Lajos: Pour la vie, 2013. INDA Galéria
G.J.: Több helyen is oktatsz, elsősorban Egerben az Eszterházy Károly Főiskola Vizuális Művészeti Tanszékén. A művésztanár létet alapvetően kettős helyzetnek gondolom, mert úgy képzelem, hogy egyfelől rengeteg időt töltesz a diákokkal, az oktatással, aminek számos pozitív hatása van, másfelől viszont a saját munkádra fordítható idő csökken le radikálisan ezáltal. Nálad hol áll ennek a mérlegnek a nyelve? Vagy ez egy ideális helyzet?
Cs.L.: A tanítás fontos dolog, talán az egyetlen helyzet, amikor társadalmilag hasznosnak érezhetem magam. És ez a kettősség ideálisnak semmiképp nem mondható, mert valóban sok adminisztratív teher is társul hozzá. Bár azt is gondolom, hogy nincs külön tanítás, nincs külön művészet, hanem munka van, és dolgok vannak, amiket meg kell csinálni. És a „dolog” abban a pillanatban van, amikor van. Ez persze lehet, hogy egy rossz stratégia, de amikor az ember ennyi mindent szeretne csinálni, akkor egyszerűen nincs másra lehetőség, mint az adott dolgot a lehető legjobban elvégezni.
G.J.: Ez egy kicsit úgy hangzik, mintha csak rövidtávokban lehetne gondolkodni…
Cs.L.: A helyzet adja ezt. Az embernek bizonyos idő eltelte után persze van igénye arra, hogy egy kicsit eltávolodjon és ránézzen arra, hogy mi is történt, és mi lesz, vagy mi lehet majd, de a felhalmozódott feladatok nem nagyon adnak lehetőséget erre, persze lehet, hogy csak az én habitusom ilyen…
G.J.: Akkor talán adekvát utolsó kérdésnek feltennem, hogy mik a terveid rövid távon és mik hosszú távon?
Cs.L.: A túlélés. És hosszú távon úgyszintén. És ezt többféle értelemben is gondolom, amihez valóban szükség van arra, hogy nyomjak egy pause-t és addig ne lépjek tovább, amíg nem gondolom végig, hogy mi ez az egész, hogy mi történt eddig. De az egyik helyzet mindig hozza a másikat, emiatt mindig tolom magam előtt ezt a kérdést. Most elutazom pár hétre egy művésztelepre dolgozni, aztán lehet, hogy amikor visszajövök, aranyra színezem a Run with me fóliáját, mert a fekete veszélyes és félelmetes, az arany meg szép (Nevet.).