Varga Rita: Ophelia projekt
FERi, Budapest, nov. 16-ig
A Feri szereti sorozatban művészek kamarakiállítását láthatjuk a Feri névre hallgató pici, ám radikális, magán, ám nem profitorientált galériában. Olyan művészeket hív meg Oltai Kata, a galéria tulajdonosa és kurátora, akik valamilyen fontos művészeti ügyet, problémát, attitűdöt képviselnek, olyat, amely többnyire hiányzik a fősodorból, s amely kisodródik a margóra, például a Feribe. Zavarba ejtő, felkavaró tabu-témák, ki nem beszélt problémák, hamvába holt ügyek ezek. Mint amilyen például a #MeToo mozgalom, amely amilyen gyorsan fellángolt, olyan gyorsan el is halt nálunk; nem igazán lettek konzekvenciái, azaz nem épült be a közgondolkodásba, közbeszédbe.
Varga Rita jóval a mozgalom előtt, annak hátszele nélkül foglalkozott a női kiszolgáltatottság, a nemi-, hatalmi erőszak jelenségével, s annak mozgatóival; e témakörben sorozatokat festett. Nem az áldozatiság maga foglalkoztatja, s nem is azonosul az áldozati szereppel, sokkal inkább arra a működési mechanizmusra irányítja a figyelmet, amely a hatalmat (legyen az a patriarchátus, a nemzet, vagy az állam erőszakszervezete) a nő megalázása, megerőszakolása, hiteltelenítése vagy halála révén legitimálja.
A címadó Ophélia-sorozat az őrülettel, öngyilkossággal, vízhalállal foglalkozik, felelevenítve a megelőző századvég egyik legnépszerűbb festészeti témáját. A polgári társadalom értékrendjének 19. századi kialakulása, és jelenlegi patriarchális kultúránk alapkövének lerakása együtt járt a női és férfi szerepek, s párhuzamosan a férfi által uralt nyilvános tér és a nő számára fenntartott magántér koncepciójának megkonstruálásával. A születési jogon feudális kiváltságokkal rendelkező arisztokráciával és nemességgel szemben a polgárság az erényességet, mértékletességet tekintette politikai szerepvállalása fedezetének. Az erényes, morális, a politika színpadára lépő polgár szexualitását kordában kellett tartsa, hogy erőit, energiáit nemes célokra, a kormányzásra fordíthassa, ami együttjárt a monogámia és a polgári családmodell ideájával. Társadalmi konszenzus alakult ki abban a tekintetben, hogy a nő, a feleség legnagyobb kincsét, „erényessége törékeny liliomát”, tisztaságát, vagyis szüzességét a férfipárjának ajánlja, hogy szimbolikusan jelezze annak morális tartását.
Az új polgári értékrend kialakulása idején a nemi szerepeket markánsan el kellett különíteni egymástól, hogy össze ne csúszhassanak. A nőnek megjelenésében is az alávetettséget, kiszolgáltatottságot kellett sugallnia, ami a beteges, törékeny nő kultuszához vezetett. Egy igazi úri hölgy nélkülözött minden aktivitást, éltető energiát (lehetőleg intellektuálist is); passzív, sápadt és vérszegény volt, nehogy férfiasnak tűnjön, s ezáltal aláaknázza férje férfiasságát és felsőbbségét. Minden jó házból való úrilány tudta, hogy az igazi önfeláldozás logikus apoteózisa a halál, ahogy a korszak eme jelenségének kutatója, Bram Dijkstra Idols of Perversity: Fantasies of Feminine Evil in Fin-de-Siecle Culture című nagyszerű könyvében ezt példák sokaságával támasztja alá. A 19. században Shakespeare Hamletjének szerelme, Ophélia vált a végsőkig önfeláldozó nő modelljévé, aki megtestesítette a korszak férfijának női függésre vonatkozó fantáziáját. Az ábrázolás ikonográfiájában elengedhetetlen elem volt a halott nőt körülvevő virágkoszorú, ami mintegy hangsúlyozta a szépségében hervadékony, egyszerű, „vegetatív” lényét.
Varga Rita mentőövet dob a fuldokló nőnek a konstruált társadalmi szerepekre reflektáló képein, amennyiben visszanyúlik a kezdetekhez ‒ még festésmódját illetően is ‒ és visszamenőleg téríti el a történelmi narratívát, tudatában annak, hogy a mélyen gyökerező normatívák csökönyösen visszatérnek, fel-felbukkannak, mégha más formában, s álarcban is. A hetvenes években öngyilkosságot elkövető első magyar szépségkirálynő, Molnár Csilla esete a művészet mitológiájának leplébe burkolt férfiuralmat, ez esetben a művész hatalmát, és a kiszolgáltatott nő, ez esetben a modell kiszolgáltatottságát példázza, amelyre nemrégiben Eperjesi Ágnes Érezze megtiszteltetésnek című munkája és a kapcsolódó kutatása irányította rá a figyelmet.
Minthogy a polgári társadalom kialakulása és a nemzetállam születése egy időre esett, az egymásnak feszülő nemzetek retorikájában a mai napig kitüntetett szereppel bír saját „asszonyaik, leányaik tisztességének megvédése”. A mindenkori másik fél hadviselésében pedig az ellenség asszonyainak, leányainak megalázása, tömeges megerőszakolása a szinte kötelező járulékos elem, mintegy szimbolikus csapásként az ellenfél, ellenség férfitagjainak erényességére, amelynek záloga asszonyaik tisztasága.
2006-ban Malina Hedviget, abban a szlovákiai városban, Nyitrán, ahova egyetemre járt, fényes nappal összeverték, megalázták, mert magyarul beszélt mobiltelefonján. A lány alhasi vérzéssel került a nyitrai, majd a dunaszerdahelyi kórházba. A brutális bántalmazásban elszenvedett sérüléseit orvosi látlelet igazolta. Az esetet a politikai felek saját céljaikra használták, kétségbe vonták, tagadták vagy hitelt adva a történetnek elítélték, egyben mégis megegyeztek a szemben álló politikai erők: pingponglabdának használták a sérelmeket elszenvedett nőt. A nacionalizmus burkolt vádja egy nő részéről, aki a nemzeti csatározásban áldozati szerepre van kárhoztatva, avagy erénye a férfi zászlajára tűzve – sehogy sem illett a képbe, elfogadhatatlannak minősült. Márpedig a társadalom a határátlépések ellen szigorúan fellép, s a példateremtés érdekében keményen bünteti. Malinát, miután leállították a nyomozást és vádat emeltek ellene a hatóság megtévesztésének gyanújával, elmegyógyintézetbe akarták zárni, mintegy visszakényszerítve őt az egyik „eredeti”; az „őrült nő” szerepébe. Jóllehet a szélsőséges nacionalizmus szószólói számára a megerőszakolás, megölés a médiafigyelem miatt nem volt opció, ám vágyfantáziájukban hullámsírba kívánták a homogén, etnikai-nemzeti rend ideája ellen vétő, idegenajkú nőt, mikor ruhájára grafittizték a feliratot „Madari Za Dunaj” (Magyarokat a Dunába). Varga Rita láthatóvá teszi, megfesti a kirekesztés végletes nacionalista vízióját. Fürdőkádba helyezi Malinát, Bonnard kádban fürdő nőalakjait idézve, azonban jelenkori parafrázisukban nem egyértelmű, hogy vajon békésen fürdőző nőt avagy tetemet látunk-e, egy bűntény áldozatát: Varga Rita képén a két állapot között lebeg a test, rajta a baljós felirattal, arca alig felismerhető, a média álságos retorikáját követve a személyiség jogok védelmének imitálásaként ki van kockázva. (Megjegyzendő, hogy ez az eset késztette a képzőművész Varga Ritát, hogy kurátorként nagyszabású nemzetközi kiállítás-és eseménysorozatot gründoljon, Privát nacionalizmus címmel.)
E. Zsanettet nemcsak szimbolikusan, hanem tényleges megerőszakolták a nemzet rendfenntartói, az állam hatalmi szervezete, a rendőrség több tagja. A forgatókönyv a patriarchális társadalom (és hatalmi rendjének felkent őrei) védelmét célzó jogrendszer és közgondolkodás koreográfiája szerint alakult. Az áldozattan (victimology) és az erőszakkutatások (rape studies) bizonyítják, hogy a társadalom önmaga védelmében a könnyebb ellenállás irányát választva hajlamos az áldozatot okolni a történtekért.
Az „okold az áldozatot” alapállás hatékony pszichológiai eszköz az esetleges morális dilemmák (jelen esetben a rend őreibe vetett bizalom megbillenése kapcsán), illetve a (kollektív) bűntudat elfojtásához.
A nyilvánosságra kerülő erőszakesetek (háborúban vagy békeidőben) és azok kezelése a nemzetközi vagy helyi jogrendszerben, médiában és közvéleményben pontos látleletet nyújtanak egyfelől a nemzetközi politikai erőviszonyokról, másfelől egy adott társadalom belső hatalmi viszonyairól, hierarchiájáról, s benne a démonizált nő (etnikai kisebbségek, ellenség) helyzetéről.
Két évtizedre volt szükség a srebrenicai tömegmészárlás áldozatainak névtelen tömegsírokból való exhumálására és újratemetésére, s a boszniai háború „kísérő jelenségként” elkövetett tömeges és szisztematikus nemi erőszak háborús bűnként, az „etnikai tisztogatás” eszközeként való elismeréséhez. A friss keletű #MeToo mozgalom a békeidőben elkövetett nemi erőszakra, avagy hatalmi helyzetben alkalmazott zaklatásra hívta fel figyelmet. Különböző társadalmakban eltérő határfokkal.
Varga Rita sorozatai ezeket a problémákat járják körbe, rávilágítva azokra a módszerekre is, amelyek normalizálják, ahelyett, hogy megkérdőjeleznék a nőkön, kisebbségi csoportok tagjain elkövetett erőszakot. A fényképész kriminológiai módszerét követve a festő is ráközelít a részletekre ‒ mely fragmentumokban a testrészek és (bűn)tárgyak egyenrangúvá válnak ‒, és feldarabolja a látványt:mintegy megismétli és felnagyítja, illetve kiszínezi a szimbolikus csonkolást. Az áldozat arca ki van kockázva, testének darabokra hullása következtében integritása is szétesik; elveszti személyiségét. Az elszemélytelenedés pedig jól bevált pszichológiai eszköze az együttérzés, a szolidaritás megvonásának, és a bűntudat alól való felmentésnek. A tárgyiasítás ugyancsak ezt szolgálja, miközben degradál és alacsonyabb értékkategóriába is sorol, ami úgyszintén lehetővé teszi a társadalom számára a látómezőből való kirekesztést és az empátia megvonását. A szexualizálás (női lábak, kibuggyanó mellek, felhúzott ruha), fétistárgyak (női cipő) a megerőszakolt nőre a társadalom által rávetített (eredendő) bűn(össégge)t, (Éva, kurtizán) éppúgy sugallják, mint az áldozatiságot (bukott nő toposza).
Ezek a képek azért erőteljesek, és zavarba ejtőek, mert ambivalenciájukkal mindkét oldalt, mindkét értelmezést megidézik. Akárcsak az E. Zsanett képeken a gyerekjátékok, rendőrautó és kicsi rendőr játékfigurák. A játékok jelentése sokféle lehet: a gyermekkori szocializáció, játszáson keresztüli szereptanulás eszközei, avagy a felnőttkori infantilizmus, valamely korai állapotban való megrekedés attribútumai. Ugyanakkor a képen belüli léptékváltás révén társadalomkritikára is alkalmasak, amennyiben a kicsinyítés a hatalomtól való szimbolikus megfosztás aktusává válik. E. Zsanett testén a nadrágján felfelé kúszó játék rendőrautó, s a dekoltázsát ellepő kicsi rendőrfigurák a nő szexualizálásának vizuális elemei, ugyanakkor kis méretük révén az általuk jelképezett hatalom is összezsugorodik, s képzeletben jelentéktelenné, legyőzhetővé válik. Az első látásra sajtófotóra emlékeztető festmények színes, üde kavalkádja mögött ezek az égető és messze vezető problémák húzódnak meg.
Szeret, nem szeret, szívből igazán. Feri szereti. Szeretjük Ferit. Tessék választani.
