iski Kocsis Tibor 1972-ben született, a Holdat vizsgáló Apollo űrprogram vége felé. Egyszerre landolt a program a tizedik, embert szállító missziójával, az ötödik küldetéssel, amely leszállt a Holdon, ahol azóta sem járt emberi lény.
A művész december 12-ig látható Luna 1972 címet viselő kiállításán bemutatott nagyméretű szénrajzok inspirációs forrását az Apollo-16 és -17 űrhajósai által 1972. áprilisban és decemberben készített fotódokumentumok jelentik. A romantikus öneredet-gesztus boncolgatása helyett tőle kérdeztük meg, hogy mi izgatja a Holdra szállásban, és miért a rajz műfaját választotta.
iski Kocsis Tibor (iKT): Mára nemcsak a képzőművészeknek, vizuális szakembereknek egyértelmű, hogy egy kép emlékezetesebben és összetettebben marad meg a memóriánkban, mint a szöveg. A holdra szállás híres képsorai nekem is mélyen beégtek, ahogy a televízió képernyőjén a Föld egyre kisebb és kisebb gömbként jelent meg a Holdról nézve. Sokkoló látvány volt. Mentálisan az emberiség akkor szembesült a ténnyel, hogy valóban a nagy “semmiben” lebegő globus lakosai vagyunk és mai tudásunk szerint is ez az egyetlen életképes hely a világmindenségben.
iskiKocsis Tibor: LUNA 4. – 12.December 1972 -2014. szén-papir 170x280cm
A sorozat igazi előszobája a Vesuvius című munkám. Állni a Vezúv szélén és érintkezni a Föld belsejéből származó ősi anyaggal, áttörő élmény volt. Megérintett a természet ereje, amelyel szemben ott állt az ember törékenysége. Ám az élmény hatására készített tájképeim még mindig a Földről szóltak, s magam fényképeztem a vázlataikat is. Most a Hold a téma, másodkézből való „kölcsön” fotókkal. Ez sem elhanyagolható eleme a projektnek: a Holdon csak egy szűk elit készíthetett felvételeket, mégis az internetnek hála mindenkihez eljuthatnak. Az internet demokratizálta az élményt, de vajon ugyanaz az élmény-e, amit a neten keresztüli megosztásokal átélünk, mint ott lenni abban a végtelen magányban és csöndben. A nagy méretekkel egy kicsit megpróbálom odahelyezni a látogatót, aki, ha belép a kép terébe, egy-egy pillanatra szinte maga is részesévé válhat az élménynek. Emellett a rajz, annak anyaga, technikája, hordozója, a kemény fény-árnyék jelenség megragadása érdekelt igazán, munka közben ezek a kérdések foglalkoztattak.
Mindig jellemző volt rám az egy-egy történelmi helyzetre vonatkozó művészi reflexiók megfogalmazása. A Holdra szállásról mostanában keveset beszélünk, pedig vitathatatlanul az emberiség egyik csúcsteljesítménye, olyan máig tartó hatással, amely kultúrtörténeti és politikatörténeti szempontból is mérföldkő: a hidegháború évei után az egész emberiség eggyé válását segítette elő. Ilyen értelemben is szimbolikus ez az esemény, mert rövid időn belül a nagyhatalmak világűrbeli együttműködéséhez, sőt katonai enyhüléshez vezetett.
aP: Szóval, nincs alternatív helyszín az életre, mégiscsak itt kell megoldani a problémáinkat?
iKT: Nem beszélek sem problémákról, sem megoldásokról. A mentális sokkot mutatom, hogy valóban egy törékeny, kiszolgáltatott, ugyanakkor kitüntetett helyszínen élünk, amire vigyáznunk kell.
Korábbi sorozataimban hasonló témákkal foglalkoztam, az ökológiai gondolatkör az egyetem elvégzése óta alapkiindulópontja munkáimnak. A modern kori vadászat témája is arról szólt, megengedhetjük-e magunknak az állatok kiírtását. Akkortájt házasodtam, majd megszületett az első gyermekem, a felnőtté válás küszöbén – nyilván a felelősségvállalás érzése ráerősített a témákra.
Már akkor is nagyon érdekelt a fotografikus kép, a techikai kép és a festészet viszonya, tehát bizonyos értelemben folytatás a LUNA, témában is, fotótörténeti szempontból is. Az űrhajósok ugyanúgy középformátumú analóg gépet használtak, ahogy én, a munkáimnál. Több mint tizenötezer felvétel készült, a Kodak külön gyártott filmet hozzá, ami kibírta a Hold szélsőséges viszonyait.
iski Kocsis Tibor:LUNA 10. 12.December 1972. 2014. szén-papir 146×106 cm
Jellemző rám, hogy sokáig gyűrök egy témát, kint van a műterem falán az inspiráló fotó, évekig nézegetem, készülödök. Viszont, ha elkezdem, már nem szakítom meg a munkát, behúz a dolog és megállás nélkül “nyomom”, napokig, hónapokig, évekig. A kiemelten nagyméretű rajzaimat a vidéki műtermemben készítem, ahol akár 10-15 napig semmi más nincs, csak a munka és alvás.
aP: Megütötte a fülemet egy szó amit használtál: törékenység. Ez a jelző most mindenre áll, kicsiben-nagyban, fent-lent, kívül-belül. Alapélmény, ami miatt nem hiszem, hogy véletlen vagy pusztán technikai érdeklődés váltotta ki belőled a LUNA sorozatot, aminek sokrétű és áthallásos értelmezési keretei vannak. Még a menni vagy maradni kérdéskör kitágítását is érzem benne, elmenjük- e a Földről egy másik bolygóra…
iKT: 1972 decembere óta nem járt ember a Holdon, bár megszűnt a politikai nyomás, de annyira drága volt egy ilyen expedíció, hogy már nem érte meg. A később indult űrrepülőgép-programokban pedig már más célok váltak érdekessé.
Mindannyian emlékszünk gyerekkori fantáziáinkra, klasszikus közhelyes iskolai dolgozatainkra, melyek azt boncolgatták, milyen életünk lesz 2000 után. Gyakorlatilag semmi nem valósult meg ezekből. Ám a most futó Mars-programban, mint egy valóságshow-ban, toborozzák a potenciális űrhajósokat, fent van a neten az aktuális toplista, kik esélyesek az utazásra, és mind civilek. 2022-24 körülre tervezik a kilövést, csak odaút van, retúrjegy nincs.
Visszatérve a LUNA-hoz: 2005-ben Rómában, a Magyar Akadémia ösztöndíjasaként, láttam Michael Light kiállítását, aki a NASA archívumából válogatott egy szép fotóanyagot, amiből nagyításokat készített, de akkor még nem történt semmi, csak elkezdtem kutakodni a NASA honlapján. Megtaláltam az Apollo űrutazások rádióbeszélgetéseit a kilövés pillanatától, korlátozott számú képet, és néhány itt-ott elérhető videót. A diákat, negatívokat a Johnson Űrközpontban -18 fokon tárolják, melyek nagyfelbontású szkennellése jelenleg is folyik.
aP: Egy ideje inkább rajzolsz és fotózol, noha festő szakon végeztél. Igaz mindig hangsúlyozod, hogy rajzaid festői gondolkodás mentén valósulnak meg. Mi izgat a rajz műfajában?
iKT: Valóban, érdekel a rajz mint médium helye, ezen belül is az, hogyan lehet a szénrajzot, a legősibb rajzműfajt megújítani, úgy, hogy a végeredmény kortárs helyzetet teremtsen. Festőként rajzolok, ezek festőrajzok, abban az értelemben is, hogy színesben látok, a szürke minden árnyalatáról tudom melyik színnek felel meg. A Holdon készült fényképeknél elsőre feltűnt, hogy a színes alapanyag dacára fekete-fehér képek születtek, a színek a Földről érkeztek oda. A tájjal kontrasztban áll az űrhajósok nyoma, egyedül az általuk használt tárgyak, a holdkomp, köldökzsinórjaik, színesek, minden egyéb szürke és fekete.
A Holdnak nincs légköre és a Nap erős UV-sugárzása mindent kifakított, minden hamuszürke, az égbolt pedig szénfekete, a fény-árnyék hatás markáns, és a táj összképében meghatározó. Már önmagában ez szürreális látványt nyújt. A végtelen tér ábrázolása a rajz technikájával és egy ősi anyaggal, a szénnel – ezzel tudtam legjobban kifejezni a kiszolgáltatottságot és a bizonytalanságot.
aP: Az elmúlt 10 évben egyébként is tanúi lehettünk a rajz reneszánszának, talán egyfajta reakcióként a technikai fejlődésre. Mit gondolsz erről?
iKT: Már az egyetemen foglalkoztatott a rajz elmélete, leginkább a léptéke. Párizsban minden tavasszal megrendezik a Drawing Now Art Fairt, ahol idén nagyon érdekes panelbeszélgetést hallgattam a kortárs rajzi tendenciákról. Négy különböző helyről (Bécsből, Londonból, Párizsból és New York-ból) érkező kurátorok különböző megközelítésekből felvázolták a kortárs rajz legjellemzőbb irányait. Az amerikai pragmatikusan közelített, David Hockney kapcsán arról beszélt milyen változásokat hozott, hogy ujjunkkal rajzolhatunk egy digitális felületen. Egyébként én is úgy fogom fel, amikor rajzolok, hogy a szén az ujjaim meghosszabbítása, mindemellett nagyon sokat használom a kézfejemet, ujjaimat munka közben. Az ilyen nagyméretű szénrajz elkészítése állóképességet, fizikai jelenlétet is kíván. Sajátos fizikai és mentális viszony alakul ki az embernél nagyobb méretű papír, és az alkotó közt. Erre külön kitért Brett Littman a Drawing Center New York igazgatója, amikor a különösen nagy méretű rajzok szerepéről, mint kortárs jelenségről beszélt. A bécsi Albertina kurátora a kísérleti installatív rajzra koncentrált, amikor a kiállítótér a hordozó, és a vonalat, a pontot, a rajz alapdiszciplináit cérna vagy más anyag képviseli. Ugyanez az eset a házfalra történő fényrajzolásnál. Szó esett még a léptékváltásról, az organikusságról és a naplószerű, történetmesélős rajzról.
iski Kocsis Tibor:Paralellity 3. 2015. szén, papir 185x151cm
aP: Azt mondtad, kottaszerűen installáltad a LUNA kiállítást, ez mit jelent pontosan?
iKT: Azt a kortárs gondolatot tartottam szem előtt, hogy a kiállításrendezésnél maga a kiállítás is önálló műként értelmezhető, ahol a tér a mű hordozója. Az utcafronti nagy üvegfelületeken keresztül a galériatér teljes egészében belátható és meg is állnak az emberek, főleg ilyenkor télen, amikor korán sötét lesz, bentről pedig kiszűrődik a fény. Kintről betekintve a különböző méretű képek, mint egy kottában a hangjegyek, különböző hangsúlyt képviselnek a falon, azt akartam egyértelmű legyen annak, aki benéz az ablakon, amit lát egy komplett mű.
Aki belép a térbe, automatikusan felfigyel egy műre és amint közelebb lép és eléri a kép fókusztávolságát, összeáll a számomra fontos fotószerűség. Majd még közelebb lépve, ahol a közelség intim helyzetet teremt, a fotószerűség átvált anyagszerűségbe, a szén és papír viszonya határozza meg a látvány erejét. Ez is legalább olyan fontos számomra, mint a vizuális tapasztalás korábbi fázisai, azaz a közeli, absztrakt folt és vonalként értelmezhető formanyelv mennyire kerül összhangba a papír struktúrájával.
Kifejezetten erre e a térre készítettem ezt az anyagot, van olyan kép, amit a tér egy szegmensébe méreteztem. Bal oldalon a horizontra komponált, hagyományos tájkép-kompozíciókat helyeztem el. Itt jegyzem meg, hogy régóta foglalkoztat Caspar David Friedrich munkássága, ennek a sorozatnak az első darabja tiszteletadás neki, miután nála a holdfényes tájkép fontos téma. Visszatérve a kiállításhoz: középen a Hold úgy helyezkedik el, ahogy a Földről is láthatjuk távcsövön keresztül, csakhogy pont fejjel lefelé van, ahogy az űrhajósok látták. A másik oldalon pedig vertikális természetképek vannak, a Hold élettelen témájához az organikus életet társítom, a fraktálszerűen gomolygó falombot, vagy a tenger hullámait. A korábbi öko témájú képeim inkább vertikális képek, kifutóra vannak komponálva a kompozíció szempontjából minden egyes részük egyformán fontos.
iski Kocsis Tibor: Paralellity 2. 2015. szén-papir 115,5x 96,3cm
A középen elhelyezett Hold mellett ott a csillagos égbolt, amit mi általában síkban látunk, szőnyegként értelmezünk, pedig térben elhelyezkedő világító pontokról van szó, ahol a mélységet nem érzékeljük, annyira absztrakt. A végtelen tér absztrakciója, egy csendélet, ahol definiálhatatlan a háttér mélysége. Felfoghatatlan lépték, amely mindig lenyűgöz.