Képek a bizonytalan identitások birodalmából
Images from the Realm of Uncertain Identities
festmények és rajzok / paintings and drawings
Glassyard Gallery, november 5-ig
Zavarbaejtő kiállítással jelentkezett a Glassyard Gallery. Részben azért ejt zavarba, mert szinte kizárólag figurális művészetről van szó, festményekről és grafikákról, ami kifejezetten meglepő a Glassyard eddigi kiállításait figyelve. Másrészt azért is, mert szinte kizárólag új neveket mutatnak be, vagy mondjuk inkább így, új entitásokat, minthogy az egyik név a kiállítók sorában, a LEGION egy kollektívát takar, amelyben a legismertebb név a Borsos-Lőrinc művészpárosé, illetve a lengyel Agata Kus az, aki talán idehaza ismeretlen, de hazájában nem, és a nemzetközi színtéren is felbukkant már. A többiek tényleg teljesen újak, munkáik szélesebb közönség előtt még nem voltak láthatók. Az entitások emlegetésével máris a kérdések sűrűjében vagyunk. A cím ugyebár a bizonytalan identitások terepére visz bennünket, azaz ott helyezi el az egész bemutatott anyagot. A kurátori szöveg ezzel a szociálpszichológiai terminussal azt a jelenséget hozza be, amelynek során a kiszámíthatatlan, sűrűn változó körülmények között elbizonytalanodó egyének, az öndefiníció érdekében közös identitásokat reprezentáló csoportokba tömörülnek, vagy legalábbis azok felé mozdulnak el, szűkebb-tágabb közösségekkel, közegekkel keresve azonosulási pontokat. Márpedig kiszámíthatatlan körülményekből az utóbbi egy-két évben jócskán kijutott. Ha nem bezárkózással reagáltunk, akkor csoportok felé gravitáltunk? Meglehet.
Csakhogy ezen a kiállításon a valahová tartozás kérdése más módon is fölmerül, és ez is izgalmas kérdéseket implikál. Pályakezdő művésznek lenni bizonytalan helyzetet és sebezhető állapotot jelent. Pályakezdő azonban lehet valaki úgy is, hogy egyszer már elkezdte, kvázi pályára lépett, de megtorpant és akár fel is hagyott a művészeti praxisával, vagy éppen alkotott, de munkáit nem mutatta be, és most ismét belépési pontot keres, hogy újraépítse a törékeny művész-identitást. Az pedig minálunk teljesen általános állapot, akár befutott, ismert művészek esetében is, hogy egész egyszerűen másból élnek meg, nem az alkotói munkájukból és a megélhetés (meg a magánéletük) mellett, közben, az idő és a körülmények folytonos szorításában hozzák létre a műveiket. A szerencsésebbek kellően reziliensek ehhez, van, aki azonban ténylegesen megsínyli, akár fel is őrlődik ebben. Akiket azonban itt láthatunk, leginkább az ismeretlenségben alkottak (vagy nem alkottak) eddig, különféle módokon próbálva kialakítani egyfajta művész-identitást.
Az első azonban, amin eltöpreng a látogató, hogy az absztrakt festészet kelet-európai előretörése közepette – amely mellett pár éve a Glassyard is letette a garast –, mégsem jelenthető ki, hogy a sokszor temetett figuralitás érvényét vesztette volna, vagy érdektelen lenne. De minthogy Kiss Gábor Attila és Töröcskei Bence képeit eddig még kevesen láthatták, Takó Hajnalka Auróra munkáit pedig senki, van egy furcsa, bizonytalan érzésünk is, hogy miközben a kevés referenciapont miatt nem tudjuk, hogy ezeket a műveket hol is kellene elhelyeznünk, mégiscsak valamiféle felfedezés történik éppen. Ha egy jó nevű kereskedelmi galéria azt mondja, hogy ez itt és most fontos és aktuális, akkor a látogató hajlamos ezt elfogadni, sőt, kialakulhat benne az is: hogy-hogy én eddig erről nem tudtam?
Kiss Gábor Attilát nem nevezhetjük teljesen ismeretlennek, szerepelt pár csoportos kiállításon idehaza és külföldön, igaz, nem mostanában. Töröcskei Bence és Takó Hajnalka Auróra azonban az MKE elvégzése után gyakorlatilag eltűnt. Kiss Gábor Attila pár éve már a filmiparban dolgozik, és a munkák szünetében fest, de újabb képeit a Glassyard előtt nem lehetett látni sehol. Töröcskei és Takó pedig ténylegesen a perifériára kerültek, utóbbi a diploma óta gyakorlatilag nem festett – erre a helyzetre mindjárt visszatérünk. Ezek tehát a kiinduló pozíciók. Mintha ezt a létállapotot ragadná meg Takó Hajnalka Auróra díványon ülő – vagy oda leroskadt – női figurája, aki talán nem is nő, hanem férfi női ruhában, valahogy parókaszerű a haj is a fején. Kiábrándult, fáradt tekintet, puha és meggyötört arcvonások, mögötte a flamingós kispárna erőltetett vidámsága csak még inkább fokozza diszkomfort érzetünket.
Frivol és attraktív műveket látunk. Kiss Gábor Attila bizarr jelenetei két csoportban szerepelnek, az egyiken házibuli-foszlányok, közös élmények emlékszilánkjai, fotószerű hitelességgel megfestve, a részletei, a jelenetek bizonyos vonatkozásai, elemei azonban elfedve, elkenve, eltüntetve. A líraiság és az unheimlich érzetek keverednek, hogy aztán ez utóbbi, a kényelmetlenség a másik képcsoportban teljesedjen ki: varieté-pillanatok, bűvészek, illuzionisták szereplései, szcenírozott, különös jelenetekben. Minden nagyon kék és nagyon zöld: mintha a revüszínpadot bevilágító reflektorok elé rossz fóliákat illesztettek volna. Azt is rögtön megállapíthatja a néző, hogy a hazai művészeti felsőoktatásból kikerülők technikailag elég magabiztosak, meg tudják festeni, amit látni szeretnének. Töröcskei Bencénél is így van ez, a naivitás persze csak szándékolt, valamiféle horror-naivot látunk itt, olykor karikatúraszerű pillanatokkal, amelyek közben nagyon otthonosak is, a mindennapok hangulata szövődik beléjük: ez a mi életünk. Érdekes módon, rokonérzetek köszönnek vissza Agata Kusnál, akitől tökéletes pop-rajzokat látni itt, képregényszerű jelenetek gyereklányok főszereplésével, meghökkentő, megint csak kényelmetlen hatásokkal. Gyereklány, konyhakés, mobiltelefon – van valami fenyegető is ezekben a jelenetekben, szándékoltan B-kategóriás thriller momentumokban. Ismét csak bravúros technika és magabiztosság, amely azért önmagára is reflektál: a művész tudja, hogy tudjuk, hogy mennyire tudja.
Mindehhez képest üdítően ösztönösek, eruptívak a LEGION kollektíva grafikái: a Covid időszakban összeállt, spontán, egymás rajzaiba belenyúló, közös munkák ezek, kibogozhatatlan lelki szálak, ki tudja miféle szubsztanciák hatásai, terápiás gyakorlatok, amelyek épp mintha a bezártságról, a kirekesztődésről beszélnének ebben a közegben – ingatag, lebegő asztallapra terítve látjuk az A4-es lapokat, ami persze rásegít a bizonytalanság érzetére.
Ki hol volt eddig? És miért ott? Hajlamosak vagyunk strukturális problémákat látni a kérdés mögött. Ma, Magyarországon gyakorlatilag megszűnt az egymásra épülő, egymást referenciának tekintő kortárs művészeti intézmények hálózata. Elfoglalták, leépült, szétesett – valahogy ebben a sorrendben. Kevés a belépési pont, kevés a visszajelzés, ami egy, az egyetemről kilépő fiatal alkotónak segíthetne kialakítani azt a bizonyos művész-identitást, amelyet a kiállítás kurátori szövege is emleget. Vannak persze szigetszerű intézmények, élnek non profit galériák és kereskedelmi galériák – épp egy ilyenben vagyunk –, de a különféle szférák ritkán érintkeznek, vagy ha összeérnek is és kialakulnak az átjárások, nem látszanak a befutható pályák. Nemcsak pályára lépni nem könnyű, de aztán a non profit, artist run közegből átlépni (továbblépni?) a többibe is nehéz, hogy a közintézményeket már ne is említsem: amelyik foglalkozna is új művészettel, elszomorító anyagi körülmények között működik, amelyek alig teszik lehetővé egy konzekvens program végigvitelét. Hogyan alakulhatnak ki így közegek, kontextusok, amelyekbe belépve, bekerülve, ott párbeszéd helyzeteket kialakítva egy művész megkaphatja azokat az impulzusokat, amelyek a fejlődését segítik? Amelyek hozzásegíthetik, hogy áthidalja az űrt, amely sokakat körülvesz a diploma után? Valahogy mégiscsak kialakulnak közegek, de ezek elég szűkek. Pedig volna honnan építkezni: csak az MKE-ről tucatszámra lépnek ki képzett művészek. Színterek kellenének és négyzetméterek. A kiválasztódás, a kánonképződés helyei és pillanatai, például intézményhálózat a hazai városokban, eleven nemzetközi kapcsolatrendszerrel, a Derkó mellé további művészeti ösztöndíjak (amelyeket nem politikailag indoktrinált, Tömegír-szerű intézmények osztogatnak és amelyek nem a lekenyerezés eszközei), díjak – a már meglevő és dicséretes, magánkezdeményezésűek mellé –, amelyek nem plecsnik, hanem ténylegesen ráirányítják a figyelmet valamire vagy valakire. Ami végképp hagymázas képzelgés: kellene közmédia is, amely foglalkozik a művészettel, meg közoktatás, amely nem vizuális analfabetizmusra nevel. Ez, így együtt sose volt. De a kezdeményei léteztek és működtek, jól azonosítható aktorokkal, a fejlődés lehetőségével, most viszont egy kiszáradt, kiégett, forráshiányos területen kellene építkezni.
Agata Kus jelenléte már csak azért is érdekes itt, mert exponálja azt is: Lengyelország például nem egészen ilyen. Pedig ott is olyasféle politikai rendszer van, mint amit itt illiberálisnak neveznek, csak talán még nem csatornázta el az összes forrást, nem tett keresztbe az összes alternatívának, és persze eleve nagyobb ország, több centrummal, a kulturális intézmények – talán – jelentősebb mértékű autonómiájával. Valamint belátható, kézzelfogható művészpályákkal: elismertséget és anyagiakban is mérhető sikereket nem csak idősebb alkotóknál találni, hanem az újabb generációk a saját köreikben is láthatnak olyanokat, akiknek a pályája merész ívben szalad fölfelé. Támogató közeg és valódi érdeklődés: mintha kulcsfogalmak volnának ebben a folyamatban. Agata Kus pályára lépését például egészen biztosan segítette Paulina Ołowska, akinek krakkói műtermében 2010 és -16 között asszisztensként dolgozott. Az az egyszemélyes intézmény, amit Ołowska jelent, az az attitűd, ismertség és lobbierő, valamint Zakopane alatt, a Villa Kadenowkában működtetett rezidencia programja nemcsak őt, de más női alkotókat is helyzetbe hozott a lengyel színtéren. Emellett pedig úgy hírlik, a lengyel gyűjtők most mindennél jobban odafigyelnek a felbukkanó fiatal, új festőkre. Jobb sietve felvásárolni a munkáikat, mielőtt valaki a hazai szcénát átugorva lenne világszerte ismert és egyben hazai gyűjtőknek nehezen megfizethető, mint ahogy ez például Wilhelm Sasnal esetében történt, akit pár éve a lengyel művészet „aranyifja” jelzős szerkezettel is földíszített a nemzetközi sajtó. Mindezt csak amiatt citálom ide, hogy ha az intézményes közeg kevéssé támogató, akkor más mechanizmusok is segíthetik egy művész érvényesülését. Már, ha cél az ilyesmi.
Kiállító művészek: Kiss Gábor Attila, Agata Kus, LEGION, Takó Hajnalka Auróra, Töröcskei Bence
Kurátorok: Bencsik Barnabás, Maj Ajna
Nyitókép: Kiss Gábor Attila festményei. Fotó: Simon Zsuzsanna
A cikk lejjebb folytatódik.