Preis der Nationalgalerie 2017
Hamburger Bahnhof – Museum für Gegenwart – Berlin
2017. szept. 29 – 2018. jan. 14.
A Preis der Nationalgalerie az egyik legrangosabb német díj, amelyet 40 év alatti, Németországban élő és alkotó művészek között osztanak ki minden második évben. A 2015-ös nyertes, Anne Imhof meg sem állt az idei Velencei Biennále Arany Oroszlánt nyert Német Pavilonjáig. Az idei díjazott, a lengyel Agnieszka Polska sem ismeretlen a magyar közönségnek, 2015-ben a Trafó Galériában volt önálló kiállítása. Az idei négy fős shortlist művészei (mindegyikük nő) pedig a díj kiosztása után megjelentetett bátor és provokatív nyilatkozattal hívták fel magukra a figyelmet, amelyben elhatárolódtak a válogatás során kialakult diskurzustól, amely főleg a nemükkel és származásukkal foglalkozott, és kevésbé a munkáikkal. A művészek a szponzorok túlzott jelenlétére és a honorárium hiányára is felhívják a figyelmet. A kiállításon a művészek sokszor indirekt módon épp ezekre a problémákra tapintanak rá, ezért (is) érdemes alaposabban elemezni a tárlatot.
A művészeti díjak köré rendezett kiállításokra általában jellemző, hogy olyan, mintha több különálló „minitárlatot” tekintenénk meg, a kurátorok nem erőltetik a közös koncepciót és teljesen szabad kezet adnak a művészeknek. Gyakran – és ez általában erősíti a kiállítások koherenciáját – a kiválasztott művészek munkái között mégis fel lehet mutatni rokon gondolati elemeket, visszatérő motívumokat. Így, a Preis der Nationalgalerie zsűrije által kiválasztott művészek – Sol Calero, Iman Issa, Jumana Manna és Agnieszka Polska – munkáiban is, noha első látásra teljesen más jellegű művészeti praxis eredményei, ha jobban belegondolunk, számos azonos pont található. Ilyen az örökség kérdése, (legyen az családi vagy történeti), a hagyományok továbbélése és újragondolása a jelenből, a nem nyugati kánonok és nézőpontok beemelése, valamint a dekolonializáló gyakorlatok kritikai megközelítése az identitáskeresés személyességén keresztül.
Szintén közös pont a múzeumi gyakorlatokra irányuló reflexió, a gyűjtés, gyűjteményi gondolkodás, az etnográfiai és antropológiai megközelítés beemelése, valamint olyan művészi stratégiák használata, mint a kisajátítás, az ismétlés vagy a rekonstrukció. A munkák jól egyensúlyoznak a nagyon személyes kiindulópont és egyfajta kozmikus perspektíva között, és több műben egyfajta ide-oda mozgás, folytonos játék és önirónia figyelhető meg. Ilyen értelemben, noha a négy műegyüttes markánsan elkülönülő terekben jelenik meg, a fenti összefüggések mégis világosan kirajzolódnak a kiállítást végignézve.
A Kairóban született Iman Issa Heritage Studies című sorozatában furcsa objekteket látunk a térben. Részleteikben ismerős, ám funkció nélküli, szokatlan tárgyak ezek, amelyek különféle asszociációkat hívnak elő a nézőből: egyik egy óriási rakétára hasonlít, másik egy fura kínzóeszközre, harmadik egy arany mászókát idéz. Csak ezután tűnik fel, hogy a falon múzeumi tárgyleírások (pl. ókori egyiptomi szkarabeusz szobor) olvashatók, amelyek számozással rendelik magukhoz a térben látható tárgyakat. Azonban a két dolog – az objektek és a feliratok – között nincs semmiféle kapcsolat és hamar világossá válik, hogy Issa ezen múzeumi tárgyakat nem a másolás vagy az ismétlés útján sajátítja ki. Éppen ellenkezőleg, mintha azok teljesen asszociatív újraértelmezéseit látnánk, a művész szavaival élve egyfajta „mentális printeket”, amelyek a saját örökséghez való viszonyát képezik le, nem formai ismétlés, hanem egy láthatatlan gondolatrendszer alapján. Ez a gondolatiság inkább a múzeumi tárgyak társadalmi státuszát, használóinak a szociális közegét tekinti kiindulópontnak az új objektek létrehozásakor, melyek egy ismeretlen birodalom státuszszimbólumait is eszünkbe juttatják.
Issa installációja azt a kérdést is felveti, hogy a mai múzeumok mennyiben segítenek abban, hogy valóban megértsük letűnt korok tárgykultúráját, életkörülményeit. Mintha a furcsa szobrok dekódolhatatlansága a sokat látott ókori kultúrához fűződő valódi, egyre távolibb viszonyunkat is felvillantaná. Issa ezzel az eltávolító gesztussal talán arra kérdez rá, hogyan érthetjük meg mai gondolkodásunkkal és eszköztárunkkal korábbi korok társadalmi, kulturális, gazdasági mechanizmusait.
Jumana Manna sokkal személyesebb módon, de szintén az örökség, a hagyomány továbbélésének a kérdését és lehetséges kulturális hordozóit vizsgálja, több mint egy órás filmjében és a hozzá tartozó, ókori leleteket idéző objektekben. A művész a zsidó származású német etnográfus, Robert Lachmann archívumát kutatta, akinek a Palestine Broadcasting Service rádiónál 1936-37-ben saját műsora volt. Ennek keretében bemutatta a Közel-Keleten és leginkább Palesztina és mai Izrael területén, a különböző vallási és etnikai közösségek körében (pl.: kurd, marokkói, szamaritánus, kopt keresztény) végzett zenei kutatásait. Manna, aki maga is palesztin származású, de Amerikában született művész, megkereste ezen közösségek leszármazottait és miután lejátszotta nekik Lachmann gyűjtését, arra kérte őket, hogy ismételjék meg az adott zenei produkciót vagy ha nem ismerik, akkor egy ahhoz kapcsolódót mutassanak be. E találkozások dokumentálása a film, amely betekintést ad a különböző közösségek életébe, megismerhetjük a hagyományhoz való viszonyukat, a generációk közötti szoros kapcsolatot. Úgy is fogalmazhatunk, hogy Manna végigköveti, mintegy újrajátssza az etnográfus útját és terepmunkáját, újraértelmezi a zenei gyűjtést. A nyolcvan évvel későbbi interpretációk által új fénytörésbe kerül Lachmannak a kultúrák autenticitására vonatkozó elképzelése, másrészt hangsúly helyeződik a különböző közösségek egymás mellett élésére, Izraelhez való viszonyukra, a zenén keresztüli kommunikációra, illetve arra, hogy a különböző szokásokat, tradíciókat miként adaptálják a jelenhez. A találkozások, rövid beszélgetések mindig egy „műsorszámban” teljesednek ki, kifejezetten érzékenyen és intim módon mutatva be az adott családot, közösséget. Amikor apa és fia együtt dobolnak és énekelnek, vagy amikor az idősek által megszólaltatott a tradicionális hangszereket kiegészíti egy techno alapot játszó fiatal fiú szintetizátoron, megható emberi pillanatoknak lehetünk tanúi. Mindez Manna saját családjáról készült részletekkel egészül ki, ezekben a művészethez, kutatáshoz, identitásához való viszonyáról tudunk meg többet. Ezek közelebb hozzák magát a videómunkát, amely felfogható egyfajta kísérletként is arra nézve, hogy 80 év elteltével mi maradt meg e közösségek kultúrájából és ez hogyan adható tovább egy új generáció számára.
Sol Calero egész teret betöltő installációja, az Amazonas Shopping Center színes, túldíszített, eklektikus enteriőrök együttese, egyfajta „tér a térben”, hiszen a múzeum white cube-jában, a maga sajátos esztétikai nyelvén keresztül rekonstruál olyan eltérő helyszíneket, mint az internetkávézó, a fodrászat, az utazási iroda, a pénzváltó vagy a mozi. A Venezuelában született művész saját latin-amerikai identitását figurázza ki és túlozza el a burjánzó trópusi esztétikának köszönhetően, megidézve olyan sztereotipikus dél-amerikai kliséket, mint a szappanopera, amelynek egy parodisztikus verziója a „moziban” látható is. A művész a gyarmatosító tekintetet magára véve, egyfajta ön-exoticizáláson át gondolja újra, mi is az, amit a nyugat-európai szem latin-amerikai formavilágnak és esztétikának lát, illetve amit alapvető kulturális és társadalmi jellemzőnek gondol. A megidézett terek utalnak azokra a találkozóhelyként funkcionáló üzletekre is, amelyek a bevándorló közösségek mindenapjaiban fontos szerepet játszanak. Az eltúlzott karneváli stílus és a harsány formai megoldások zavarba hozzák a nézőt, és szembesítik azzal, hogy az egzotikum iránti vágy még ma is létezik. Épp ezért a kiállítás egyik legironikusabb eleme a vidámparkokból ismert torzító tükör, ahol saját magunkat is elnyúlva vagy épp összezsugorítva láthatjuk. Calero installációját több kritika is részvételi munkának nevezte, hiszen a múzeum falai közt salsa táncórákat is lehet venni, illetve az „internetkávézóban” saját magunk választhatjuk ki, milyen videót szeretnénk nézni. Számomra ez jelentette a kiállítás tetőpontját: Sira Pizá kurátor kiváló válogatásában négy monitoron olyan videómunkákat nézhetünk végig, amelyek Calero posztkolonális diskurzusba illeszkedő koncepcióját árnyalják. A négy szekció: a trópusi test, a turista vs. a bevándorló, az emlékmű, valamint a fordítás és a „másik”. A „kiállítás a kiállításban” effektus tovább csavar a már amúgy is önreflexív tárlaton, további kapcsolódási felületeket kínálva és a kontextust mélyítve.
A negyedik kiállító, a lengyel Agnieszka Polska két videót mutat be, amelyek szorosan összefüggnek egymással és felváltva vetítik őket. Polska munkája kivezet minket a többi művész személyes narratívájából és kozmikus térbe és időbe röpít: animációjában lassan jövünk rá (a cím persze árulkodó: What the Sun Has Seen), hogy a Nap monológját hallhatjuk, ami a Földnek szól. Ócska tornatermi matracokon ülve, teljes sötétségben lehet nézni a vetítést, amelyben a furcsa, gyerekrajzra emlékeztető Nap gondolatait halljuk, melyek egyszerre emlékeztetnek egy szerelemi vallomásra valamint egy sok mindent látott szemtanú aggodalmas monológjára, aki félti bolygónkat a teljes káosztól és pusztulástól. Polska két videója újszerű és nem-emberi nézőpontból tekint a Földre, távolsággal vegyes szomorúsággal emlékszik vissza a rengeteg borzalomra, aminek szemtanúja volt és aminek újbóli bekövetkeztétől fél. Ez a gazdag nyelvi réteg ellensúlyozza a nagyméretű, alapvetően egy markáns képi motívumra épülő animációt.
A másik, rövidebb videó vizuálisan is sokrétűbb, ott először más, a napkorongra utaló formákat látunk (cigaretta csikk, rothadó gyümölcs) majd gyorsmontázsban mutat a film különféle szuperközeliket felületekről, anyagokról, tájakról, hogy végül itt is felbukkanjon a Nap gyermeki arcot idéző korongja. Hiába izgalmas Polska kiindulópontja, és jön létre egyfajta hipnotikus hatás a mű nézése közben a kellemes hangú narráció és a változatlan kép folytán, valami mintha mégis hiányozna a munkából. Talán éppen az a személyesség, amely Calero és Manna munkáiban olyan markáns, és Issa nehezebben értelmezhető szobraiban is tetten érhető.
Ugyanakkor azt is mondhatnánk, hogy talán épp egyszerűségében működik Polska videója, és ezért is lóg ki a többi művész referenciálisan sokrétűbb és vizuálisan is összetettebb munkái közül. Összességében azonban éppen a művek között létrejövő feszültség és a munkák közt kialakuló ív teszi érdekessé a kiállítást. Noha a díj Agnieszka Polskáé lett, a négy művész közös kiállítása a kapcsolódási pontok miatt válik inspiráló élményé, annak ellenére, hogy a kurátorok mindent megtettek, hogy elkülönítve mutassák be őket.
