Szabó Dezső: Copy, Vintage Galéria, 2022.02.08.-03.25.
A pályáját monokróm festészettel kezdő, majd színes fényképeket készítő Szabó Dezső érdeklődése hamar a fotografikus képrögzítés irányába fordult. Pályája elején légi (repülőgép-szerencsétlenséget megörökítő 1999-es Blackbox című munkája) és természeti katasztrófák, valamint természeti jelenségek (Forgószél, 2001) megörökítésével foglalkozott, ugyanakkor mélytengeri felvételeket, televíziós adások kimetszetett állóképeiből modellezett látványokat is lencsevégre kapott. A fotográfia területén útjára talált alkotó képeit többnyire megkonstruált makettek alapján készíti el, majd az ezekről a mintadarabokról készített fotókat felnagyítja (Time Bomb című sorozat 2008-ból), ily módon kétségbe vonva, hogy a kép a valóságról készült. Munkássága során Szabó Dezső a képek működési mechanizmusát, jelenkori státuszát és az analóg fotografikus kép természetét vizsgálja, abba a diskurzusba kapcsolódva, amely a képkészítés lehetőségeiről, a valóság vagy fikció kérdéséről szól.
Copy című sorozatának darabjai több mindenre is emlékeztethetnek minket: fogakra, emberi agyvelőre, rovarokra, legfőképp pillangókra, amelyek a koromfekete háttérben mintha bábállapotukból most keltek volna életre, tejfehér szárnyaikkal verdesni készülnek.
Szabó Dezső különös formái bonyolult kémiai folyamatok eredményei. A Copy képei a hagyományos (analóg) fotográfiai eljárástól eltérő, úgynevezett chemigram technika metódusa szerint készültek, amely során a művek fényérzékeny fotópapírra festett vegyi anyagok felhasználásával születnek. A Moholy-Nagy László által feltalált fotogramhoz hasonlóan (fényérzékeny papír, amelyet rövid időre megvilágítanak úgy, hogy közben valamilyen akció történik a papíron) a chemigram is fényképezőgép nélkül jön létre, a fény és a kémia vesz részt a minták létrehozásában. Nem sötétkamrában „exponálják” a képeket, hanem vegyszerekkel, nappali fényben, nem a fény „képez”, hanem a kémia.
És természetesen Szabó Dezső is, aki az eljárást a következőképpen összegzi:
„A függőleges tengelye mentén kettéhajtott, majd szétnyitott fotópapírra hívó vagy fixír kerül, utána a papírt újra összehajtom és szétnyitom, majd megvilágítom. A hívófolyadék által ért területen sötét folt keletkezik, majd fixírfürdőbe merítve rögzítésre kerül a kép. Amennyiben fixírrel készítünk foltot, úgy a vegyszer által ért terület nem tud előhívódni, így fehér marad. Hívófürdőbe kerül és egy fekete alapon fehér ábra keletkezik. Ezután a szokásos processzus szerint fixálásra kerül a kép, hogy maradandó legyen. A fekete-fehér eljárás tulajdonságait felhasználva fehér alapon fekete vagy fekete háttéren fehér alakzatot kaphatunk.”
(A művész és a Vintage Galéria jóvoltából)
A létrejött szimmetrikus alakzatokat lemásolva akár eredetiként is aposztrofálhatjuk a kapott képet. Ebben a rendszerben maga a fotópapír felhasználása túllép a festékkel vagy tintával létrehozott képzőművészeti eljárás lehetőségein. A második fázisban az elkészült képet (az eredetit) papírnegatívként felhasználva, kontaktmásolással kapjuk meg az eredeti forma fotográfiai negatívját, ami azonos állású vagy fordított tükörszimmetrikus. A másolatot egy következő fázisban az eredetivel megegyező módon is létrehozhatunk, az absztrakt foltok, a rendelkezésre álló eljárások és a variációs lehetőségek pedig így rendszert alkotnak. Szabó Dezső munkái mind az önmásolás, mind az ismétlődés, a tükrözés vagy reprodukálás vizuális és fotográfiai logikáját szemléltetik.
De vajon tekinthetünk-e képként egy ily módon létrehozott festék- vagy tintafoltra? Mennyiben nevezhetjük műalkotásnak az alkotó képeit?
A klasszikus galérialátogató bizonyára csupán elmosódott, foltszerű képződményeket vél látni, amelyek pacához hasonlóan szinte szétfolynak a fekete térben. Mondhatnánk: egy gyermek is tud ilyet készíteni, de erről szó sincs, már csak az eljárás voltából adódóan sem. Szabó Dezső vizsgálódásának egyik alapját – más munkáihoz is hasonlóan – a fotográfia nem ábrázoláselvű elgondolása adja. Ahogy egyik írásában maga művész is írja:
„A fotografikus leképezés alapvető jellemzője, hogy ‒ az emberi szemhez hasonló módon a fizika törvényei által alkot képet, általában sík felületen. Ezért tűnik a fotografikus kép a világ objektív másának: a képalkotásban felismerhető azonosságok és a folyamat objektív elemei miatt. Ez azonban csak mítosz és káprázat. A kép nem azonos a világgal. Bármilyen eredetű kép redukált információ, tehát absztrakció.”[1]
(A művész és a Vintage Galéria jóvoltából)
A Copy a kamera nélküli (cameraless) fotográfia területén belül értelmezhető. A sorozat elkészítéséhez a koncepció alapját két dolog adja. Egyrészt a másolat fogalmának képi megjelenítése, amely itt a fekete-fehér fotópapír fizikai-kémiai tulajdonságaira alapozva valósul meg. Másodszor, maga a felület, amelynek alapvető tulajdonsága, hogy a fényt, mint információt, rögzíteni és tárolni tudja.
De hogy kérdésünkre — amely szerint képnek nevezhetjük-e a festék- vagy tintafoltot – választ kapjunk, vissza kell „térnünk” a régmúltba, Leonardo da Vinci korába. A reneszánsz polihisztor festészeti traktátusában, annak is a Festők regulái című fejezetében a következőket írja:
„Ne tartsd jelentéktelennek, amit mondok, se unalmasnak, állj meg néha és nézd meg a falak foltjait vagy nézz bele a hamvadó tűzbe, föl a felhőkre vagy le az iszapba s más hasonló helyzetekre; ha ezeket jól megfigyeled, a legcsodálatosabb leleményekre jutsz, amelyek a festők szellemét új invenciókkal töltik meg: emberek és állatok küzdelmei, tájak, vagy félelmetes dolgok különféle kompozíciói, például ördögök és hasonló szörnyek: ezeket, ha megcsinálod, becsületedre válik, mert a kusza dolgok a szellemet új felismerésekre serkentik”.
Habár ez az állítás nem teljesen állja meg helyét, Leonardo tanácsai inkább a festészet csínját-bínját elsajátítókhoz szólnak, mégis megalapozták a későbbi művészek gondolatait a nem egyértelmű és nyilvánvaló, a hagyományos ábrázolási formáktól eltérő képbefogadási és -alkotási módszerekről. Max Ernstnek, a német szürrealizmus kiemelkedő tehetségének munkásságára például jelentősen hatottak Leonardo leírt sorai. Ernst olyan eljárásokat dolgozott ki, majd épített bele műveibe, melyek az érzékelésnek ezt a sajátosságát aktív művészeti formaként működtetik.
Szabó Dezső munkássága során a képalkotás alapjait vizsgálja, az ábrázolás határait feszegeti. „Képei” nem a valóságot rögzítik, ahogy valójában a fotográfia sem. És a festmények sem, hiszen azok a művész szemével, képzelete, személyisége, gondolatai révén lesznek olyanok, amilyenek. Hogy mi mit látunk bennük, az pedig rajtunk múlik. Akkor miért ne láthatnánk bele akármit a foltokba?
A Copy című sorozat A 18 táblából: két triptichonból és egy diptichonból álló anyaga az orvosi képalkotó eszközök (ultrahang, röntgen CT) fekete-fehér világára hajaznak, de a Hermann Rorschach svájci pszichiáter által kifejlesztett tintafolt-teszteket is eszünkbe juttathatják. A tíz táblából álló, szimmetrikus tintafoltokat magába foglaló komplex diagnosztikai mérőeszköz célja, hogy a pszichológus más vizsgálatok kiegészítése érdekében megismerhesse páciense személyiségstruktúráját. A teszt tintafoltokból kirajzolódó madarakra, pillangókra emlékeztető ábrái kísértetiesen hasonlítanak Szabó képeire, nemcsak formájuk, hanem a befogadó aktív részvételére való törekvésük miatt is.
A Copy munkáit látva egyszerre több mindenre is asszociálhat a látogató. Az alkotó művei nem tekinthetőek hagyományos értelemben vett fotóknak, képeit nem masinájával hozta létre, hanem egy olyan képzőművészeti eljárásnak is tekinthető módszerrel, amely a festészet világához áll a legközelebb. Ilyenformán pedig joggal tekinthetőek valódi alkotásoknak. Hogy szívesen nézzük-e őket? Az kérdés.
[1]Szabó Dezső: “Exposed”, Balkon, 2016/9., 28.
