Yoko Ono: Mend/Piece
ADDISON Gallery of American Art
Andover (USA)
2021. január 16. – április 4.
Ha arra keresnénk választ, hogy lehet-e fontos üzenete a kintsuginak, ennek az újraélesztett japán ragasztástechnikának a XXI. század második évtizede számára, akkor egy válaszlehetőséget biztosan kapunk Yoko Ono-tól, akinek Mend/Piece (Tárgyjavítás) című 1966-os, illetve 2015-ös New York-i installációját idén és jövőre egy utazó kiállítás keretében ismét bemutatják az Egyesült Államokban több helyszínen. Ono tehát nem először használja a kintsugit és nem először kéri a látogatót, hogy a galériában az asztalra ömlesztett, törött porcelántörmelékből, a darabokat saját kezűleg, ragasztóval, vagy spárgával összekötözve konstruáljon, vagy rekonstruáljon tárgyakat, majd az erre a célra felállított polcon helyezze el őket. Miért volna éppen most, ismét aktuális egy olyan projekt, amelyben tulajdonképpen nincs új mozzanat?
Yoko Ono művészi praxisának több mint öt évtizede fontos eleme a loopolt üzenet, a világ felé küldött, szünet nélküli jel. Jól ismerjük híres, mantrázott szavait, szlogenjeit: “Peace”, “War is over! If you want it”, vagy akár “Mend Piece”. A dolgok megjavítására való törekvése nem a felszínen történő nagy és látványos változásokat célozza, inkább a lassú, kitartó, folyamatos munkálkodást jelenti. Gyakorlatában megtartja a fluxus elemeit és egyben hű marad a japán hagyományokhoz és esztétikai fogalomrendszerekhez. Kérdés, mennyire érvényes ez a munkásság most, amikor a szinte apokaliptikus helyzet, a COVID-19, az egy éve tartó bezártság és a mélyülő válság radikálisabb művészi gesztusokat kényszerít ki. Bár talán éppen ebben az atmoszférában válhat relevánssá újra ezeknek a jobbító szándékkal született egyszerű gesztusoknak, ráolvasásszerű üzeneteknek a folyamatos ismétlése. “Javíts bölcsességgel. Javíts szeretettel. Ezzel a Föld is javulni fog” (Mend with wisdom, mend with love. It will mend the Earth at the same time.) – mondja Yoko Ono, akinek
mantrái ötven-hatvan éve kísérik szatellitként a művészeti diskurzust, hol erőteljesebben, hol kevésbé, és ez a szelíd következetesség, konok kitartás és az eredményben való, naivnak tetsző bizakodás figyelmet érdemel.
Ono konceptuális művész, a fluxus képviselője, békeaktivista és feminista. Eklektikus életművének ugyanúgy része a performance, a festészet, a szobrászat, mint a filmek és hangjátékok, illetve a popzene. Az 1960-as évek óta van jelen, és a Mend/Piece című installáció is egy 1966-os koncepció folytatása: Ono a közösségi javítást, újraalkotást, összeillesztést gyógyulásnak, rekreációs folyamatnak tekinti. A zsineggel, ragasztóval, ragasztószalaggal „meggyógyított” tárgyakat a fehér galériatér fehér polcain helyezik el, mint a részvétel, a kollektivitás, az együttműködés tárgyiasult eredményét.
Nem kevés pátosz van ebben az elképzelésben, de a Mend/Piece ténylegesen azt állítja, hogy ha a kintsugival, a japán ősi porcelán javító technikával újraalkothatók a tárgyak, akkor az “egész romhalmaz”, a világ töredezettsége is megjavítható, az elmélkedő javító munka begyógyíthatja a sebeket, amelyeket az erőszak, a gyűlölet, a háborúk okoztak. Korábban Yoko Ono az Illy cégnek tervezett olyan egyedi kávéscsésze sorozatot, amelyben az arany ragasztás motívumként való használatával egy-egy traumatikus történelmi eseménynek állít emléket. A kávéskészleten használt mintával megmutatta a kintsugi ragasztás vonalaiban rejlő narratív lehetőségeket is.
Ha az elnevezés elemeit vizsgáljuk, a „kin” jelentése arany, a „tsugi” pedig csatlakozást jelent. Ezzel a technikával törött cserépedényeket javítanak lakkgyanta és aranypor keverékét felhasználva. Ez a technika szándékosan konzerválja a repedéseket, a jól javított darabnak funkcionálisnak kell lennie, de az eredeti tárgy minden jellegzetességét is meg kell őriznie. Japánban értékként tekintenek azokra a nyomokra, amelyeket az idő hagyott a tárgyakon, hiszen mindennek megvan a saját története, és dolgoznunk kell a történetek megőrzésén, szükségtelen azokat letagadni vagy eltakarni. Eszerint, ha valamit megjavítunk, nem feltétlenül az eredeti állapot helyreállítása a cél, noha a modern technológia hozzászoktatott minket a dolgok “újjá varázsolásához”, az összes jel, sérülés, nyom eltávolításához, elfedéséhez.
A kintsugi filozófiája szerint a törés nem jelenti a tárgy életének végét, hanem pusztán történetének, narratívájának egyik lényeges pillanata. A restaurálás valójában a tárgy életében megtörtént események elbeszéléseként is felfogható. Minden javított darab egyedülálló, mert a véletlenszerűség alakítja, és a létrejött szabálytalan minták a fémek használatával még nagyobb hangsúlyt kapnak. A hegek az azokat eredményező eseményekhez kapcsolódnak, ezek az események pedig gyakran traumatikusak, az arannyal megragasztott törésvonalak az idővel és a traumákkal való megbékélést, a gyógyulást is jelzik.
Az ifjúságot, a tökéletességet és az újdonságot fetisizáló korban ez a gyakorlat megőriz egyfajta bölcsességet, amely a saját életünkre is alkalmazható. Az összetört darabokra fordított figyelem és szeretet arra ösztönöz minket, hogy tiszteletben tartsuk azt, ami sebezhető, sérült, tökéletlen, és mindezt önmagunkra, a körülöttünk lévő emberekre és az emberi kapcsolatainkra is vonatkoztassuk.
Ez a kerámia-restaurálási technika egy olyan országban alakult ki és maradt fenn máig, amelynek lakói rutinszerűen tapasztalnak földrengéseket, és ahol nem ritkák a rengések során megrepedő, megrongálódó tárgyak. A kintsugi fejlődésének ideje az Edo-időszakban egybeesik a földrengések egyre pontosabb dokumentálásával, bár fontos, hogy akkor nem a rengések váltak gyakoribbakká, hanem az észlelések és a megfigyelések lettek egyre tudatosabbak.
Gilles Deleuze francia filozófus és Félix Guattari francia pszichoanalitikus, politikai aktivista közös projektjében, A kapitalizmus és skizofréniában (Capitalisme et Schizophrénie, 1972-80) megfogalmazott rizóma-elméletben a növények gyökereihez hasonlítható vonalakat és hajszálereket és repedéseket a megismerés – konkrétan az írás – mechanizmusaként értelmezik. A rizómák által kirajzolt vonalakat nem önmagukban vizsgáljuk, hanem a szálak, mint a történeteink, az egészet – akár az életünket, vagy a világot – írják le, vagy fogják körbe. A kintsugi sem létezik önmagában, az arany vonalak mutatnak rá a tárgyra, körbefogják, összetartják. Deleuz és Guattari elméleti munkája nem a kintsugiról szól, témája nem a hagyományos japán esztétika, mégis olyan állításokat olvashatunk a hajszálerek és vonalak, a törésvonalak és a közöttük létrejövő terek értelmezéséhez, amelyek a kintsugi alapfilozófiájára is rímelnek, az egész és a részek kapcsolódási lehetőségei, a ragasztás rajzolatából kiolvasható információk, az emlékezet vonatkozásában.
Yoko Ono Mend Piece című kiállításával nem kínál új módszereket, sem új lehetőséget a konkrét és szimbolikus törések és sérülések gyógyítására, hanem a legegyszerűbb eszközökre és gyakorlatokra hívja fel a figyelmet. A látogató lehetőséget kap arra, hogy meditatív munkával, kis közösségekben, vagy egyedül vegye ki részét a széttöredezett világunkat szimbolizáló darabok összeállításából. Az üzenet több, mint ötven éve ugyanaz: könnyebb az elrontott dolgokat közösen megjavítani, a háborúnak vége lesz, ha mindenki úgy akarja. Mantrázzuk, amíg a közös tudatba be nem íródik.
Nyitókép: Yoko Ono, Mend Piece (Andrea Rosen Gallery, NYC version), 1966/2015. Ceramic, nontoxic glue, tape, scissors, twine. Dimensions variable. Installation view, Rennie museum, Vancouver, 2018, photo: Blaine Campbell; courtesy Rennie Collection, Vancouver.© 2015 Yoko Ono
