A tárlat helyszínéül szolgáló polgári lakásba lépve a ropogó parketták visszhangjai már a megérkezés pillanatában sejtetik a tér – és az egykoron benne élők – általam soha meg nem ismerhető történetét. Beljebb lépve a hajdani otthon nyomait már csupán vázlatosan felmutató üres terek és a bennük elhelyezett családi archívum tárgyi töredékei tanúskodnak az elmondhatatlanról. Schuller Judit Flóra egyedi, a nagyszülei valaha volt lakásában berendezett installációján keresztül nem annyira az elmondásra, sokkal inkább a megörökölt családi archívumhoz fűződő elsődleges viszonyra: az emlékezésre helyezi a hangsúlyt.
Az emlékezés torzító, építő, semmítő és újraalkotó gesztusán keresztül kapunk betekintést a Schuller család történetébe. Schuller nem csak megmutatni akarja az évek során felhalmozódó tárgyi emlékek sokaságát, hanem az archívumból táplálkozó, folyamatos erodálódásukat felmutató gyűjtemény kihelyezésével egy általánosan megtapasztalható élmény megfogalmazására törekszik. Egy olyan gondra, felelősségre, melyet a felmenőink hagynak ránk. A Since My Grandfather the Poet is Dead egy rendkívül intim, ugyanakkor a személyes emlékezet különböző aspektusainak elgondolhatóságára törekvő installáció, mely szembenéz az archívum természetéhez talán még közelebb álló adattárral: a hagyatékkal.[1]
Az archívum szóból voltaképpen mindig egy „hideg emlékezetre” asszociálunk. Egy memóriaintézményre, mely az emberi kezek gondosságának maradványait gyűjti egybe és gondozza, de valójában mindig az otthonhoz kötődött. Görög formája, az arkheion maga is egy otthont, a tisztviselő lakhelyét jelölte, aki státuszából adódóan az otthont és a törvényt egyesítette. A szó így magában rejti az arkhé, azaz valamilyen eredet megjelölését, a vérvonalat, másik oldaláról nézve pedig valamilyen intézményesülést, törvényességet is hordoz magában. Az arkhé egy olyan kezdőpont, mely meghatároz, elrendel, kijelöl, igazgat, gondot visel. A szigorú levéltári formájuktól eltekintve kétségtelenül szervezőerőként is gondolhatunk az archívumokra, nincs ez másképp a személyes emlékezettel, így a Schuller család felhalmozódott gyűjteményével sem. Ennek a sajátos emlékezeti intézménynek a kialakítására pedig a művész nagyapja, Schuller Imre formált jogot. A tárlatban is megtalálható egyik életút-interjúban maga is „családi múzeumként” jellemzi az idők során felhalmozódott, különböző médiumokban megőrzött családtörténeti gyűjteményt. Az archívum egy felismert felelősség, mely a hátra maradt, elsősorban tárgyakhoz kötődő emlékek számbavételére szólít fel mindannyiunkat, ez pedig egyúttal azt is jelenti, hogy emlékeznünk kell.
Schuller Judit Flóra a nagyapjától örökölte meg ezt a felelősséget és így kellett szembenézzen az évtizedek alatt egy cselédszobát megtöltő anyaggal. Nagyapja alapos és lázas gyűjtésének köszönhetően hatalmas mennyiségű iratot hagyott a családra. A gyűjtemény a lakás jelenlegi formátumában már inkább az emlékezet, a veszteség és az elmúlás, felejtés, kiüresedés tereibe kalauzolja el azt, aki behatol a bensőséges térbe.
Már nem egy berendezett szoba képét látjuk, hanem a személyes emlékezet munkája folytán kijárt, megcsontosodott, motívummá formálódott jegyei töltik meg az üres tereket. Az archívum különböző kiállított fragmentumai kettős gondosságról árulkodnak: az óhatatlan felejtés tényéről és a gond-viselés, a megőrzés gesztusáról. Az installáció apró mozzanatokkal világít rá, hogy mindkettő egyaránt újrarendezi az archívum topográfiáját.
Az első szobában látható, falnak támasztott, bekeretezett családi portrék az archívum egyszerű, hideg emlékezeti jellegéről tanúskodnak. Bizonyos képek láthatóak, ezeken hagyományos beállításban köszönnek vissza a felmenők vonásai, míg másokon csupán a megőrzésük céljából rájuk terített fekete fólia alól türemkednek ki. A képeken látható rokonok már csak a rájuk illesztett cédulákon őrzik a gyűjteményhez fűződő kapcsolataikat. A család története az idő könyörtelen munkája folytán anyakönyvi adatok formájában alkotnak kapcsolatot. Keretet adnak, orientációs pontként szolgálnak az archívumban.
Egy kézmozdulat azonban félresöpri a szigorú értelemben vett határokat és beindítja az emlékezés dinamizmusát, amely az installáció térbeli elhelyezése nyomán örvényként is értelmezhető. Az elrendezés mindenképp egy olyan körkörösséget alakít ki, melynek enyészpontjaként egy kis asztal és körülötte jó néhány kartondoboznyi tárgy szolgál. Az említett kézmozdulat egy fotó nagyításából kiragadott részlet. Schuller Imre keze egy lágy mozzanattal közelít a halántékához. Gondterhelt, de mégis könnyed mozdulat ez, amely talán soha nem éri el, hogy megtámassza a lebukni kívánó fejet. Az installációban elhelyezett fotó jelentőségét mutatja, hogy maga az eredeti is megjelenik, 10×15-ös formátumában. Schuller afrikai útján készült ez a felvétel, az arca azonban nem kivehető. A kontrasztos fényképen csupán a kontúrjai és a nagyításon is szemlélhető gesztus figyelhető meg, hiszen minden más részletet maga mögé utasít a kép felületét bevonó pauszpapír. A felejtés vékony fátyla, amely ráereszkedik a távollévő emlékére, egyúttal új kontúrokat és arányokat rajzol ki. Így tör utat magának ez az apró mozdulat, amely a halántékra mutatva, mintha csak felszólítana az emlékezésre.
Schuller Judit számára kétségtelenül egy barthes-i értelemben vett punktummá vált ez a kimerevített, érzékeny kézmozdulat. Ez a nagyapai gesztus – mind a fotón szereplő kéztartás és vele egyúttal a felejtés elleni küzdelem – egy kibontakozó dialógus a nagyapja archívumával. Egy olyan dialógus, amelyben az egyik fél már nincs jelen, ezért minden kérdés önmagára irányuló, visszaható kérdezés. A Since My Grandfather… a gyászmunka és a tovább élés lehetőségeinek tudatos kutatása a múlt emlékezet általi megmunkálásán keresztül. A család által ránk hagyott feladat – az archívum által ránk mért gond – egyszerre szembenézés a múlttal, a felejtés elfogadása és egyben a megőrzés lehetőségeinek keresése is.
A tudatos kutatás egyszerre több képzőművészeti formát keverve és magába omlasztva, évek alatt halmozódó, változatos alkotásokon keresztül történt, melyek mind Schuller Imre hagyatékához, emlékéhez kötődtek. Így tehát az említett fotográfiákon, valamint hétköznapi és kevésbé hétköznapi tárgyak – például a zsidó vallási élet különböző kegytárgyai – installálásán túl különféle szövegeket is olvashatunk a tárlat során. Ezek közül is fontos kiemelni a lírai hangvételű szövegeket, melyek naturalista jellegű leírásokkal, különböző emlékképek asszociatív egymásba szakításán keresztül idéznek meg már nem létező tereket és szituációkat. A szöveg a jelenből szóló én beszédpozícióját ölti magára, aki/ami egy arcadási gesztussal idézi meg azokat a személyeket, akik már csak egy olyan múlt felől tanúskodhatnak, melynek maguk is részévé váltak. Ehhez kapcsolódik a sarokban elhelyezett kör alakú márványból készített családfa, amely remekül referál az elrendezett térre is. Különlegessége, hogy nevek nem szerepelnek rajta, csupán a séma, a forma maradt meg, mely utalhat a felejtés veszélyével járó gyökértelenségre és a múlttól való elszakítottságra is. Ehhez rokonítható a folyamatosan fényét veszítő, bevakuló étkészletet prezentáló munka, amely az emlékek idő általi erózióját mutatja fel.
A lakásban berendezett tárlat voltaképpen korábbi munkák újrakontextualizálásával vagy kiegészítésével jött létre. Ezek közül is a Memory Theather sorozat Towards Nothingness (Walks) című, 2017-es munkát érdemes kiemelni, amely eredetileg egy fotó volt a Balti-tenger partjáról. A kép éppen a séta céltalanságát, a kiüresedés meditatív terét mutatja fel, melyet a végtelen horizont szemlélése kínál. A melankolikus tengerparti kép azonban, hasonlóképp az étkészlethez, ki van téve az idő munkájának. A fodrozódó tengert megörökítő fotó, akárcsak Schuller Imre óvatos tapintása, visszahullik a fátyollal életlenné váló impresszió szintjére, ahogyan egy mellé helyezett apró üveglapon megjelenik a negatív, majd pedig egy következő, hasonló méretű üveglapon már csak a horizontot kettéosztó színkülönbséget láthatjuk. A különböző lecsupaszodó felületek metonimikus viszonyából következtethetünk az eredeti fotóra. A horizont mélysége ellaposodik, így az emlékek is csupán önmaguk felidézéseiből nyert benyomásokká válnak a motorikus felidézésben.
A Since My Grandfather… a felejtés folyamatszerűségét kívánja megragadni. Az észlelés azon pillanatát, melyet ha kimerevítünk, akkor képesek lehetünk végignézni, miképpen távolodnak el és rögzülnek újra az egykoron élénk benyomást nyújtó emlékképeink. Általában véve csak az ürességre bukkanunk, amikor megpróbálunk felidézni valamit. Schuller Judit Flóra érzékeny és bensőséges installációján keresztül azonban a fakulás különféle intenzitásaira, az idő lassú, alattomos munkájára hívja fel a figyelmet. Arra, hogy miként vállaljunk gondot a családi archívummal, azért, hogy a felejtés dacára tudjuk, mit is viszünk tovább magunkkal.
Borítókép: Simon Zsuzsi
[1] A kiállítás címe egy kereszthivatkozás, amit a művész Hélène Cixous Three Steps on the Ladder of Writing c. könyvéből, Cixous pedig Thomas Bernhardtól kölcsönzött. A teljes idézet így hangzik: „And since my grandfather the poet was dead, now I had the right to write and I used the entire world, transforming it into poems.” (a szerk.)
