A Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója (FFS) által két éve kitalált Átlátás projektsorozat határozott céllal indult. Azzal, hogy az egyetemről frissen kikerülő, kiállítási tapasztalattal jobbára nem rendelkező, de tehetséges fotóművészeknek segítséget adjon, potenciális kiállítási szituációkat teremtsen, megnyissa a szakmai kapukat a galériások, kurátorok felé.
Oltai Kata a projekt megszületése kapcsán az artPortalnak kiemelte a pályakezdő fotósok kommunikációs, és a közös munka során fellépő egyéb problémáinak kezelését, illetve a nehézkes feltételeket. Bármilyen trendi és populáris manapság a fotó, hogy mást ne mondjunk: az FFS-nek még mindig nincs – a szervezeti önállóságon kívül – fix, saját kiállítótere sem. De ezúttal legalább az NKA felismerte a projekt jelentőségét. Az Átlátás tehát mint egyfajta mentorprogram is működik.
A második sorozatot immár kívülről követve az alapító bizakodó: a tehetséges fiatal fotósok egyre bátrabban kezelnek „keményebb” témákat is, az eszközhasználatban is megfigyelhető némi nyitás. A belső szakmai körök által nagy figyelemmel kísért sorozat folytatását követhettük végig március elejétől egészen mostanáig.
Horváth János, Rácmolnár Milán: Kurblis mobiltöltő
A kiválasztási folyamat
azért persze nem ennyire egyszerű és gördülékeny. Többlépcsős szakmai szűrőn mennek végig a résztvevő művészek és kurátorok. Kiállító fotográfusok csak az FFS tagjai közül kerülhetnek ki – ide szigorú szakmai zsűri, az FFS vezetősége felvételiztet. A kurátorok pedig külsősök (nem az FFS elméleti szekciójának tagjai), és pályázati úton bizonyíthatták rátermettségüket. Majd miután a kiállítóhelyek kiválasztották, melyik kurátorral szeretnének együtt dolgozni, az ő csapatuk választja ki a művészt portfólió, vagy akár kész kiállítási koncepció alapján.
Két fő tendencia,
illetve kérdésfelvetés választható el a hét kiállításon belül. Az egyik a teoretikusabb, a másik a személyesebb vonal. Példa az elsőre az ArtBázison most zárult (ápr. 30.) In case of photography című tárlat, mely egy látszólag populáris témát helyez a középpontba: a megállíthatatlan, mindennapi digitális képtermelést, ezen belül is a szelfi-jelenséget. A képek mellett legalább olyan fontosak az alkotók által készített tárgyak is, mint amilyen a szelfi-bot vagy a kurblis telefontöltő. Felrémlik, hogy ezekre – bármilyen nevetségesnek is tűnnek – talán kereskedelmi igény is volna?
Zagyvai Sári: Ocean, Beyond Nature, 2014, giclée print, 120 x 54 cm
Elszomorító, hogy saját arcképünk megtekintésén túl – amihez tényleg kell a kamera, vagy legalább tükör – a közvetlen környezetünk megismerésének, hovatovább észlelésének is elsődleges forrása a net. Zagyvai Sári digitális kollázsai „képi közhelyek” összeillesztésével készültek, Martinkó Márk pedig urbánus környezetünkbe kényszerített, itt még körbe nem betonozott, csak körberácsozott fákat, betonkontextusban élő növényeket fotózott le. Szép és okos fricska volt a digitális képet projektorral kivetíteni, videón rögzíteni, majd a térben elhelyezett tv-installáción bemutatni (A természeten túl).
Bartha Máté-Kozma Andrea: Cím nélkül, 2014
Továbbgondolja az urbánus környezet,
közterek használatát, és ebben az ember szerepét a Casati Art Corner Galériában látható anyag (Kiváló a hangulat). Szó szerint a gondolkodás folyamatába láthatunk itt bele. Ezt hangsúlyozza a kurátori szöveg is – a tulajdonképpeni koncepció kifejtésének a rovására – és az installálás is: az iratcsipeszekkel rögzített fotók vállaltan és szándékosan utalnak a műhely-jellegre. A tavalyi Pécsi József-ösztöndíjas Bartha Máté nálunk egyébként is ritkaságnak számító fotókönyve néhány hónapja jelent meg, ez a könyv azonban a kiállításon sajnos nem látható, ugyanis folytatása, Kozma Andreával szorosabbra fűzött közös munka már egy új fázis. A megrendezett, konceptualista fotókon az ember mint passzív szereplő van jelen, aki megépítve környezetét, már nem képes jobbá tenni azt, és bár nem szándékosan, de az inaktív tevékenységgel csak tovább rombolja.
Hodosy Enikő: Bleu, 2014, giclée print
A kollektívtől az egyéni felé
halad a Stúdió Galéria anyaga, amely az emlékezést, a múlthoz való viszonyt vizsgálja – bővebben itt írtunk róla (Rendezés alatt). Az egész Áltátás 2 sorozaton belül domináns az egyén érzelmeinek, életterének, körülményeinek feldolgozása, bemutatása. Különös módon mind a három, budai oldalon található galéria ilyen témával foglalkozó művészt választott.
E percben már nem látható, de remélhetőleg felbukkan még valahol a városban Hodosy Enikő finom, cinematografikus hangulatú fényképsorozata, a Bleu. A biztos otthontól távol egy impressziókkal teli világban meglehet, hogy az ember nem tud megszabadulni a szorongásaitól. Ezeknek pontos leképezését adják a sorozat képei, a domináns kék szín, amely végül a sorozat címe is lett. Ez a megnyugtató, természetes, de mégis egyfajta rideg melankóliával és szorongással telített szín megnevezés az angol megfelelőjét is implikálja (blue 1. kék 2. szomorú) és tökéletesen jelzi a hangulatot, amely a fotókról árad.
Neogrady-Kiss Barnabás, A Naplóm c. sorozatból, 2012-2014, digitalis print
Még személyesebb és intimebb
téma vár a Faur Zsófi Galéria pincéjében, a már önmagában is sajátos atmoszférájú Panel Contamporaryben (Megint a fejemben nézelődnek). Egy napló kiragadott mondata, megelevenedett jelenetei mesélik el egy betegség és az abból való felépülés történetét. A fotós, Neogrády-Kiss Barnabás saját kálváriáját. Felkavaró őszinteséggel ír, finom érzékenységgel fotóz, impressziókat mutat meg, hangulatokat, melyekből saját magunk próbáljuk meg rekonstruálni a történeteket – az installáció ugyanis nem feltétlenül lineáris. Viszont annál inkább fenomenális.
Végül, ha már úgy érezzük, túl közel kerültünk a fotóshoz, segít eltávolodni néhány házszámmal arrébb, a Godot Galériában Szent-Iványi Réka anyaga (Nincs abban semmi).
Szentiványi Réka: Nincs abban semmi, 2014 – részlet a kiállításon látható videóból
Keményen kapjuk itt az arcunkba
a magyar valóságot. Mosolygunk rajta, de valahogy viszolygunk is ettől a távolinak tűnő világtól, miközben mindannyiunknak van legalább egy városlakó a környezetében, aki így él. Talán a boldogságot leszámítva. Szent-Iványi hőse, a Torgyán becenevű fickó ugyanis boldog. Lakótelepi létminimum ez, mégpedig a maximumon. Azért ügyesek ezek a helyzetek, mert tulajdonképpen nem a megfigyelt, hanem a megfigyelő kerül kellemetlen-kényelmetlen helyzetbe, nem érti a jeleneteket és folyton vissza kell kérdeznie rájuk. A kérdések hatósugarába akarva-akaratlanul maga is belekerül. Ahogyan a szereplők helyzetét, a(z általuk felvett) szerepeket vizsgálgatja, lassan rájön, hogy sokkal természetesebb az olykor meg is játszott karakter a fotókon, mint a saját mímelt erkölcsi-etikai-társadalmi kérdésfelvetései.
Az Átlátás alapkoncepciójából, kiállítótér-kiállító-kurátor szoros, direkt összekapcsolásából nemcsak a résztvevők gazdagodhatnak. A közönség többszörösen átgondolt anyagokat lát. Az Átlátás sorozat és az FFS egyaránt megérdemli a figyelmet.